Királyi udvar

Egy kivételes vacsora - 3. rész
Helyszín: Az Elbior Estelle az uradalmi negyed szomszédságában

Az asztaluk magányában, Adlana őszinte szerelmes vallomására csak megfogja a puha kis kezét, és egy csókra ajkához emeli. Pontosan így képzelte el ezt a pillanatot ahogy most itt ülnek, a lány boldogsága elragadtatott mosolyt csal arcára.

- Itt leszek veled végig, pont ilyen közel, vagy ha lehet még közelebb. - súgja neki, hogy csak ő hallja ezt.

Az érzelmekkel gazdagon átitatott pillanatok után azonban felismeri a kacér csillanást kedvese szemében. Nagyon is számít rá, hogy valami újabb pimaszságra készül, ezért sem éri őt váratlanul. Hátra dőlve a széken, könnyedén felel meg a dévaj szavakra és képzetekre:

- A legtökéletesebb szimfóniát sem a záró taktusokkal kezdik el, kedves Adlana kisaszony. Azon felül pedig, meg kell dolgozni a megvető pillantásokért, ahogy sok másért is nagyon keményen. És ismerem a türelmetlenségedet, de ne aggódj az est végére minden részlet a helyére kerül bizonyosan. - somolyog feledtébb pimaszul a kisasszonyra.

Most azonban igyekszik nem kihasználni Lana ruhájának merész szabását, pedig a kísértés erős, a ki vagy belátások kecsegtetőek, de gondolván hogy táncolni is szeretnének majd, a várható kényelmetlenséggel számolva ezt a ballépést megelőzi.

Szerencsére megérkezik a bor bőven azelőtt, mielőtt a zenekar rázendíthetne, teret és időt engedve a magvasabb gondolatoknak. Neki teljesen megfelel az a repertoár amit a főszakács erre az alkalomra ajánlott, így hamar csukja be az étlapot hogy figyelmét csak Adlanának szentelje. És a szavai nyomán úgy fűzi mondandóját a másikéba ahogyan ujjaik fűződnek egybe az asztal felett.

- Én inkább azt akartam mondani hogy fárasztó.- kortyol bele a borba apró bólintással és egy derűs mosollyal. De ezután már jó ideig csak kedvese beszédét hallgatja, elmélyülve közben annak csillogó tekintetében. A monológ végére jelenik csak meg egy apró sejtelmes kis mosoly szája szegletében.

- Mindezt pontosan értem, talán jobban is mint gondolnád. Én sem ebben a pompában nőttem fel ezt tudnod kell.- mutat körbe.

- Nálunk apám csak kényszerből tartott efféle összejöveteleket és alig várta mikor oldhat kereket onnan.

Mély levegőt vesz és a pohár talpát forgatva elgondolkodva folytatja.

- Nagyapám igazi lovag volt, harcos és hadakat vezetett úgy mint én. Tőle az állatok és a természet szeretetét kaptam útravalóul. Ő vette rá apámat hogy végül hadi iskolába írassanak be az illemtan helyett. Milyen jól tette...
- emeli szájához a poharat egy szarkasztikus mosollyal.

- Apám pedig sokkal inkább a tudományok vonzásában élt. A dolgozószobája félhomályában érezte otthon magát csak igazán. Ez megvetendő lenne egy gróftól? - halványan elmosolyodik. - Nem hiszem. Sokkal többet tett az uradalom fellendüléséért mint az őt megelőző generációk. Okos és bölcs volt, értett a gazdasághoz és sok más dologhoz is az apám, csak felnézni tudok rá. Tőle a gondolkodás és a szellem erejét kaptam örökségül úgy hiszem.

Megsimogatja elgondolkodva Adlana kezét.

- De az én életemnek része ez is amit itt látsz. Én beleőrülnék ha egy várban íróasztal mögött ülve kellene a napjaimat töltenem, de ez is hozzátartozik kétségtelen. A diplomácia és a hatalom sajnos megköveteli bizonyos mértékig. Lehet ez díszletnek tűnik, talán az is de ez szükségszerű is egyben. És ebben is lehet az ember boldog és végezheti azt aminek értelmét és célját látja.

Felnézve rá egy csintalan mosollyal fejezi be végül.
- Nem minden gazdag és jómódú férj optimális választás...- biggyeszti le ajkát játékosan.

