Királyi udvar

A Szépség és a Szörnyeteg
Trubadúr est a Lécuyer nemesudvarban

Finoman, de határozottan fogja a selymes kezét. Soha nem félt a visszautasítástól, most még is fontos volt neki, hogy a válasz számára kedvező legyen. Magának akarja Violát, mindennap fürdőzni mosolyának sugarában, borzongani selymes érintésétől, melegedni forró ajkaitól. Erre vágyik, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, először nyitnia kell és ezt meg is teszi. Ha pedig Viola nemet mond... Elfogadja. Meg is bűvölhetné a hölgyet, ráerőltethetné az akaratát, de egy fogva tartott madár éneke sosem lesz olyan boldog, mint egy olyané, aki önként van vele. Az ítéletet végül megkapja: és az kedvező.
Mintha egy hegy omlana le a válláról, épp csak nem sóhajt fel, ellenben megnyugodva elmosolyodik. Nyugodtan hallgatja végig a hölgy szavait, arca megmelegszik puha keze simításától az arcán. Amikor közli, hogy mi az egyetlen feltétele, aprót bólint.
- Ez olyasmi, amit könnyen meg tudok ígérni. - mosolyog rá halványan, majd a felfedett kis rúnára pillant. Kicsit kíváncsian felvonja a szemöldökét, de először ő kapja meg a mesélés feladatát. A pad háttámlájára könyökölve karolja át a karcsú vállakat, másik kezével pedig a szép orcára simít.
- Nem átlagos vámpírcsalád a miénk. Mi nem tartozunk az élőholtak sorába, ezért meleg a bőröm és dobog a szívem. Étkeznünk se kell sűrűn, sőt. Sok évente elég lenne, nekem van viszont... némi "addikcióm", emiatt én sokkal sűrűbben eszek. A napot nem bírjuk olyan jól, de legalább nem pusztulunk el tőle azonnal, az ezüst viszont elég durva károkat tud okozni bennünk. A legtöbb - hozzánk hasonlóan élő - vámpírcsaládokkal kötöttük össze a családfánkat. Északon egy kisebb bányászvárosban éltünk, ahol a lakók amolyan... szektások voltak és minket istenítettek. Elzárkózva éltünk, én voltam az első és valószínűleg utolsó Draegan, aki felhagyott az ékszerészettel, kereskedelemmel és elment világot látni. Voltam már várkapitány, zsoldos. Kísértem karavánokat, testőrködtem, de egy belső családi konfliktus okán újra visszakacsintgatok az ékszerészet felé. - mesél, ami így hirtelen eszébe jut és fontosnak tartja elmondani.
- Nem tudom, mire lehet még kíváncsi, mit mondjak még. Kérdezzen bármit, Viola, a rúnát pedig akkor meséli el, amikor kielégítette a kíváncsiságát. - mosolyog rá kedvesen, ujjainak külső felével újra végig simítva az arcán.
- De majd ne húzza sokáig... mert szeretném a győzelmem jutalmát is bezsebelni. - mosolyog csibészesen, mélyen a szemeibe nézve.

A Szépség és a Szörnyeteg
Trubadúr est a Lécuyer nemesudvarban

Egy dolog igaz leginkább most Violára, az a várakozás. Az ismeretlennel való találkozás közelsége végtelenné nyújtja a pillanatot, és bár arca nyugalmat sugároz, a belsőjében a félelem és izgalom keveréke áramlik. Tudja, hogy Marcus más, nagyon sok szempontból, mint az átlagemberek és mint az átlagos férfiak. És egy egyfelől jó, nagyon is jó másfelől pedig…

De a reménykedés csillog a tekintetében és a bizalom mikor a férfi hozzá szól. Mintha egy szakadék szélén táncolna úgy érzi hirtelen. Szeretné hinni és érezni mindazt, amit a férfi mond neki. Egyetlen támpont a mélybe zuhanás ellen csak Marcus keze és úgy is ragadja meg mikor felnéz rá. Először a borzongás fut át rajta, hiszen ilyet de még hasonlót sem látott sohasem. Viszont a szíve vezeti és nem hagyja tévútra vinni gondolatait, és hiába titulálja magát Marcus szörnyetegnek, ő nem tud akképp nézni rá. Csak kapaszkodik a kezébe és érzi, hogy az a kéz megtartja őt és nem engedi lezuhanni az álmai hídjáról. A szakadék mélysége nem rettenti már el az erős kéz tartásában. A férfi tekintetébe fúródó pillantása a legkisebb ármányt vagy félrevezetést is megérezné és meglátná – de ez nem történik meg.

