Királyi udvar

A szabadság ára
[Várbörtön]

// A mesélést innen átveszem, ha nem baj. Jobb lesz így, akad majd elég dolgotok a böriben. ;) //

Szidónia elégedetten bólint Aurora szavaira és a Lord említésére halvány mosoly jelenik meg az arcán. Hogy mit gondol az végül nem derül ki mert sarkon fordul és kényelmes tempóban elindul a várbörtön felé. Hátra sem néz, hogy ellenőrizze a hölgyek követik-e, abban biztos hogy hű inasa ott marad a nyomában a lovakkal. Ezt a lovak patájának kopogásából egyértelműen hallja is a kihalt utcán. Pár percnyi gyaloglás után lassít és hátra szól az őt követő nőknek.

-Innen már vigyázzanak mit beszélnek. Kérem ne akadjanak fenn semmin. Legyenek természetesek és…. adjanak bele mindent!
-fordul hátra egy pillanatra és szokatlan módon megszorítja mindkét nő kezét egy aggódó tekintet mellett, ha azok hagyják.

Majd elindul újra és pár pillanat múlva már a várbörtön bejáratánál. Az ott strázsáló egyik őr kikerekedett szemmel hitetlenkedve figyeli őket. Úgy tűnik számára mintha egyik vágyálma válna valóra némi túlzásokkal ezen a nyirkos hideg és barátságtalan éjszakán. Révetegségéből Szidónia szavai rántják ki, szinte eszmélni sincs ideje:

-Szép estét az úrnak! – kezd bele a madam negédesen. – Szidónia vagyok és a várbörtön kapitányához jöttem egyenesen… - néz farkasszemet a férfival. Nem hagyja szóhoz jutni a meglepődött embert és lendületesen de ugyanolyan bájjal folytatja.

– Ahogy ígértem elhoztam a nagyságos kapitány úrnak ezt a két gyönyörű és mézédes gyümölcsöt! Nem szeretném megvárakoztatni őt ezért kérem haladéktalanul engedjen tovább minket…. – ad át egy levélkét a megdöbbent katonának, amelyen kétség kívül a várbörtön megbízott parancsnokának aláírása díszeleg.
A katona pár pillanatig habozik, nem tudja higgye-e vagy sem a dolgot, de fontolóra vesz egy röpke ellenőrzést azért.

//Dobjatok a kockagurítóval! Ha az érték 5 feletti akkor a katona eltekint a motozástól. Ha az alatt van akkor bizony ki kell állnotok ezt a kellemetlen próbát! Továbbiakban a sorrend: Lord mint mesélő, Holdviola, Aurora.
Sok sikert! //

A szabadság ára
[Lebegő Világ-- Várbörtön]

Egy pár pillanatra elgondolkozik, hogy a Lord említette-e valaha a nőt, de nem igazán rémlik neki, vagy ha igen, azt is pusztán futólag.

- Nos, ami Önt illeti, viszonylag keveset hallottam kegyedről, de higgye el, első dolgom lesz drága lordunk orrára koppintani eme hiányossága miatt. De minden tréfát félretéve, hálásan köszönjük a segítséget, örülök, hogy ügyünk más számára is fontos jelentőséggel bír. – mosolyodik el a szemeiben őszinte hálával, ahogy a nőre néz.

- Higgye el, már az is hatalmas segítség, hogy be tudunk jutni, a többit pedig remélhetőleg megoldjuk mi magunk. Kegyed pedig ne aggódjon, betartottuk a szavunkat: mind a ketten fegyvertelenek vagyunk, nem szerettük volna, hogy ezen bukjon el a misszió sikere. – lebbenti fel köpenyét: ugyan könnyűszerrel elrejthetett volna egy-két tőrt a ruhája alatt úgy hogy senki se vegye észre, de az adott szó kötelezi. Az átadott kis fiolát megforgatja a kezében, s igencsak figyelmesen hallgatja Szidóniát.

