Királyi udvar

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - Macskák útja - II. ]
//Oswalttal egyeztetve//

Közkedvelt tévedés, hogy a rossz emberek azért járnak éjszaka, mert a sötétség eltakarja a tetteiket, mert az árnyékok leplezik a rémületet. Nem, a holttesteket ugyanúgy el kell rejteni, mint napvilágnál, a sikolyokat torokra forrasztani, a roppanó csontok és hasadó hús hangjait tompítani, a zsigerek bűzét pedig a testben kell tartani, mert éjszaka a csillagok és a hold, a fáklyák és lámpások, vagy éppen mágikus kristályok adnak elegendő világosságot ahhoz, hogy látszódjon, ami fáj, ami véres, ami iszonyú és ami a békétlen halál örök dermedtségébe ragadja el az embereket.

Az erőszak erőszak legyen akár nappal, akár éjszaka.

Hogy mégis szívesebben vadászik éjjel annak oka éppen a többi ember, amikkel látszólag keveset törődik, de valójában minden pillanatban odafigyel rájuk, lévén nem tehet mást. Ők a prédái és ők az üldözői, ha a dolgok rosszul alakulnak, ők az ellenségei és ők a szövetségesei néha anélkül, hogy tudnának róla. De éjjel ők maguk lassabbak, tompábbak és kiszolgáltatottabbak, mert az élőket az isteneik jellemzően a napvilág óráiban szánták élni és a sötétség óráiban pihenni, és ezért minden önként vagy kényszerrel vállalt éjszakai munka, őrség vagy akár szórakozás nehezebb az élőknek. A palotában legalábbis jellemzően nehezebb nekik és ezt tudja jól akkor, amikor a vacsora csetreseit mosogató asszony kinyit egy ajtót, hogy az udvar füvére löttyintse a szennyes vizet, hadd legyen benne az életmaradék patkányok és bogarak elesége.

Már ott van, figyeli a kút árnyékából. A gnóm őrségváltási jegyzetei alapján nem volt nehéz olyan falszakaszt találni, amit megmászhat anélkül, hogy látnák. A karjain ejtett harapott sebek húzódása emlékezteti arra, hogy még él, bár már rég elfelejtette, hogy milyen az, amikor a sérülések miatt megállt, hogy ne terhelje a testét. Egyszer bele fog halni ebbe, hogy nem most, mert a gyógykenőcsnek hála gyorsabban meghegedt, mint az elképzelhető lett volna. Megvan az előnye a varázslók társaságának, még ha az észjárásuk elviselhetetlen is.

Az asszony eltávolodik az ajtótól, nagyot nyögve lendíti a dézsát, a fáradtság megkápráztatja a szemét, ami a világos konyhából a vak éjszakába lépve amúgy sincs nagy hasznára, így sose tudja meg, hogy mögötte egy fekete gúnyába öltözött árnyék a konyhába osont, elkerülve a kimerültségtől kába mosogatókat és inasokat, átlépve a részegen hortyogó kocsist, aki a másnap reggeli első utakra készül fel a bormámorában. Öt ember, aki élhet, mert a gnóm elég alapos volt az őrségváltások leírásával.

Öt ember, aki élhet, mert nem érdekli a haláluk, nem csigázzák fel a vérszomját kába keringésükkel a lámpások fényében, és mert elég gyarlók és emberiek ahhoz, hogy ne vegyék észre, amíg kioson a kocsiszínbe.

A lovakkal nincs baj. Éber, nyugtalan állatok, akik horkantva szólnak gazdáiknak a köztük mozgó idegenről, de a lovászok már alszanak, az őrök pedig az éjszaka tompaságától nyomasztva nem vélik másnak az állatok hangját, mint egy egér okozta nyugtalanságnak. Végül is, rosszabbat is mondtak már rá.

Felkeresi a konyhai társzekeret, aminek rég mozgatott, nehéz, leszögelt ládái közé még a piacon hajította fel a zsákját az őrségi egyenruhákkal és mindazokkal a felszerelésekkel, amiket elég ártalmatlannak vélt ahhoz, hogy megtalálásuk esetén se hozza riadalomba a várnépet. De a csomagja érintetlen, ahogyan arra számított, hiszen csak egy színtelen batyu a többi között hátracsúszva a feledésbe. Az emberi viselkedés kiszámíthatósága kiskapukat ad a hozzá hasonlóknak. A rutin diadala az egyszerű józan ész felett.

