Királyi udvar

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]

Még neki is hihetetlen hogy sikerült. Bólintással felel csak arra, hogy megszerezte amit akart. Gondolatban már a szerzemény alkalmazási lehetőségein gondolkozik, de ebből semmi sem látszódik a tekintetén. A teremtménye hiánya okozta kellemetlen érzésből keveset élvezhet a vendége. Nem mintha rejtegeni akarná az érzéseit Oswalt. A kalamoni számára a kis lény még a sejtéseitől is furább falat. Az érzelmeit kiemelkedő akaraterővel uralja, rutinos varázslóknál ez nem olyan meglepő, de az is igaz, hogy az ilyen varázslók nem mászkálnak minden sarkon. E foglalkozás űzőiről rengeteg babona terjeng és sok talán igaz is lehet, hiszen Kraszna tudja jól, a hatalom bárkit megváltoztat. Akár akarja, akár nem.

- Nem ismersz engem kalamoni. Találkoztunk párszor és az a néhány felületesen váltott szó, vagy megfigyelt mozdulat cselekhez, trükkökhöz volt talán elég, de azokat könnyű megjátszani. A kúria könnyed napjai közt elengedhetem magam, mert nincs tétje igazán a dolgoknak. A munka viszont az más. Sokat terveztem ezt a napot. A döntésem súlyát elfogadom, de ne gondold, hogy az elvett életeknek örülök. Mondtam az elején, hogy amelyik őrnek csak lehetett, mentettem az irháját. Ha többet tettem volna, idő előtt lebuktam volna. –

Fáradtan magyaráz. Kraszna előtti kis fickó még a hatalma nélkül, sérülten is úgy beszél a fejvadásszal, mintha csak a piacon összefutott régi ismerősével trécselne.

- Te más vagy. Te nem tartasz szünetet. Nem engeded el magad sose. A beléd nevelt vérszomj és a rutinos, gyilkos mozdulatok ösztönössé csiszolódtak és ha akarnád se törölhetnéd ki az agyadból. Annyi közös van csak bennünk, hogy a kezünkbe jutott hatalommal jót szórakozunk. Én se ismerlek. A céljaimhoz kellettél és rosszkor voltál rossz helyen. Megspóroltál nekem rengeteg munkát akkor és ott a Kúriában, hogy sok tervem közül ezt véghez vihessem. Három olyan varázsholmim használtam el, aminek értékét sok helyen emberéletek tucatjaiban mérnék. Nem tervezem feláldozni magam, de el tudom hitetni azt másokkal. Én nem csak a varázslataim illúziójával játszom, ha nem vetted volna észre…-

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - After]

Szinte lehetetlen elterelni a figyelmét a prioritásáról, és az Oswalt maga, de valóban nem feleslegesleges az előadás, mert minden, amit a perifériáján lát és hall az emlékezetébe ivódik, eljátszik a történelemmel, amihez nem kötődik, vérgőzös álmok helyett egyszer-kétszer előveszi majd és megforgatja ezeket a gondolatokat is.

- Elvetted tőle? -értette elsőre is, de a hangjában a meglepettség jégzajlása csendül üveghangon, mielőtt elfojtaná, mert hogyan is lehetne elvenni valamit a sötétségtől, ami mindent magába nyel? A fantáziája korlátoltnak bizonyul ezen a ponton, a tekintete újra a sérült mellkason pihenő rubinra vándorol, de van benne valami, amiért nem akarja próbára tenni az ügyességét, hogy megnézze közelebbről, s aztán a láda felé néz, ha esetleg ott rejtőzik valami ősi és veszélyes...

... nem kincskereső, őt nem csigázzák fel annyira a kövek, mint a színpadias mozdulatokkal operáló csúfság, akiben biztos fájnak ezek a nevetések, de mégis, a saját megszállottsága és őrülete átmelegíti a tekintetét, fénnyel tölti meg a szemeit, ezzel tud együtt mozogni, még ha vannak is kétségei azzal kapcsolatban, hogy tényleg csak ennyi lett volna.

Attól a gnómtól nem tudja elfogadni, hogy ennyiért ölet meg embereket, aki olyan szenvedélyesen védelmezi a kúria senkiházi lakóit, akiknél az utolsó palotaőr élete is többet ér. De mert aligha szedheti ki belőle a választ, ciánkék szemeiben a megbékéltség ragyog.