Történik viszont helyette más, az őszinte vallomás ami után a szíve nagyot dobban és érzi hevesebben is ver, az ereiben futótűzként indul meg a vér. Ezt legfeljebb úgy láthatja a férfi, hogy arcát újra enyhe pír lepi meg de ez nem a zavartság jele hanem a felébredő vágyakozásé. Mint láz lüktet át rajta de csupán a pillantásából tudhatja a férfi ahogyan néz rá.

- Nem félek magától Marcus… - mondja neki vontatottan.
- És nem is féltem sohasem. És maga se féljen megmutatni a valóját mert…

És a szavak helyett inkább tenyerével lágyan megsimogatja a férfi arcát. Hosszan és finoman simít végig az arcon közben elveszve a másik tekintetében.

- Én elfogadom magát olyannak amilyen. Nem látom másnak most sem, mint ahogyan megismertem… de egy dolgot fogadjon el kérem…
Nem veszi el a kezét a férfi arcától, de mosolya megkomolyodik, azonban a rajongás szikrázó csillaga nem tűnik el a pillantásából.

- Ha csak egyszer is megérzem azt bárhogyan, hogy prédájának tekint akár egyetlen röpke pillanatra is… - nagyot sóhajt … nem lát többé soha.
Nem fogom fenyegetni, és feltételeket szabni … mert felesleges. Nem is lennék rá képes. De az lesz az utolsó együtt töltött pillanatunk Marcus… lágyan beszél hozzá és bólint a végén mintha meg akarna bizonyosodni róla hogy megértette-e a másik azt amit mond.

Majd a vállán lévő kis fodrot a ruháján félresimítva és enyhén oldalra fordulva megmutatja a férfinak az apró rúnaszerű kis tetoválását a fehér bőrén.

- Én sem vagyok az a teljesen átlagos hercegkisasszony… pajkos mosoly költözik a cseresznye színű ajkakra újra és elfolyt egy kuncogást.

- És el is mondom hogy ez miért van…de előbb kérem Marcus mesélje el hogyan él egy vámpír és maga hogyan éli az életét. Szeretnék mindent megtudni, mert szeretném jobban megismerni…

Leveszi lábait az öléből és inkább közelebb húzódik hozzá egészen. Fejét a vállának dönti és kesztyűbe bújtatott kezét lágyan átfonja a férfi dereka mögött. Az álom szépségű pavilont és körülöttük lévő fényeket csodálva, mint valami mesebeli kép kellékeit, az éjszaka andalító színeit és illatait egyenként élvezve így hallgatná meg a férfi történetét.

A Szépség és a Szörnyeteg
Trubadúr est a Lécuyer nemesudvarban

Tart egy kicsit ettől a beszélgetéstől, de aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie. Ha be akarja engedni az életébe Violát és ő tőle ugyan ezt akarja majd, akkor meg kell nyílnia neki. Ez komoly dolog és amikor ehhez méltón el is veszi a hölgy kezéből a cipőt, majd leülteti, látja Violán, hogy tudja. Tudja, hogy mi fog jönni, talán azt is, hogy mit akar mondani, illetve kérdezni tőle. Figyel rá és ezt értékeli, végül fel is teszi a felvezető kérdést. Látja, hogy a nő arcán rengeteg érzelem suhan át. A komorságtól kezdve a szomorúságon át a makacs dacosság és elhatározásig. Néha azt kívánja, bárcsak tudna gondolatot olvasni, és most is szívesen látna a nő fejébe, de nem tud. Csak a választ hallgatja és ajkára kis mosoly ül, mert Violának igaza van. Mindegy, hogy fél-e ezektől a teremtményektől, amíg tőle nem kell félnie. Halványan mosolyogva nézi, ahogy lábait ölébe rakja, majd megfogja kezét.
- Szeretném, ha nem félne tőlem. - szegezi pillantását a kezeikre, ezzel elrejtve azt Viola elől. Megsimítva a kezét sóhajt halkan és a következő pillanatban, mikor felnéz rá, megmutatja szemei mélységét. A feketévé váló szemfehérje szinte bele olvad pupillájával az éjszaka sötétjébe, kiemelve a vörösen derengő íriszeit.
- Nem szeretnék többet, mint bármelyik udvarló egy hölgytől. - mondja komolyan és őszintén, nyugalommal a hangjában.
- Vámpír vagyok, de... ha a maga kecses nyakára tekintek, nem az éhség tör rám. - pillant az említett, hófehér testrészre. - Vagy nem olyan értelemben... - válik kissé pimasszá a mosolya, majd ismét a szemeibe tekint, újra komolyan.
- Megértem, ha nem akar egy szörnyeteggel együtt lenni, akinek a magafajta prédának számít... - ugyan kijelentésként mondja, még is benne van a kérdés: "Velem akarsz lenni ennek ellenére?" Nem tudja, kell-e félnie a nemleges választól. Hiszi, hogy nem adott okot arra, hogy féljen, vagy undorodjon tőle, és a kúriában mindenféle népség összegyűlik, így akár számíthatott is arra, hogy benne is van valami különleges. Még is tudja, hogy másoknak fontos lehet az ilyesmi. A korkülönbség, az együtt töltött idő, a jövőkép miatt... ezzel mind tisztában van ő is, csupán Viola gondolatait nem ismeri ezzel kapcsolatban. De reméli, hogy ez változik - az ő javára.