Újabbat kortyol a borából egy pillanatra a tétlenkedő zenészeket nézve majd tekintete visszatalál kedveséhez.

-Téged mi és hogyan vezetett a gyógyítás felé? Hol és hogyan tanultad ezt?

Emeli tekintetét az előtte ülő gyönyörű nőre.

Egy kivételes vacsora - 2. rész
Helyszín: Az Elbior Estelle az uradalmi negyed szomszédságában

Annak, ki nem ismeri úgy a Lordot, mint ő maga talán fel sem tűnik az a kellemes meglepettség, mivel irányába fordul viselkedésének hibátlanságát látva, de mással nem teszi ezt szóvá neki még, mint pár sokatmondó mosollyal, mi talán szavainál is többet ér. Főleg akkor, mikor előkelő bájjal sikerül végül asztalánál várakozó idős asszonyához parancsolnia a rendkívül tolakodó "Izébigyó Grófot", ki éppencsak be nem kapja kézfejét a rajta hagyott heves csókok és bókok közepette.

- Hazugsággal márpedig lenyűgözni aligha fogsz, Lordom. - Jegyzi meg gyorsan, mielőtt még kedvese el nem árulná, hogy mily szerencsével is áldották meg őket a szentek, mégis hiába a vidám szavak, lassan vonja meg vállát, nemtörődöm módon, mit őszinte imádattal túlfűtött szavai követnek, ezzel abszolút eloszlatva még a gondolat csíráját is annak, hogy számára ne számítana szerelme, a randevú vagy éppen erőfeszítései boldogsága irányába.

- Nem mintha számítana, hogy hol ülünk... Számomra az a fontos csak igazán, hogy te megfelelő közelségben legyél. - Simítja meg Isenaar kezét puha ujjacskáival. Boldogságtól ragyogó szemeit a pompázatos fényár csak még jobban kiemeli, mintha csak egy angyal szállt volna a földre, hogy megtisztelje az összegyűlt halandókat. Ám ahogy kedvese közelebb hajol, s ujjai állát, szavai pedig fülét érik, ez az ártatlan bájosság oda lesz. Elpirult arcocskájára szemtelen mosoly költözik és nem is rest még magasabbra dobni azt a bizonyos labdát.

- Bormámor nélkül is bekövetkezhetett volna a hintóban... akkor a rúzsom nyoma is olyan helyre került volna, ahol csak én látom, s nem érdemeltük volna ki a nagyságos asszonyok megvető tekintetét. - Kuncog játékosan zsonglőrködve nem csupán a szavakkal, de az uraság fantáziájával is, mihez persze ő maga is közelebb hajol, tökéletes belátást biztosítva ezzel a kecses idomokhoz.

Ahogy a felszolgáló megérkezik ő maga is a bor mellett dönt lévén, milyen jót is tesz az a testnek és a léleknek egyaránt. Míg a menüt nyálazza át csak bólogat a szavakra jelezve, hogy megértette őket, de hallgatása és figyelme a szépen elkészített lap felé remek bizonyítéka annak, hogy ő nem szándékozik egy ezredik féle finomsággal megkínozni a szakácsokat. Ezzel persze nem mindenki van így, egyes asztaloktól sorra érkeznek a módosítások, míg mások csillogó tekintettel rendelik végig az egész étlapot. És ha szerelme nem állna meg szavai közben, ő akkor is megszólalna.

- Nyomasztó. - Bólogat egy szomorkás mosollyal nézve végig a vendégsereg bizonyosan megkeseredett tagjain. Lágyan fűzi ujjait az erős kis kéz ölelésébe és hálásan pillant Lordjára minden egyes elhangzó szó után.

- Van időnk minden közös pillanatot pótolni, hidd el nekem. S míg mellettem vagy, az én örömöm csak nőhet, csökkenni nem fog. - Suttogja, egy apró csókot lopva a férfitól.