- Azt hittem te irányítod, és legfeljebb te áldozod fel magadért - egy kissé közelebb húzódik, mintha vonzaná a letört mosoly maradt űr halvány fájdalma, megbámulja, ebben a nyomorúságos állapotában még a rúnakörnél maradt bot figyelmének égisze alatt is érdemes lenne megpróbálni, ha nyakát akarná szegni valóban, de valahol a bársonyfekete rémületbe fulladt ez a vágy benne és akárhogy vár rá, nem bukkan a felszínre újra, így végül csak ennyit mond:

- A sebeiddel tudok segíteni, de minden máshoz egy fehércselédet kell szerezned.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]


Vendége figyelmét nem ragadta meg a kis előadás, de attól még nem volt felesleges. Oswalt érzi a kíváncsi tekintetet magán, de a műsor Krasznának szólt, hiszen itt ő egyedül az, akinek a kis történelem lecke szólt. A gnóm a kötéseivel bajlódik, a kezei elég csúnyán megsérültek.
- Azt hiszem félreértesz. Én megkaptam amit akartam. Az ősi ékkő volt mindig is a cél. Mit nyernék, ha hősi küzdelemben legyőznénk azt a valamit? –
Mosolya elszélesedik. Ha talán valami magasztos, homályos, bonyolult tervet várt a kalamoni, akkor csalódnia kell.
- Egy kissé bonyolult betöréses rablás volt ez mindvégig. Semmi több. – Tárja szét a bekötözött kezeit. –
Ezzel az ősi ereklyével aztán igazán jó kis huncutságokat lehet ám csinálni! – Kacag egyet fájdalmai ellenére.

A felismerés, hogy Oswaltot csak ennyi motiválja, fura lehet Krasznának,annak ellenére, hogy ez volt eddig is a nyilvánvaló, de az is lehet, hogy ismét valami átverés lehet a háttérben. Annyi viszont biztosnak tűnik, hogy a gnómnak az emberélet sem drága, ha a saját szórakozásáról van szó. Ami felkelti az érdeklődését, azzal eljátszik és talán ha megunta a játékát, könnyen el is dobja. Az a fajta szörnyeteg, aki a hatalmával kijátszik, összeugraszt, csal, hazudik pusztán csak mert úgy tartja kedve. Talán szerencsés a helyzet annyiból, hogy egy infantilis, bohókás zseni, nem pedig egy vérszomjas zsarnok van bezárva a gnóm testbe. Az utóbbiból úgyis sok van. Mindez pedig sok mindent megmagyaráz Oswaltal kapcsolatban.

A gólem említése letörli a mosolyt az arcáról. Nem tudni, hogy egy barát elvesztése, vagy a teremtménybe fektetett erőforrás és munka megsemmisülése fáj neki.
- Feláldozta magát. –
Mondja kurtán.
– Most egymagam kell boldoguljak itt. Még a sebeimet se tudom bekötözni. Amíg nem nyerem vissza a hatalmamat, addig még a hátsómat se tudom kitörölni. –
Talán jobb bele se gondolni, hogy is működhet mágikus úton ez a folyamat.

Egy kivételes vacsora - 4. rész
Helyszín: Az Elbior Estelle az uradalmi negyed szomszédságában

- Oh, igazán? Akkor, drága Lordom, a szekérben történteket nevezhetjük a hangszer finom hangolásának a tökéletes dallamok elérése érdekében? - Hagyja el borvörös ajkait pimasz halk kacagás egy sokatmondó kacér pillantás kíséretében, ami közepette az ezernyi gyertya fénye kész smaragddá változtatja a macska zöld szempárt.

Oly élénk, oly vidámman ragyogó és élettel teli, kiváltképp akkor, amikor a boszorka kedvesére pillanthat. Ilyenkor teste sorra küldi imádatának jeleit, miket csupán a tapasztalt férfiszem vehet észre igazán egy nőn: kipirult arcocska és dekoltázs, tág pupillák, szűnni nem akaró mézédes mosoly. És amennyire kedvérevaló ezen látvány az uraságok számára, ha beleeshetnek a csábítás csapdájába, legalább annyira veszélyes is a női szeszély végett.