- Nos, ez azt hiszem nagy segítség lesz... – pillant át társnőjére – megtesszük, ami tőlünk telik. Köszönjük. – mosolyodik el, s továbbra is igen lendületesen követi a nőt.

A szabadság ára
[Lebegő Világ-- Várbörtön]

Halkan és tűnődve hallgatja Aurora szavait miközben egykedvűen ballag vele a ló előre a sötétben. Rá kell döbbennie, hogy társnőjében sokkalta több lakozik, mint amit a külső és nem is felületes szemlélő láthat. Vélhetően a mögötte lévő borzalmakkal és megpróbáltatásokkal teli életút az, ami sokkalta bölcsebbé és megértőbbé teszi, mint amit az életkora alapján feltételezne bárki. Azonban ennek a bölcsességnek biztosan komoly ára volt, és ezt még ha elég jól is leplezi a csinos fiatal nő, de a mosolya mögül néha elő-előbukkan egy árnyék.

Jól esnek neki a szavai és bár csak bólogat és nem válaszol rá - mert nem akarja félbeszakítani őt – de hálás tekintete árulkodik róla, hogy valamelyest enyhül a lelkét érő nyomás, a mellkasában támadó furcsa szorongató érzés. Pedig őszintén kedvelte a Lordot és visszavárja őt. Nem hitte volna korábban, hogy valaha így fog tudni tekinteni egykori vetélytársnőjére, aki már soha többé nem lesz az. Méltó és érdemes a szeretetére, a figyelmére és egy kicsit talán a rajongására is. Ezt azért szeretné majd egyszer elárulni neki, de nem most mert a pillanat és az alkalom végképp nem kedvez ennek a vallomásnak már. Nem is tud már tovább gondolkodni ezen mert az események váratlanul felgyorsulnak körülötte Szidónia megjelenésével.

A dús keblű nő hirtelen felbukkanása egy kicsit kínos érzetet szül benne, de mivel az nem teregeti ki az ismeretségük mivoltát, próbálja nem túlzottan feszélyezni magát, viszont illendően köszönti őt követve Aurora példáját. Kecsesen meghajol előtte úgy köszönti.

-Szép estét Szidónia! Nem gondoltam volna, hogy Ön a rejtélyes idegen…- majd zavartan befejezi a csevegést és bólintásával jelzi egyetértését a hallottakra. Átadja a kantárt az inasnak és Rora mellett haladva követi a már indulni szándékozó nőt.

-Örvendek Aurora kisasszony! Talán már kegyed is hallott rólam, én pedig önről elég régóta tudok… - mosolyodik el Szidónia szenvtelenül egy pillanatra – de biztosíthatom róla a közös ismerősünk csak szuperlatívuszokban emlegette magát.

Majd kissé komorabban folytatja a madam miközben már el is indul, hogy felvezesse a kíséretét és mutassa az utat is nekik egyben.

-Ezért vagyunk itt hogy ezt az kedves ismerőst megtalálják. Reméljük egyben van és haza is tudják hozni valahogy… Én sajnos nem tehetek többet ennél, hogy a bejutást kieszközöltem a várbörtön parancsnokához, ugyanis engem errefelé igen sokan ismernek….
-Azonban kihasználva az ismertségemet maguknak lehetőségük adódik bejutni a tárnarendszerbe.
Ballag tovább jobbra és balra is tekingetve a környező elhagyott utcákat szemlélve. Váratlanul megtorpan egy pillanatra és szembefordul a kis követségével.

-Bízom magukban! De legyenek nagyon óvatosak! Remélem megfogadták az intelmet és semmilyen fegyvert nem hoztak magukkal! – tekintete szigorúvá válik és felváltva néz farkasszemet a két nővel.

- Azonban van itt egy fontos segítség még! – azzal két kis fiolát halászik elő a köpönyege zsebéből és a fény felé tartva megmutatja nekik.