A Szépség és a Szörnyeteg
Trubadúr est a Lécuyer nemesudvarban

Megáll Marcus előtt kezében a cipellőkkel és felvonva szemöldökét elpirul.

Tehát nem csak csalt hanem még leskelődött is...- mondja játékos felháborodással. De a kedvét ez egyáltalán nem tudja szegni.

Majd kíváncsian nézi mi is történik valójában, de készségesen átadja egy légies mozdulattal cipőjét. Tekintete a kanapéra siklik és kezét nyújtva hagyja magát odavezetni.
Érzi és tudja valami fontosat akar közölni vele Marcus, a szótlansága és kimért viselkedése egyértelmű bizonyíték erre. Arcáról lassan elpárolog a könnyed mosoly és szemeiből a csillogás. Szótlanul, megadóan ül le a kanapéra mint egy jó kislány. Hallgatja a férfit és közben a szélnél de még önmagánál is sebesebben száguldanak gondolatai. Lassan összeáll a kép és egymással szemközt áll két állítás és hadakozik a fejében. Egy jó és boldogító, felszabadító és egy rossz, sötét, félelmekkel és árulással teli. Még a szín is kifut arcából annyira váratlanul éri ez.

Nagy levegőt vesz, előbb csak a friss zöld pázsitot nézi maga előtt lábujjaival simogatva majd hosszú csend után nehezen szólal meg.
Tekintete tompa. Egyszerre van benne bizakodás és fájdalom, remény és kétségbeesés. ~Miért pont ő lehetne felhőtlenül boldog.. de miért ne?.~

- Erre nem tudok válaszolni Marcus. Mert sokféle teremtménnyel találkoztam már, még démonnal is. És igaz hogy féltem.. de szembe is szálltam minddel egytől egyig.

De maga... nem erre kíváncsi igaz...?- nézi fürkészve a szemét és közelebb is hajol hozzá. Fejét megbillentve néz a szemébe. Próbál olvasni belőle.

- Inkább hadd kérdezzek én... - fogná meg a kezét.

- Kell-e félnem magától ? Mert... bár nem tudom mi a terve velem de én nem érzem hogy kellene. Mondja el őszintén amit szeretne...de nem fogom szörnyetegnek tartani csak azért mert mások szemében az.

Lábait felteszi Marcus ölébe mert eldöntötte, bizalmat szavaz a férfinak. Eddig egyetlen dologban sem kellett csalódnia vagy kételkednie amióta megismerte őt. Pedig Seda azt mondta meg tudná ölni... ha kettejük közé áll. Fáj az emlék mint az eleven seb. Ez volt akkor... most meg... Ha így van úgysem kap többet bizalmat tőle, de most a sötét szomorúsággal és bánattal teli képet egy dacos elhatározással félrelöki. ~Marcus megérdemli a bizalmat igazán!~ Hátradől a kanapén lábaival Marcus ölében és bíztatóan egy félmosollyal néz rá.

- Nem kell sietnie, nyugodtan mondjon el mindent Marcus. Valljon színt...- simogat végig kézfején - Hallgatom magát...