- És hogy meg tudnám-e szokni? - Sóhajt fel és ismét körbekémlel, ezúttal sokkal tüzetesebben, mit őszinte érzelmektől vezérelt véleménye követ. - Nem idegen környezet ez nekem annyira... Hat évvel ezelőttig az életem ilyen volt, mindennapi rutinként éltem meg. De most... otthonosan mozgok benne, hisz neveltetésem sikeres volt, a szüleim remek munkát végeztek, de hogy minden napomat úgy töltsem el, hogy a kandalló mellett kötögetek, elképzelhetetlen. Márpedig ha így élném az életemet, mint azok, kik most itt vannak és a felső tízezer fényében fürödve ítélkeznek egy rúzsfolt felett, akkor nem gyógyíthatnék, nem űzhetném a hivatásomat. Lehetnék díszlet a saját életemben amellett a férfi mellett, akit születésemkor jelöltek ki nekem optimális férjnek. Ki biztos gazdag, jómódú, de érzelmek nem fűznek hozzá, csak kötelességek. Márpedig melletted porrá lenni a szerelem égető tüzében olyasfajta csoda, mit a világ minden kincséért sem adnék fel.

Egy kivételes vacsora - 2. rész
Helyszín: Az Elbior Estelle az uradalmi negyed szomszédságában

A hosszú báli ruha amely csak még jobban kihangsúlyozza kedvese nőies alakját egyáltalán nem gátolja abban hogy képzelete szabadon szárnyaljon már a kocsiút alatt is, éppen ellenkezőleg. Nagyon biztos táptalajt ad kissé korai képzelgéseinek hogy hogyan, és miként tudná majd a páratlan ruhadarabból szerelmét kicsomagolni. De ilyesféle gondolatainak nem sok jele látható a külső szemlélő számára, csupán Lana ismerheti fel a rá tekintő szempárban, vagy ha netán az illőnél jóval közelebb kerülne a kocsiban a lovagjához.

A rúzsfoltot ő nem veszi észre, se zokon. Megítélése szerint különben is az ilyen apró stigmák férfiemberen ( hacsak nem épp szalon estről hazaállítva érik tetten) nem szégyellendők. Sőt! Ő akár büszkén is viselné ama ajkak rózsás lenyomatát, ( még akár másutt is ) de végül hálásan tekint a nőre hogy az etikettet követve letörli azt. De azért a művelet közben finoman ráfog Adlana kerek hátsójára elégtételt véve a megesett pecsétért. Az sem érdekli ha ezért az öreg dámák rosszalló talán írigy tekintetét vonzzák magukra.

Valójában meglepi milyen ösztönösen és komfortosan mozog az előkelőségek világában kedvese, minden pillanatban tudja hogyan kell helyénvalóan viselkednie. Márpedig jó pár köszönést kell fogadnia és viszonoznia
udvariasan, amelyek mint Isenaar választottjához szólnak. Csak mosolyog a lány szavaira és vezeti hol a karján, hol kezét fogva Adlana kisasszonyt előre. Héha halkan odasúg neki hogy kicsoda és micsoda az illető akitől a köszönés vagy bók érkezik. De ő egyébként nem kerít nagy feneket ennek, hamar átvergődnek az asztal-labirintuson hogy végre helyet foglalhassanak.

Mikor aztán már kényelmesen elhelyezkedtek, válaszol a megjegyzésre.

- Nekem pedig régi vágyan volt hogy elhozzalak ide és kettesben töltsünk egy szép estét. - igazítja meg a vázába helyezett vörös rózsát az asztalon.

A különös elméletre először hangosan felnevet, és hátradől a széken.

- Ha mindenáron szeretnélek elkápráztatni akkor azt mondanám hogy igen az arany metszés középpontjában ülünk és így terveztem. De hazug lennék akkor. - somolyog rá.
- Ugyanis baromi nagy szerencsénk van hogy jutott nekünk asztal és örülhetünk hogy nem a pincelejáróban csücsülünk, vagy a zenekari árokban vagy amellett. Ha minden megfelelő közelségben van az csak a képzelet műve hogy ez eltervezett drága Lanám.

A mondat további részére megváltozik arckifejezése és a kocsiút alatt már látott csillogás költözik abba vissza.

- Nos. Nagyon reménykedem abban hogy még a bormámor beállta előtt annak a csinos cipellőnek a sarkát a közreműködésemmel le fogod tudni táncolni. Az sem baj ha a táncparkett bánja, állom a javítás költségeit is. -somolyog vidáman.

Majd közelebb hajol hozzá hogy megossza vele gondolatait és ujjával megfogja állát a gyönyörű kisasszonynak.