Átöltözve idegen gúnya és idegen szagok burkolják, csak a fegyverei ismerősek, amit az övére fűz, a csizmájába tűz és az alkarvédő alá rejt el. Közepes termete nem engedi, hogy a válogatott testőrségek tagjai közé maszkírozza magát, mert azok délcegek és daliásak, azt a megbízhatóságot sugározva magukból, hogy legyőzhetetlenek. Ám a torka minden őrnek egyforma vastag, és védje bár gallér és páncél, keskeny, hosszú pengéit úgy fúrja be a védtelen réseken, mint a jó szakács a kagylóbontó kést a feszes héjak szűk közébe.

Ezeket nem öli meg. Férfiak csak, akik őrzik a rendet, akik fizikai jelenlétükkel elválasztják a rendet a káosztól és álmos pillantásukkal próbálják megérteni azokat a ciánkék szemeket, amik rájuk szegeződnek, ha azt kérik, hogy azonosítsa magát, késő éjszakai buzgalomtól áthatva. A mérgezett tőrt használja, támaszkodva a gyors álom ígéretére, és békén hagyja azokat, akik engedik maguk között elsétálni, bízván bízva az egyenruhájának ígéretében, hogy közéjük tartozik.

Gondosan rejti el a testeket. Mivel zegzugos útvonalon halad, a posztjukon hagy őröket és eltüntet útközben egynémelyeket ezért ha valamelyiket fel is fedezik és riadóztatják a háznépet nem lesz nyilvánvaló, hogy merre haladt, mert mindenhol marad az őrségből. Akarattal tesz nagyobb kerülőt, így készülve fel az esetleges menekülésre, a térképek után a saját szemével győződik meg a folyosókról, azok átjárhatóságáról, fényességéről, sötétségéről, az ablakok tájolásáról és eltorlaszoltságáról. A fejében levő gnóm talán feleslegesnek tartja a kitérőket, de úgy véli van elég okos ahhoz, hogy idővel rájöjjön mi értelme ennek a fajta bejárásnak.

Túlságosan egyedül van ahhoz, hogy ne biztosítsa be magát.

A kincstárnok lakrészéhez már rejtekajtókon át érkezik, levedli az őregyenruhát és sötétbe öltözik, hogy kedvezzen magának. Gondosan választott anyagból varrott kendőt köt az arca elé, hogy füst és por ne nehezítse el a lélegzetét és csuklyát borít feltűnő, világos hajára, mert a cselédeket elijesztheti ugyan a szellemszerű felbukkanással és csendes tovamozdulással, a harcedzett testőrökkel szemben erre támaszkodni dőreség volna.

A gnóm számított a gyorsaságára és hatékonyságára. Ennek ellenére számára iszonyat nézni a művét félelf működését. De nem hagyja egyedül a bajban, ketten többet látnak, s a tükrön túlról érkező képek csak felesleges maszatok a szeme bal sarkában. Mint egy szőnyeg, ami vele halad. Nem tud úgy elnézni, hogy lerázhassa, és egy idő után már nem is akarja. Máshogy történik, mint korábbi orgyilkos kapitányaival, akik az elméjében ülve finomhangolták a munkáját, de hozzá lehet szokni és hozzá is tud szokni, adaptálódva Oswalt jelenlétéhez, kiismerve, hogy olyan néha, mintha a hátul is lenne szeme. A szokatlanág izgalomban tartja felfedezni vágyó kíváncsiságát, bár a feladatra fókuszálva csak kevés lehetősége van a képesség határainak próbálgatására. Vajon a Csúfság hasonlóan láthat?

Haszim el Dzsiah ibn Dzsirab.
Kincstárnok.
Déli.
Csak azt akarja tőle, hogy egyedül legyen, de az őrei éberebbek, mint az átlagemberek. Beletöri a méregtőrt az egyikbe, ahogy kifordul a kezei közül az erőteljes férfi, a teste fedezék egy nyílvessző ellen. Senki sem juthat ki, a rövid csatazajt torokmetszéssel orvosolja, mint egy macska, olyan gyorsan és vehemensen támad a lakrész oszlopai közül. Az elrendezést gondosan tanulmányozta korábban, így otthonosan mozog, mint a férfiak, akik védik a délit, jó pénzért, jó lélekkel, hűséggel vérezve össze a drága szőttest a padlón, és csak a küzdelem után érzi meg, hogy a méreggel teli tőr tokját új súly húzza, a varázslatos módon újra manifesztálódott fegyver ténye megborzongatja a hátát. Vajon hogy nem uralják az egész világot a mágusok?