- Nagyon erős altató szérum van benne. A kapitány bizonyosan ki akar majd rúgni a hámból és mielőtt önök terítékre kerülnének fel fog önteni a garatra. Igyekezzenek minél több őrt leitatni úgy, hogy az italukba ezeket belekeverik. Így sokkalta könnyebb dolguk lesz majd, ez a szérum nagyjából negyed óra alatt hat, és órákra kiüti majd a kanos katonákat…

Viola sűrű bólogatással jelzi az egyetértését és várja, hogy Rora is hasonlóan cselekedjen. Amikor a fegyverek szóba kerülnek tagadólag rázza a fejét és pillanatra széttárja köpenye két szárát mutatva, hogy teljesen fegyvertelen. A kis fiolát átveszi és gondosan eldugja mélyen a zsebébe.
Szidónia elégedetten néz végig a nő csábos és kihívó megjelenésén.

-Nem lesz itt baj azt hiszem kedveskéim! kerül arcára széles mosoly mielőtt nekiiramodna az út csekély hátralevő részének.

A szabadság ára
[Úton útfélen -> Lebegő Világ]

Egészen addig, amíg be nem érnek a városrészbe, szinte csak a mély csend öleli körbe a két nőt és lovaik patájának koppanása hallatszódik: minden nyugalmas, minden csendes. Egyelőre.

Figyelmesen hallgatja Violát, de nem szól közbe, csak akkor, amikor amaz már végleg felgombolyította gondolatainak szövevényes fonalát. Tudja jól, hogy ez a rövidke idő, amit együtt, de mégis ketten egyedül töltenek a lord kiszabadítása előtt, kruciális mivolttal bír: mindkettejüknek szüksége van arra, hogy a bensőjüket mardosó kétségeket, kérdéseket és megannyi más gondolatot kitárhassák egymás elé mint holmi vásári árut, hisz megnyugvást és megértést csak a másiktól várhatnak. Szinte látja a lányon, hogy megkönnyebbülést hoz neki, hogy kiöntheti a lelkét, s értő fülekre talál: ugyanakkor hazudna, ha azt mondaná, hogy neki ez szemernyit sem segít. Erejüket elszántságukon felül a másik táplálja leginkább, az az ősi kötelék, amely a kezdetektől fogva átsegítette az embert mindenen: hogy nincs egyedül a bajban.

- Persze, hiszen nem kellett tulajdonképpen felelősséget vállalnod semmiért, mert ott volt egy erős férfi, aki azonnal sietett a becsületed megmenteni, amint lehetősége akadt rá, és még csak nem is kérdezett szinte. De jóval több volt ennél, és mivel az életed nagy részében ő volt a támasz, érthető, hogy így a világod a feje tetejére állt. De ennek és a saját bátorságodnak köszönhetően kiléptél ebből és megmutattad, hogy egyedül is megállod a helyed. Azt hiszem, elmondhatatlanul büszke lesz rád, és nem győz majd csodálkozni. - mosolyodik el sokat tudóan, majd folytatja - a világon mindent elmondhatsz neki, csak tanácsos majd hagyni egy kis időt, amíg megszokja a kis környezetváltozást. Időt és teret kell neki hagynunk, különben önként fog visszakívánkozni abba a cellába. - vicceli el a dolgot, s maga is erőst meglepődik azon, hogy honnan jön belőle ez a sok bölcsesség - talán tényleg volt valami a violalikőrről szóló mendemondákban, ami igaz volna?

- Tudod...az emberek hibáznak. Rossz dolgokat tesznek, kétes döntéseket hoznak, rossz emberekben bíznak - de valahol mélyen hiszek benne, hogy nem ez határoz meg minket. Úgy értem, nézz rám, ha egy valaha volt veszélyes orgyilkos nyerhet megbocsájtást és még nem nyelte el a pokol valamelyik kénköves bugyra, téged miért kellene, hogy a hibáid határozzanak meg? Van, aki egész életében a feloldozást várja valamitől, és van aki rájön, hogy ez a feloldozás, amiről oly magasröptűen beszélnek, azt nem más fogja rád hinteni, mint egy köpönyeget: azt saját magad adod meg azzal, hogy megbocsájtasz. Magadnak. A legjobb ebben, hogy ha egyszer megbocsájtottad önnön tévedéseidet és hibáidat, és megismerted őket, soha senki nem fogja tudni őket felhasználni ellened többé.