- És abban is reménykedem hogy azt a fánkot tudom pótolni majd valami arra érdemesebb dologgal. Gondolom ez már a bormámor közben vagy után következhet el... - lehelne egy csókot a cserfes pimasz ajkakra.

Lehet még tovább fűtené a hangulatot de félbevágja a beszélgetést az érkező pincér. A kérdésére ő magának természetesen testes vörösbort kér de kérdőn néz szíve hölgyére a választás miatt. Majd mikor elsiet a felszolgáló ismét ráemeli tekintetét.

- A vacsora menü most viszonylag kötött, de ha mást szeretnél enni, akkor elkészítik. - nyújtja át a napi termatikus menü étlapját.
- És az előételeket is hozzák hamarosan. - pillant a távolban lavírozó ezüst tálcás pincérre hirtelen.

- Kíváncsi lennék neked mi a véleményed egyébként az itt látható vendégekről és történésekről. Meg tudnád-e szokni vajon? Igaz hogy szép ez a csillogás de... -hallgat el inkább. Megfogja kedvese kezét az asztalon.

- Szeretném ha nagyon jól éreznéd magadat. Mostanában igen kevés időnk volt egymásra és valahogy pótolni szeretném. Vagy vezekelni a mulasztásomért hogy így esett... édes Adlanám. Nagyon sok mindent szeretnék megmutatni neked, és beszélgetni veled sok mindenről.

Közben megérkeznek az italok is valamint egy vödörben jégbe hűtött pezsgő amely a ház ajándéka a kivételes alkalom miatt.

Egy kivételes vacsora - 1. rész

Annak ellenére, hogy a fiatal boszorka nagy örömmel ad külsőjére, megjelenésének minden apró részletére akárhányszor csak lábát kiteszi szekeréből, ezúttal apró akadályba ütközött, mikor kedvese előkelő randevúra invitálta. Jobb híján Ralenta segítségét kérte, hogy kész nemes kisasszonyt faraghasson a szekéren élő vándor madárból, s szó mi szó, ezen küldetését a fogadós asszonyság megkérdőjelezhetetlenül kiválóan teljesítette az utolsó apró ecsetvonásig.

A smaragd zöld szemeket most fekete szemfesték keretezi, mi a hófehér, enyhén kipirult arcocskájú bőrrel és a telt vörös ajkakkal festményeket megszégyenítő látványt nyújt Lanának. És emellé ő nem csak hordja, az álomba illő bordó és fekete selyem ruhakölteményt, de viseli is, méghozzá illendő eleganciával. Nem zavarja a fűző szorossága vagy a sok réteg szoknya súlya, hisz Lordja köti le figyelmének egészét: nem csupán megjelenése, de pillantásai is, mikkel lángba borítja szíve hölgyének teljes valóját, testét és lelkét. És ennek hála mindössze pillanatokon múlik, hogy csúfos szégyen folt ragadjon rájuk, amikor a kocsi ajtaja nyílik, egy gyors mozdulatra van csak ideje, amivel megszabadítja a Lordja ajkait, a finoman rájuk tapadt rúzstól, halk kuncogás közepette.

Talán ha szülei nem ilyen sorsra jutnak, lehetne ez az ő mindennapi világa, mégse feszeng igazán a sok előkelő uraság és dáma társaságában, mi több, felszegett fejjel kecsesen lépked, mintha közülük való lenne úgy igazán.

- Régóta vágytam ide... de még szebb annál, mint gondoltam... - Suttogja kedvesének, míg bele karolva haladnak az inas után. Tekintete ide-oda jár, hogy minden apró fénytörést, az utolsó szál rózsát is jól az emlékezetébe véshessen.

Hálásan biccent a buzgó inas felé, mikor asztalukhoz érnek, mi számos szempontból a terem legtökéletesebb helyén helyezkedik el

- Mond Lordom. Tudatos döntés volt ezen asztalhoz helyet szerezni, ami tökéletesen ugyanolyan távolságban van a tánctértől, mint az italoktól és étkektől? - Érdeklődik játékos kis mosollyal arcán. - Vagy talán abban reménykedtél, hogy nem szúrom ki terved, hogy bormámorban úszva hajnalig táncoltatnál? Vagy csak az fordult meg a fejedben, hogy ha unod már a folytonos locsogásomat, akkor egy fánkot nyomsz a számba? - Hagyja el ajkát édes nevetés tréfája mellé, mivel egyre csak pimaszságát bizonygatja, miről persze már nem egyszer adott tanúbizonyságot Isenaar irányába.