Mintha visszatartaná a lélegzetét végig a harc alatt. A későn felneszelt testőrök munkája megváltozik, a mozgásuk feltartóztatóvá válik, arra sarkallja, hogy dühödten vágja át magát rajtuk, nem kímélve rongy életüket, felszakított torkokkal haldokolva heverni szerteszét. Ez a bosszú, amiért az aranyporos zsineget véres kéz cibálja meg, és aztán a testőr maga alá temeti a kincstárnokot, az öreglyukába tűzött kurta tőrtől összerándult testtel, védelmezve, mindhalálig.

Szabadulás az aranykalitkából?

Helyszín:Kápolna

Dorian Ashford a kápolna félhomályában állt, egyenes háttal, de a belső feszültség gyökeret vert benne. A napon, mikor eljegyezte Morlian kisasszonyt, nem az érzelmek hajtották – csak a társadalmi elvárás és a vagyon, ami a családjával járt. A vörös hajú szépség volt a kulcs ahhoz az élethez, amit régóta áhított, de most, hogy itt állt az oltár előtt, elkerülhetetlenül szembesült a választásával.

A tükörből nézett vissza rá saját arca, hibátlanul borotvált, a nemesi szabású öltözékében talán sosem nézett ki jobban. A körülötte sürgölődő inasok figyelmeztetéseit alig hallotta meg – zakó, mandzsetta, nyakkendő –, a szertartásra készülő forgatagban csak egy dolgot érezhetett igazán: ürességet.

-Ez az egész egy üzlet – mormolta magában, miközben próbálta rendezni gondolatait. Szép nő, gazdag nő, és mégis... semmit nem érez iránta. Ezt a házasságot nem a szív köti össze, hanem a pénz és a hatalom. Egyetlen percig sem áltatta magát azzal, hogy ez máshogy lenne.

Ahogy a kápolnában állt, a homályos, díszes üvegablakokon keresztül beszűrődő fény csak fokozta a feszültséget. Az ajtó mindjárt kinyílik, és ő megpillantja a nőt, akit elvileg szeretnie kellene. Talán szép, talán vonzó, de a szíve üres maradt. Dorian leplezetlenül türelmetlen volt, ám mégsem mutatta ki. Férfi volt, egy Ashford, aki sosem engedett teret a gyengeségnek.

Azon tűnődött, vajon Morlian kisasszony mit érezhet. Golndolta, hogy a lány vágyik a szeretetre, egy olyan férfira, aki viszonozza a vonzalmát, de ez tőle távol állt. Az oltár előtt állva azon kapta magát, hogy szinte megveti a helyzetet, amibe került. De az, amit nyer, túl sokat ér ahhoz, hogy elengedje.

A vendégek suttogása lassan elhalt, és Dorian lassan felemelte a fejét. Az ajtó nyílt, és belépett a menyasszony.
Ahogy Morlian kisasszony belépett a kápolnába, Dorian szeme akaratlanul is rászegeződött. A lány bőre ragyogott a gyertyafényben, a vörös haja gyönyörű kontyba tűzve omlott a tarkójára, míg a csipkézett, hófehér ruhája finoman követte a lépéseit. Abban a pillanatban mintha az idő megállt volna. Az apró remegés, amit eddig elnyomott, most hirtelen megrázta, ahogy a nő megjelent előtte, és mintha a szíve egyetlen nagyot dobbant volna.

De nem tudta, hogy mi okozta ezt a furcsa érzést. Vajon a kápolna fenséges atmoszférája, a sok díszített oszlop és a feszült, ünnepélyes csend szorította össze a mellkasát? Vagy talán... tényleg Morlian volt az, aki megérintette volna őt? Ez az elképzelés elgondolkodtatta. Mégsem akart hinni benne. Hiszen csak a szépség és a vagyon miatt volt itt, nem igaz?

Ahogy közeledett a lány, Dorian önkéntelenül vett egy mély lélegzetet. A gyomra egy pillanatra összerándult, de azonnal elnyomta az érzést, ahogy megszokásból magára öltötte a rideg maszkját. Elvégre egy Ashford nem veszíti el az önuralmát, különösen nem ilyen fontos pillanatban. Mégis, ott lappangott benne a kétely: miért érezte ezt a furcsa vonzást, ami eddig teljesen hiányzott?

Talán a környezet az oka – a díszes szertartás, a figyelő tekintetek, a fehér ruhába öltözött nő, akinek most ő lesz a férje. Vagy talán valami mélyebb, ösztönösebb vonzalom kezd ébredezni benne, amit eddig elnyomott? Egyik kérdésre sem tudott választ adni, de ahogy Morlian kisasszony közeledett hozzá, valami megváltozott...valami, amit nem akarta, hogy megváltozzon.