A Szépség és a Szörnyeteg
Trubadúr est a Lécuyer nemesudvarban

Furcsa mód ő észre sem veszi azokat az apró részleteket, amelyeket Viola. Nem figyeli a tömeget, az embereket, mert már rég nem érdekli őt, hogy kikkel van körbe véve. Csak is az érdekli, hogy milyen társasága van, már pedig az ő társasága bizony nagyon kellemes a mai estén.
Eme társaság kérésére kíséri ki őt a tömegből a kertbe. A hangok hamar tompává és távolivá válnak, ahogy közelednek a labirintus bejáratához, a fények halványulnak és melegebbek lesznek. A fák és bokrok levelei egyszerre csillogják és verik vissza a fáklyák, lámpások arany, és a fentről érkező Hold ezüstös fényét, már-már földöntúli szépségűvé varázsolva mind a kertet, mind az útvesztőt... és annak tündéri résztvevőjét.

Már majdnem elvarázsoltan néz Viola lelkesen csillogó szemeibe, ahogy neki szaladna a folyosóknak, de kihívást állít elé: még ha nem is nagyot. Persze csalódnia sem kell, Viola azonnal megiramodik előre, kacagását mélyen elrejti a szívében. Sétálva indul meg a nő után, de hamar el is veszti őt az első kanyarnál. Nem zavarja, mert így gond nélkül tud füstté válni és a levelek, ágak között átszökni a folyosók közt, egyenesen középre haladva a fehér pavilonhoz. Célja a két dobogó szív hangja, akiket el akar üldözni, hogy még véletlenül se rondítsanak bele a hangulatba. Tesz róla, hogy lássák a ködöt elő kúszni a bokrok aljáról, s ahogy felemelkedik, megjelennek benne vöröslő szemei. Több se kell a két enyelgő fiatalnak, hanyat-homlok menekülnek arra, amerre Marcus tereli őket: a másik irányba, mint amerre Viola van. Miután eltakarította a zavaró tényezőket, már kúszik is vissza a levelek közt Viola folyosójára, illetve annak sarkára. Háta támasztja a zöld falat, ajkán mosoly játszik, ahogy a vidáman forgó hölgyet nézi a sötétben. Nincs szíve megzavarni, inkább gyönyörködik a fényekben, amely a haján, fehér bőrén és csinos ruháján játszik, tündéri ragyogást adva neki. Ha már így esett... kihasználja az időt, hogy övé lehessen az a kívánság, amiről híres ez a labirintus, és ezúttal gyalog indul el a pavilon felé. Miután oda ér, felsétál annak lépcsőin, kezeit hátul összefogva figyeli a fehér függönyöket, ahogy a szellő lágyan megmozgatja őket, a fonott, párnákkal puhított, kétszemélyes "kanapékra" a négy irányban elhelyezve, a középen felül lógó lámpást és virág díszeket mindenűt. A pavilont körbe vevő virágok körül is néha feldereng egy-egy szentjánosbogár, de hiába azonban a hely szépsége, nem veheti fel a versenyt azzal, aki épp most érkezik meg a bokorlabirintusból. Elmosolyodva fordul Viola felé és figyeli meg kezében a cipőt, amelyet a ruhától eddig nehezen tudott szemrevételezni.
- Tény, hogy nagyon akartam azt a zálogot... - somolyog kicsit orra alatt, ahogy Viola oda érve megvádolja és meg is simítja - De azért valljuk be, a győzelmemhez közrejátszott, ahogy a Holdnak táncolt a fények közt. - vallja be lehalkítva hangját, hogy csendesen leselkedett a hölgy után. Kezei elengedik egymást háta mögött, csak hogy előre nyúlhasson velük, de ettől nem görbül meg háta. Egyik keze finoman veszi ki a cipellőket a hölgy kezéből, másik a kezét fogja meg. Leteszi a cipőket az egyik kanapé mellé, ezzel oda is vezetve a hölgyet és finoman ülteti le, ő pedig mellé helyezkedik. Egy pillanatig még némán nézi őt és megigazítja a kiszabadult tincseket a selymes hajában, élve a lehetőséggel, hogy végig is simítson a kedves arcon.
- Mielőtt elkérném győzelmem jutalmát... - kezd bele halkan, szemeit a puha ajkaira vezetve - ...Kérdeznem kell valamit, Viola. - emeli fel tekintetét szemeibe. Ábrázata komoly, de nincs benne komorság, inkább kíváncsiság.
- Mondja, fél maga az éjszaka teremtményeitől? Azoktól, amelyeket szörnyvadászok kísértenek. - teszi fel a kérdést, amely viszonylag nyílt titkára vezeti majd a beszélgetést. Ideje beavatnia a hölgyet.