Közben a frissen készülő étel illatok egészen ellepik a teret, a vendégek lassacskán megérkeznek helyükre, a zenekar tagjai pedig felsorakozva kezdik meg a létfontosságú hangolást. Néha néha elreppen egy-egy kotta lapja, amit az úri társaság idősebb tagjai halk kuncogással konstatálnak, mintha csak egy cirkuszi előadás része lenne a szegény lantos, ki egy óvatlan pillanatban még a kottatartót is lefejeli.

Egy kivételes vacsora- Bevezető
Helyszín: Az uradalmi negyed szomszédságában

Az Elbior Estelle, közismertebb nevén Stella egy meglehetősen fényűző, kimondottan a nemesség szórakozását kiszolgáló főúri fogadó és udvar, amely már jó ideje jellegét tekintve egyfajta előkelő étteremként működik csupán, azonban elvétve rendeznek itt táncos báli mulatságokat is. A nevét Madame Elbiorról a "vígözvegyről" kapta, aki csatában hősi halált halt férje tragédiája után, alig harmincesztendősen alapította, és alakította ki mai formájára a nemesudvart. Rossz nyelvek ugyan azt beszélik hogy az ifjú lovagok felkutatása tehát becserkészése lehetett az eredeti célja az udvar ilyentén kialakításának, akiket előszeretettel fogyasztott a fehérmájú Madame. De ez csak mellékzönge, a hely kiválóságából, az ételek minőségéből, és a szórakozás színvonalából nem von le semmit ez az enyhén megalapozott rosszhiszemű pletyka. Az viszont igaz hogy néhanapján az özvegy szépasszony még mostanában is tiszteletét teszi a helyen és olyankor meglehetős figyelemnek örvend, ami alól a fess nemes urak és legények sem lehetnek kivételek.
Ez jelenleg csak azért fontos mert Lord Isenaar és Adlana Eyvind kisasszony is éppen ide tartanak.

Az alkalom megkívánja hogy elegánsan és kényelmesen érkezzenek, ezért egy kétlovas hintót fogad ezúttal a Lord, és hamarosan be is fordul a fogadó előtti tér rámpájára a kocsi. Ő száll ki elsőnek, kezét nyújtja a szíve hölgyének hogy lesegítse a lépcsőről, nehogy a ruhakölteményben elbotoljon.

- Itt is volnánk édes Lanám! - hajol hozzá közelebb magához vonva őt egy csókra mikor már mindketten biztos talajon állnak egymás mellett. Pontosabban egymással szemben, mert lágyan átfogva derekát tudja csak ezt az érzéki csókot a gyönyörű kis nő ajkára lehelni. Az ideút is elég fülledt volt a kocsiban, nem mintha a szellőzésre panasza lehetett volna.

A fogat elporzik és hamarosan egy inas tűnik fel a bejáratnál, hogy az érkezőket a főúri fogadóba bevezesse. Bár Isenaar alkalmi öltözete mindennél biztosabban elárulja nemesi származását, és azt is hogy lovag ( mégpedig háromszoros lovagi torna győztese, és erről is árulkodik pár apró kiegészítő ) azért mély meghajlással félve kérdezi tőle az inas:

- Szabad a nemesi levelét megtekintenem uram?

Kényszeredetten elfordul kedvesétől és a felöltője belső zsebéből előhúz egy lapos kis pergament. Átadja az inasnak.

- Hiteles másolat uram az eredeti hét lakat alatt van. Természetesen. - teszi hozzá a férfit szemlélve. Az sietve bólint amint futólag szemrevételezte az okiratot.

- Kérem kövessenek! - hajol ismét földig előttük az inas és már indul is befelé az épületbe.

Az épületbe amely hatalmas, és így éjszaka valóságos fényárban úszik. Mindenhol lámpások és mécsesek árasztják a fényt és olyan pompával van díszítve, virágokkal, koszorúkkal hogy egy fáraó temetésén sem lehetne különb. Van egy kicsi karneváli hangulata a helynek, de most nem szól még a zene csak az átlagos vendéglátóbéli zajok szűrődnek ki bentről. Karját nyújtja Adlanának és szikrázó tekintettel, egy vidám mosollyal invitálná őt.