Esetükben viszont a Lordnak aligha kell megszenvednie kedvese hirtelen fel-feltörő, végeláthatatlan problémázásait, mit az egyszerűbb népek annyival magyaráznának csak, hogy Isenaar bizonyosan rendre megmutatja Lanának, hogy ki is az úr a háznál, vagy legalábbis a hálószobában és hiába lenne ebben igazuk, a helyzet ennél lényegesen összetettebb a párnál, kik nem csak testi vonzalommal fordulnak egymás irányába, de lelkeiket is láthatatlan kapocs köti össze, mi elpusztíthatatlan. Ez pedig pontosan az a fajta szerelem, ami előtt mindenki köteles fejet hajtani.

Érdeklődve hallgatja a Lordot milyen tisztelettel, mennyi kellemes emlékkel felvértezve beszél az apai ágról és fejében az ő kellemes emlékei is felbukkannak abból az időből, amikor még gondtalanul élvezhette szülei és testvérei társaságát.

- Igazán csodálatos emberek lehettek és bizonyosan büszkék rád. - Simítja meg a harcban edzett, érdes kezeket, de ahogy elillan a meghitt pillanat kacér mosoly kanyarodik ajkaira. - Mit gondolsz, kedvükre való lettem volna, ha bemutatsz, mint kedvesedet? - Billenti oldalra kicsit fejét oly bájosan, mintha csak egy festményhez pózolna.

- Oh, a legtöbb nem az. - Ért egyet, bár ő kevésbé játékos oldalról közelít felé, mint nő, kire ez a sors is várhatott volna. - Ezek a férjek rendre nem a kisasszonyoknak optimálisak, hanem a családoknak. El se merem mondani hány ilyen bántalmazott fiatal asszonnyal találkoztam amióta gyógyítok. - Mered egy pillanatra maga elé elszörnyedve, amikor fejében egy igen érdekes gondolat üt fejet. - Lordom... - Köszörüli meg torkát. - Miként fordulhat az elő, hogy irányodba nem érkezett nősülésre és fiú utód nemzésre való családi nyomás nemes emberként? - Érdeklődik kíváncsian, hiszen az úr ujján gyűrű nem foglal helyet és gyermeket, családot sem említett neki sose, mi várná őt bárhol is.

- Azt hiszem mindig volt hozzá tehetségem... egészen pici korom óta akkor éreztem jól magamat, ha segíthettem a szeretteim búján-baján. A szüleim pedig örömmel szereztek mellém tanítót. Ők... nos... ők kivételesen kedves és nyitott emberek voltak. Persze voltak elvárásaik, miknek nem lehetett nemet mondani, de sose szabtak abban gátat nekem, hogy azt tanulhassak amit csak szeretnék. - Sóhajt fel édes-keserű nosztalgiával, bár talán ő maga sem tudná megmondani volt-e valaha arra példa, hogy ennyire belsőségesen emlékezzen vissza az emberekre, kik életüket adták az ő szabadságáért.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]

Ciánkék szemeinek figyelme követi a gnómot, de nem mozdul utána, a rúnakörben marad, tántalán abban reménykedik, ott visszagyógyul a teste, a magukba omlott sejtek felépülnek és helyreállnak a sötétség által szétrúgott idegvégződések.

- Senki sem emlékezett rá, a kincstárnokon kívül, ő volt az egyetlen, aki figyelmeztetett - meghalhattak volna. Talán meg is haltak, de még az elméjük nem vette tudomásul és az ónixfekete létezés egy zárványába hullottak együtt. Pokoli pokol lenne az mindkettőjük számára.

Az óriási ékkő említésére a tekintete a gnóm nyakában függő rubinra rebben, ha valamit gonosznak nevezne, az a mód, hogy örök tétlenségbe zárva egy ékkőbe dermedjen az örökkévalóságig. Ezerszer rosszabb, mint az a valami, ami előtt térdre hullott a létezése.

Nem veszi le a szemét a gnómról, hogy gyönyörködjön a vízióban, bár a perifériájából így is sokat lát belőle, és a szavakat is hallja, amiktől hideg veríték izzasztja a hátára fekete ingét, pedig ezekben már nincs hatalom, ezt csak egy mese. Már csak egy mese. A gnóm kis arcát bámulva rajta keresi nyomát impressziónak, hogy tekint a fajának apró nagyjaira. Ő maga jobban érdekli, mint a grandiózus történet, csak a ládához követi a pillantása a pillantását.

- Mi hat rá, csúfság? Ha még akarsz hatni rá, azt akarom, hogy vigyél magaddal - felemelkedik a térdeiről, hogy fenyegető figyelme elborítsa a fickót.- Azt a hatalmat akarod, ami őriz? Kíváncsiságból vagy valami terved van vele? - türelmetlenül csettint a nyelvével.- Még sehova, bármennyire is szívesen szabadulnál tőlem, nekem most már nem sietős - a gnóm sérült karjára, romos testére pillant, elbiccenti a fejét töprengve.