A dobbanás ott maradt.

Ruha:

Szabadulás az aranykalitkából?

Helyszín: Morlian kisasszony szobája

Körülbelül egy, másfél hónap telt el a Morlian kisasszony és Dorian Ashford eljegyzése óta. Azóta nem volt olyan nap, hogy a leendő ara ne gondolt volna vőlegényére. Szeretne bízni az ígéretében, szeretne hinni neki, de nem feledte az első találkozásuk emlékét. Szolgálók hada veszi most körbe, gyönyörűbb, mint valaha. Hosszú, vörös haját most egy gyönyörű kontyba igazgatták, és már csak a csipkedíszítésű ruháját kell ráadni és készen áll az oltár elé állni. Legalábbis külsőleg. Belül elképesztően retteg, fél az ismeretlentől, annak ellenére is, hogy egész életében erre készül. A hangos, határozott kopogásra összerezzen. Biztos benne, hogy bátyja az, de ahogy az engedélyére az egyik szolgáló kinyitja az ajtót édesanyja lép be a szobába. A nő csaknem olyan szép, mint lánya. Kedvesen mosolyog, egészen elérzékenyül.
- Kicsim! Annyira gyönyörű vagy! Egy kész nő...- Öleli magához. - Gyere, üljünk le kicsit!
Vezeti a köntösbe bújtatott lányt az ágyhoz.
- Mielőtt oltárhoz lépsz, beszélnem kell veled egy fontos dologról! A nászéjszakáról... - Sóhajt kisebbet, miközben megsimítja lánya kezét. Lea gyomra azonnal görcsbe rándul, hiszen tudja, mi vár rá, de mégsem szakítja félbe a nőt. Anyja szerencsés volt, mert apja jól bánt vele, így most a férfi és a nő kellemes, már- már idealizált viszonyát festi a lány elé, ki értő figyelemmel hallgatja. Közben egyre csak az jár a fejében, hogy ő is erre vágyik. Arra, amit eddig csak egyszer tapasztalt meg. Nem akarja lebuktatni magát, így mikor anyja végez csak egy hálás mosoly a válasza. Ezután a nő a szobalányokkal együtt segít neki szemkápráztató és rendkívüli ruhájában bújni.

Helyszín: Kápolna
Rövidesen a vendégek elfoglalják helyüket, minden tökéletesen készen áll. Csak a menyasszony reszket szinte az idegességtől. Még akkor is, amikor apja karjába kapaszkodva várja, hogy belépjenek a kápolnába. Az esküvő a maga módján szűkebb körű, viszont az utána lévő fogadás jelentősebb hangvételű.
- Nyugalom... jó kezekben leszel, Édesem! Én hiszek ebben, hogy ez a férfi méltó hozzád. - Próbálja nyugtatni apja, mielőtt még kinyílna az ajtó és megpillantaná az említett férfit.

Ruha: https://i.pinimg.com/564x/47/f5/49/47f549fbf332b4c627d9d6fd5de89f17.jpg

A hatalom árnyékában
Helyszín: Lécuyer nemesudvar, bálterem

*A felszolgálók nyomban ott teremnek, így még csak az okán se hagyhatja el a helyét, hogy a ruhája tönkrement, mert, hogy egy csepp nem sok, annyi se gördült le az asztallapról.*
-Oh hát semmi nem történt, drága uram, csak legyen óvatosabb. *Válaszol sietve, mielőtt még valami egyébbel próbálkozik. A "férjet" nem szándékozik mentegetni, nem azért jött ide, hogy ittas veteránokkal cseverésszen. Arra gondol, ha nem méltatja válaszra a morgolódását, talán nem is kíváncsiskodik tovább. Néha felé csitteg, hiszen még a bemutatás zajlik, de ennyi. Végre a bemutatás elér a Lordék asztalához, fel is áll, ő pedig enyhén megemelkedik, hogy lássa, ki ő és hol is ülnek. Sajnos csak a háta az, amit megfigyelhet, de már az is valami, hogy a ruházata megvan, lesz még tánc alkalmával ideje szemügyre venni. Ha a középnemesség kerül sorra, őt csak furólag említik meg, drága férje sajnálatos módon munka miatt nem tudott részt venni az eseményen, így tovább is lépnek.*

A hatalom árnyékában
Helyszín: Lécuyer nemesudvar, bálterem

Ruith minden szót mellőzve, csak komoran int a komornyiknak, viszont a kisasszony arcán őszinte mosoly fut végig felé, ellensúlyozva talán bátyja komorságát. Ahogy haladnak asztaluk felé a lány arca pirossá válik, de ez a sminktől mindössze halványan érzékelhető. A mosolya bájos, igyekszik magabiztos lenni, bár ez az próbálkozás fivére mellett egészen eltörpül. A fiatal férfi olyan a húga mellett akár egy kőszikla. Ő láthatóan jobban élvezi az emberek figyelmét, mint a lány.