Bölcseleteinek azonban hamar véget vet az, ahogy a csend egyre ritkul körülöttük, s lassan előtérbe kerül a szobor, majd segítőjük is, aki mintha a semmiből termett volna oda. Viola vallomására halkan felnevet, aprót kortyol a nekiadott üvegből, majd ruhájába rejti, amennyire tudja, de tekintete elárulja, hogy ugyanígy van a másik iránt való bizalommal.

A lánnyal ellentétben ő nem ismeri Szidóniát, azonban mindent megtesz, hogy tiszteletét lerója előtte. Kecsesen leszáll lováról.

- Kellemes estét, Szidónia! Az én nevem Aurora. - adózik egy tiszteletteljes biccentéssel a nő felé - bár alighanem amaz már rég tudja nevét -, lovát a segédre bízza hát, s nem késlekedve elindul a nő után. Viola egy apró szorítást érezhet a kezén, ahogy besorol mellé, de innentől már minden figyelme a környezeté, és segítőjüké.

A szabadság ára
[ Úton útfélen -> Lebegő Világ ]

Ahogy lassan elhagyják a kúriát és az épület a ködös semmibe vész mögöttük, már csak az utat figyeli de lopva oda-odatekint Rorára. Hallgatja a szavait és közben lassan elpárolog a szertelen jókedve. De ez nem az ital vagy jobban mondva a hiányának az oka. Lassan felbukkannak benne az emlékek és szinte kérdeznie sem kell társnőjének, hogy válaszoljon a kérdésére. Egy pici fanyar mosolyt csal az arcára amannak a megjegyzése.

-Tudod amikor a Lord elment még egészen másféle világ volt. Mindig a vállamon éreztem az óvó és segítő kezét, a vigyázó tekintetét, bár tudom sokszor terhes voltam a számára. Lehettem kiszolgáltatott, önző, és elkényeztetett nemeskisasszony és a Lord ilyennek is elfogadott…- hallgat el egy kis időre.

A távolban már a város fényei rajzolódnak ki ahogy a nyugati kapuhoz érnek. Kicsit még lassít is a lova tempóján mert szeretne még pár dolgot elmondani barátnőjének. Különös és különleges ez az éjszaka. Valamiért úgy érzi a sorsuk összeforrt már, és ha előkerül az az ebadta nemes, ha nem, ez már akkor sem fog változni. És kétségtelen, hogy bár elveszített egy férfit akit szeretett, de aki talán soha nem lett volna képes őt viszont szeretni. Azonban nyert egy barátot, akire úgy érzi hasonlóan a Lordhoz már mindenben számíthat.

- Igen én is érzem ezt a furcsa érzést…nevezhetjük félelemnek talán… Amíg Isenaar itt volt, kicsit apám helyett apám is volt ezt most már belátom. Tudtam pontosan mindig merre van az előre, és hova nem léphetek. Azóta sok dolog történt…és annyi mindent szeretnék neki elmesélni. Csak nem vagyok benne biztos hogy el merem-e egyáltalán… - kérdőn néz Rorára és aggodalom vegyül pillantásába.

-Megváltoztam tudom. És nem csak jó értelemben véve… Sok dolgot elkövettem, amit talán nem kellett volna, vagy nem így, de én mégsem bántam meg. –néz szomorkásan a nőre.
- De nem bánnám ha egy kicsit kiegyenesedne az életem fonala… és ehhez lehet az kell hogy a Lord hazatérjen…

Szíve szerint lehet folytatná még a vallomását de megérkeznek a Lebegő Világok szívébe ahol egy téren a kosárfonó leány és a halászfiú románcát megörökítő szobor áll. Hangtalanul leszáll lováról, körbenéz és előkerül újra a kis palack.