- Indulhatunk szép hölgyem? - vezetné be Adlanát az Elbior Estelle-be követve az inast.

Bent ha lehet ezt mondani még nagyobb a fényűzés. Óriási kristálycsillárok szórják szét a rengeteg mécses fényét, és minden tekintetben kánaán van az asztaloknál. A katonás sorban elhelyezett asztalok között kicsit kacskaringósan ugyan de megbízhatóan vezeti őket az inas a lefoglalt helyük felé. Mindenütt előkelő urak és hölgyek beszélgetnek, nevetgélnek vagy épp hosszú vallomások után egymásban elveszve hallgatnak nagyokat. A férfiak mind elegáns viseletben virítanak a nők pedig a legpompásabb ruháikban mint gyönyörű virágok tündökölnek. Az egész hely áraszja magából egy magasabb minőségű élet, egy kivételezett sors minden jellegét.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]

Nem volna értelme gyors meneküléssel próbálkozni a kényelmetlen helyről, első alkalommal Oswalt elég világossá tette, hogy innen nem szabadul ki mágia nélkül, és valójában nincs is kedve hozzá. Minden, ami érdekli jelen pillanatban, az itt van a teremben, a túl sok tudástól roskadozó polcok között, megülve a rúnakör közepén. Felhívta magára a gnóm a Fúria figyelmét, még ha ez nem is a legkellemesebb és legkedvesebb figyelem, amivel élete során kitüntették, kétség kívül az egyik legintenzívebb.

Nem kapkodja el a lerohanását, csak nézi a botot mellett, annak ébersége vetekszik az övével és körbejárja a kört, mint egy vadállat, amelyik szél alatt vadászik, de nem találja a vakfoltot, amiben ne érezné azt a figyelmet magán. Ösztönszinten kifejlődött benne a tudata annak, hogy mikor van szem előtt, még ha ezek a szemek nem is manifesztáltak, de bármilyen nyugtalanító is a varázskelléktől a rátekintés, még mindig jobb, mint a létra alján talált valami.

Újra látni akarja.

Ezt a mélyről jövő, beteges vágyat a lehető legmélyebbre temeti, mert veszélyes rá, de annál igazibb. Érezni valamit ennyire intenzíven olyan ritka kiváltság, hogy csak sóvárogni tud utána, mert ember nem adhatja meg, hogy ilyen gyámoltalannak, kiszolgáltatottnak, esztelen ösztönlényként létezzen, ember nem rettentheti meg, élő a földön, minden lény a tengerekben és az égen szárnyalók sem, de az ott a sötétben, amit talán nem is teremtettek, egyszerűen belerágta magukat a valóságuk szövetébe, hogy helyet foglaljon el benne, az igen, az megtette vele a lehetetlent.

Ahogy a gnómot emeli önkéntelenül is idomul annak végtelen nyugalmához. Az izmai fájnak, mintha túlerőltette volna magát, pedig az odaút nem kezdte ki a testét, mégis nehéznek érzi a könnyű kis lényt, de önmagát is, a sikolytól cseppfolyósodott benne a tartás és nagyon nehéz munkára kényszeríteni a testét, bár erről nem árulkodik más, mint a hajlandóság, amivel Oswaltot visszateszi a földre az ébredés után és letérdel mellette, hogy pihenőbb tartásba helyezkedjen.

Rúnakörön belül, nem félve attól, hogy baja esik ott, elég fenyegető közelségben a kis hímhez ahhoz, hogy az érezze a nyomást.

- Mire kell neked az a sötét dolog a mélyben? -kérdezi először, rekedt, tűnődő hangon, mint aki nem biztos abban, hogy jó kérdést tett fel, de a "mi az?" ostobán hangzott volna a szájából.- Ki tud jönni onnan? -a botra sandít, ami figyelve áll a peremen, természetellenes dacolása a tárgyal felbukó természetével zavarja a szemsarkából, aztán újra a csúfságra tekint, sérült testére, és az azt tűrő arc nyugodtságára. Kedveli ezt, annyira embertelen, amennyire csak lehetséges, ez irányt mutat a saját viselkedésének, mint elhagyott kapitányainak szuggesztív, kikezdhetetlen hidegvére.

- Vissza akarsz menni? - most a rubint nézi a nyakában, annak pirosa elbűvöli a szemét.