A bemutatásnál a hölgy igyekszik mindent figyelni, de egy idő után a sok név egybefolyik neki, agya képtelen mindent megjegyezni. Lord Isenaar és Aurora kisasszony bemutatását és értő figyelemmel kíséri. Kék szemei szinte végig kíváncsian pásztázzák az emberek sokaságát. A Lordot és szép partnerét is alaposan megnézi magának, de egyéb gondolatokra szinte nincs is ideje, mert bizony ők következnek.

– A következő bájos pár a Királyi Udvarból érkezett köreinkbe! Köszöntsük hát Ruith Morlian urat, ki a napokban veszi át édesapja helyét a Királyi Tanács egyik előkelő székében, valamint gyönyörű testvérét Alea Morlian kisasszonyt! Az est további részében ismerkedjenek bátran velük is! Még egyszer köszönjük, hogy beragyogják a bált. – A bemutatást a testvérpár ragyogó mosollyal fogadja. A kisasszonyé bájos, mint mindig, míg Ruith mosolyát nem lehet túl őszintének nevezni, de gyengéden megfogja a kék kesztyűbe bújtatott kacsót és az előtte lévőkhöz hasonlóan ők is illedelmesen meghajolnak. Végül helyet foglalnak és továbbra is értő figyelemmel figyelik a további vendégek bemutatását. Legalábbis Lea figyel, fivére alighanem unatkozni kezd, így megsimítja a lány combját az asztal alatt. Senki sem láthatja, erre az aranyifjú ügyel. A húg kissé megremeg, de apró ragyogó mosolya kicsit sem változik.

– Tökéletesen viseled eddig! Ha továbbra is ilyen ügyes leszel, akkor lehet, hogy megkíméllek az éjjel! – Jelenti ki, mintha akkora kegy lenne a részéről. Oly’ halkan beszél, hogy azt más biztosan ne hallja, csakis Lea, akinek a szemei rebbennek csupán, mást nem képes reagálni.

A hatalom árnyékában
Helyszín: Lécuyer nemesudvar, bálterem

Tekintetét körbehordozza a bemutatottakon, az érkezőkön, egyszóval igyekszik az este folyamán figyelemmel kísérni mindenkit, nehogy lemaradjon egy fontos arcról vagy névről. Alea csodaszép ruháját elismerő mosollyal jutalmazza, noha a nő neki sem tűnik ismerősnek, sem a kúriában, sem a városban nem látta még.

- Attól tartok, én sem láttam még ezt a párost. Arc alapján testvérek lehetnek, talán...egy párnak nem nézném őket. - súg vissza, de ennél többet nincs érkezése mondani, mert hirtelen derült égből villámcsapásként minden figyelem rájuk szegeződik egyszeriben.

Ez az a pillanat, amire annyit vártak, és ahol nem fog megférni egyetlenegy aprócska botlás sem: mindennek tökéletesnek kell lennie. Alighogy felhangzik a nevük, sugárzó, boldog, büszke mosollyal pillant az oldalán a férfira, mintha már csak az is megtiszteltetés volna, hogy együtt említik a kettejük nevét. Ha a lord feláll, ő is követi, de meghajlás helyett három kecses, elegáns és kifogástalan pukedlit ejt meg a rájuk szegeződő tekintetek felé a tömegben, három különböző irányba. Ahogy a férfi kezet csókol neki, felemeli, a tekintetük összekapcsolódik, az övé is bizalmat és odaadást sugároz, hűen tükrözve azt a külvilág felé, ami elébb bemutatásra került előttük - tudván tudva, hogy minden kíváncsi szem rájuk szegeződik ebben a pillanatban, azt találgatva, hogy ki lehet ő, és abban is egészen biztos, hogy nem egyszer kell majd elmesélnie a származásának koholt történetét a díszes publikumnak.

Sugárzó mosolya egészen addig marad, amíg a tömeg döngicsélő figyelme el nem oszlik róluk, de akkor is csak egy kicsinykét halványodik - pedig ha tudná, hogy van valaki, aki épp álruhában keresi őket idebent, lehet hogy egy kissé jobban lelohadna...
Visszaül a helyére, de azután sem ereszti a férfi kezét, az arcát fürkészi, hogy mit láthat rajta.