-Én nagyon bízom benned Aurora. Lehet jobban mint saját magamban. - nevet fel hirtelen de ez nem feltétlenül a jókedve miatt van már. Alaposan meghúzza az üveget melyet oda is nyújtj tettestársának majd körülnéz.

A kis tér most meglehetősen kihalt. A házak falain elhelyezett fáklyák sárgás fénye körben gyenge szórt világosságot ad, amit a szitáló köd tovább tompít még. Minden lépés talán még a suttogás is visszhangzik most. Csak a távolból jövő vélhetően részeg dajdajozás zavarja meg ezt az idillt.

Maga is meglepődik amikor mégis hirtelen egy, földig érő fehér köpönyeget viselő alak áll meg mellettük mint valami jelenés vagy inkább szellem.

Az alkatán azonnal látszódik, amely igencsak nőies, az íves csípőjével és ugyancsak dús kebleivel, melyet a hosszú köpönyeg sem képes elrejteni, hogy nő nemű az illető jelenés. Mielőtt bármit kérdezhetne tőle, az idegen Rora mellé lép és Viola is tudja már hogy találkoztak korábban. És azt is, hogy ettől a helytől nem is oly messze.

-Szidónia vagyok, szép estét hölgyeim! – mondja a nő kissé fagyosan de nem barátságtalanul. -Önök engem vártak, és örülök hogy eljöttek, kérem most kövessenek! A lovakat nyugodtan bízzák a segédemre gondja lesz rájuk. Innen úgyis már csak pár utcasarok ahova igyekszünk, azt pedig könnyedén megtesszük gyalogszerrel is….

Azzal a mögötte álldogáló inasra mutat aki készségesen várakozik a hölgyek döntésére. Szidónia már talán egy fokkal kevesebb türelemmel de ugyanezt teszi várva a válaszukat…

A szabadság ára
[Úton útfélen -> Lebegő Világ?]

Csak egy sóhajjal nyugtázza Viola izgágaságát, de esze ágában sincs utána szaladni, annak előbb-utóbb a sminkje vagy frizurája látja kárát- azt meg nemigen van kedve újra igazgatni, hamár ekkora üggyel-bajjal készítette el, így csak lendületes léptekkel halad a lány után.

- Ami a nászmenetet illeti, azt hiszem egyezik a véleményünk. - éri be végül a lányt, majd a kiválasztott lóhoz megy, hogy felszerszámozza, s eloldja annak kötelékét. Óvatosan végigsimít az állat hosszúkás pofáján, valamit odasuttog neki, majd elegánsan felszáll rá. Most, hogy kiértek, mintha kissé megváltozott volna a hangulata: jóval csendesebb, mint addig, s úgy fest, kissé el is veszett saját gondolataiban. Az ismeretlen lovat ügyesen vezeti ki Vihar mellé, hogy aztán kellemes tempóban induljanak meg a város felé. Mélázásából azonban hamar kizökkenti a lány kérdése, aki kicsit mintha a gondolataiba látna. Halkan felkaccant erre a gondolatra, de szürke tekintete máris a másikét keresi.

- Reménnyel telve, de ugyanakkor félelemmel. Örömmel, de egyszersmind rettegéssel...az érzések kavalkádjának egész ambivalenciájával - sóhajt fel. - Bízom magunkban és tudom, hogyha bárki képes erre, azok mi vagyunk, de...de ha mindez meghiúsul, tudom, hogy nem leszek képes megbocsájtani magamnak. - felel őszintén, egy apró sóhajt megengedve magának, de mintha ez a vallomás egy kicsit levenne a terheiből, s mintha egy egész kis kődarab leomlana a válláról azzal, hogy ezt elmondhatta.

- És te? Feltételezem nagyon hasonlókkal, csak te egy kicsit - hangsúlyozza ki a szót mókásan - kevésbé rettegsz. - mosolyodik el végül.