A Szépség és a Szörnyeteg
Trubadúr est a Lécuyer nemesudvarban

Félreteszi a kiürült poharát és inkább nem vesz el újabbat a tálcáról mert már érzi egy kicsit ez az első is a fejébe szállt. De valójában már alig várja, hogy végre kijusson ebből az álművelt és fontoskodó piperkőc tömegből. Ő pontosan tudja, hogy a jóízlés és a művészet találkozása nem gyakran jár együtt és azt is látja, hogy a vendégek javarésze csak talpakat nyalni és dörgölőzni jött az eseményre. Neki mindez nem számít, a színvonalas művészetről van fogalma bőven viszont maga a hangulat az tényleg magával ragadó.
Kezét Marcus kezébe adja és hagyja, hogy vezesse őt az ember-tengeren át és a derekára tévedt férfi kéz, egy pillanatra forrósággal tölti el. Pedig nincs semmi illetlen ebben a simításban. ~Nagyon vigyázni kell vele~ állapítja meg magában, hogy ilyen hatással van rá a férfi puszta érintése. Hiába a fiatalsága és a szépsége, igen visszavonultan és magányosan élt mostanság és ez az apró érintés is eszébe juttatja elfeledett édes vágyait. Igyekszik ezeket a gondolatokat elhessegetni, de a pohárka ital nem nagyon hagyja felülbírálni kósza gondolatainak menetét.
Néha egy-egy szelíd mosolyt odavet, egy ’pardon’-t vagy egy ’bocsánat’-ot a tömegnek amin keresztül robognak, de igazából nagyon is imponál neki az hogy Marcus ilyen határozottsággal verekszi át magukat a tömegen.

Azután ahogy megállnak a labirintus bejáratánál, az ezerféle fény és káprázat rabul ejti tekintetét. Mint egy kislány aki először lát üveggömböket úgy nézi és csodálja a színeket és a fényeket.

- Gyönyörű! - teszi szája elé kezeit elragadtatással. Szemei nem csak a habzóbor hatása miatt csillognak, hanem ez a látvány is sokat tesz ezért. És ilyen csillagfényes tekintettel néz Marcusra is, hálásan ahogy megpillantja a lefüggönyzött pavilont középütt. Majd már vonszolná is a férfit maga után nem is válaszolva szinte a kérdésére.

- Jöjjön, jöjjön ezt meg kell nézni közelebbről is… húzná maga után nagy lelkesedéssel majd mikor kicsit visszafogja a férfi keze csodálkozva néz rá nagy kerek szemeivel. De hamar egy kacér mindentudó mosoly jelenik meg az arcán és kacagva fut már előre, felemelve a hosszú ruhája alját, de immáron Marcus elől.

- Aki másodiknak ér a pavilonba.. az zálogot ad a sarokba… énekli a gyermeteg mondókát futva és nevetve. Szalad is előle sebesen szedve lábait és próbálja a ki vagyis a beutat megtalálni a tér közepe felé. Majd mivel erősen hátráltatja a magassarkú cipő a haladását és félti is hogy kitörik a sarka ( márpedig a tánchoz ez még kelleni fog) inkább leveszi és a puha füvön mezítláb iszkol tovább. De nem siet most már inkább, minduntalan meg-megáll, a fényeket vagy a csillagos eget csodálja és forog is közben az eget nézve kitárt karokkal gondtalanul. Meztelen talpával a zsenge füvet simogatja, és azt sem bánja ha a forgásban elszédül, ez az este érzi úgysem a valóságé. A kapunál kint hagyta gondjait és most, mint egy könnyű tollpihe csak élvezi a létezés szépségét és hogy az élet gyorsan múló áramlata kedve szerint sodorja őt bárhová.

Majd ráeszmél, hogy Marcus már biztosan előtte jár és szélsebesen rákapcsol. Megpróbál ügyelni remekbe szabott frizurájára, de egy két tincs így is a szaladás áldozata lesz és mire kiér a pavilonhoz már oldalról arcába hullanak a kibomlott fürtjei. És persze Marcus is ott várja már őt ezért, lelassítja lépteit, és kipirulva de boldogan, kezében a cipőjével sétál oda a színe elé.

- Szerintem maga csalt! - kuncog bele az arcába közelről pajkosan ahogy kifújja magát és mutatóujját a férfi mellkasának szegezi. De megáll előtte és vádló ujját a tenyerébe rejtve inkább végig simít a férfi felöltőjén és csintalan csillogó tekintetét rá emelve várja, hogy erre mit felel majd Marcus.