- Nem látom a gólemed, talán segítségre lehet szükséged ebben a nyomorúságos állapotban -és talán nem bánná, hogyha megkérné, mielőtt visszatérnek az egészséges távolságtartáshoz.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]


A vendége uralkodik magán, bár a mozgás fájdalmas, de oda sántikál egy fotelhez és leül. Válaszokat kér tőle, de nem biztos, hogy érdekelni fogja. Kényelembe helyezi magát, kihasználja a társalgás hosszúságát, de tudja, hogy Kraszna nem szereti az elnyújtott magyarázásokat.

- A legendák úgy szóltak, hogy egy ősi gonosz van elzárva a kastély mélyén. Elcsépelt mesék kezdődnek így, tudom. Lehet, hogy mára már az őrzők se emlékeztek már erre. Én nemrég megtudtam, miért. Egy felfedező utamon rábukkantam egy harmadkori gnóm varázsló társamra, akinek a lelkét egy óriási ékkőbe költöztették, hogy a halhatatlansággal büntetve, eltemetve az idő, számunkra őrjítő súlyával az elméjében, egy porrá omlott birodalomban, elfeledve mit is alkotott. Az ő műve volt a börtön, amiben elzárták azt a valamit. -

Körülöttük a terem átváltozik. A valóság szövete hullámozni, változni kezd előttük. Egy idegen idő, ismeretlen helyén, a Fúriának talán felfoghatatlan csata elevenedik újra. A fejük felett égi hajók és sárkányok küzdenek valami másfajta sereggel. Az ősi mágikus szavakra egymás után hullanak a hősök, a hajók és lenn a hadakozók el és az ég lángba borul. Fekete hold kúszik a horizont alól és a misztikus védelmek roppanva mállanak szét a nyers mágikus erő alatt. Csak egy hajó rohan kitartóan előre a végtelen sötét szívébe. Az elején egy alacsony alak tartja magasba a kezeit és izzó kövek keringnek körülötte. Ez előtt az égi hajó előtt szétfoszlanak a sötétség csápjai, az ismeretlen szavak az ómágikus védművekről lefordulva szakadékokat tépnek a szenvedő földbe. Amikor az egyetlen égi hajó izzó fényét elnyeli a fekete hold, minden megremeg és a Nap fénye ismét áttör, hogy a maradék sárkányok a hősökkel hátukon újra rohamra indulhassanak árnyak meggyengült morzsája ellen. Majd lassan a csata emléke, és az illúzió is elhalványul.

- Odabenn a fekete hold egy apró szilánkja van elzárva remélhetőleg örökre. Egy Aquir. Az ősi kövekből őrzött egyet, amit a segítségeddel nem tudtam volna megszerezni. Téged viszont az a valami érdekel, bocsásd meg a történelem leckét. Amikor világunk még fiatal volt, a mágikus erők sokkal nyersebb formában álltak rendelkezésre és ez miatt olyan lények, mint az elfek és a sárkányok mai szemmel felfoghatatlan hatalmat birtokoltak. Az ilyen mértékű hatalom pedig, ahogy az mindig lenni szokott, háborúba torkollott. Más síkok lényeit idézték meg, olyan pusztító varázslatokat alkottak amikkel tengereket változtattak sivataggá, egyetlen szavukkal ellenséges sereget pusztítottak el és még sorolhatnám, de úgy gondolom csak engem érdekel a történet eme része. Ezekből az ősi entitásokból mára néhány elkorcsosult faj maradt csak fenn, hatalmuk apró morzsája még őseik szánakozó pillantására sem méltó. Az elzárt példány odalenn egy ilyen kor mementója. A történelem olyan darabja, amire nem szabad emlékezni ma már. Kard, mágia nem hat rá, talán néhány a leghatalmasabb ereklyék valamelyike bírna kárt tenni benne, vagy… -

Itt a gnóm tekintete a ládára siklik. Amikor Kraszna visszapillant Oswaltra, a begyolcsolt kezében a nyakában lógó rubinamulettel babrál.

- Máris megszüntetem az uralmamat feletted és a tükröt is elpusztítom, ahogy megegyeztünk. Hova szeretnéd hogy küldjelek? –