Királyi udvar

A szabadság ára
[Úton útfélen]

Márpedig a megszerzett kincset, történetesen a violás itókás palackot már nem ereszti el. Úgy szalad vele Aurora előtt mintha csak fogócskáznának.
Nagy sebbel-lobbal halad előre a pajta felé, a rövidke szoknya persze nem hagyja igazán kibontakozni fürgeségét, de a nemesi kasztot ért éles kritikára megtorpan és hátrafordul egy pillanatra. Végig simít a szoknyáján a feneke tájékán kicsit, mintha kelletné is magát.

-Furcsa nem érzek semmi hasonlót… És remélem nem is lesz részünk ma este ilyenben…

Nevet fel egy mosolygós farkasvigyor után és szalad is tovább a pajta irányába.

-Nem kérték meg a kezemet még és nem is nagyon hiszem, hogy bárkinek igent mondanék…. – hallgat el egy pillanatra elgondolkodva és nézi merőn Rorát – szóval nincs veszélyben az a nászmenet…

Végül megáll a pajta épülete előtt és eloldja a lovának a gyeplőjét. Látja hogy Rora egy idegen lovat választ útitársnak meg ezért sietve hozzáteszi.

-Nem vagyok túl jó lovas. A saját hátasom már megtanult elviselni, de idegen jószág nem tudom hogy viselkedne öööö alattam….- húzódik széles mosolyra a szája a pajzán gondolatra és felpattan a lovára.

A kis erszénykét amit magával hozott a nyeregtáska mellé akasztja a palackot pedig a táska mélyére rejti. Ahogy kiléptet a szabadba a lóval ismét megcsapja a zord nyirkos idő odakint. Alaposan összehúzza a köpenyét magán, és megállapítja hogy ilyen rövidke szoknyában így féloldalasan elég kényelmetlen lovagolni. Még jó időben is nem hogy ilyenkor…
Ezért kíméletes tempóban indul neki az útnak és ügyesen navigálja Vihart hogy a társnője ne maradjon le hozzá képest. Jobbára egymás mellett lépdel a két lovacska.
-Megkérdezhetem hogy milyen érzésekkel vágsz neki az útnak? – fürkészi a nő tekintetét kíváncsian a sötétben. Soha nem látott bele a Lorddal való kapcsolatába csak pár apró dolgot ismert meg belőle. De a helyzetet valahogy mégis el tudja képzelni. Neki ez az út biztosan egészen mást jelent mint Aurorának.

Ha Rora válaszol, válaszol ha nem nem. De hátha így beszélgetve gyorsabban fogynak el a mérföldek amelyek még előttük állnak.

Hamarosan megérkeznek a Lebegő Világok szívébe ahol a megbeszélt találkozó helyen várakoznak majd míg megérkezik ama rejtélyes idegen, aki segítő kezet ígért nekik a szabadítás végrehajtásában.

A szabadság ára
[Kúria -> el]

-Egy szörnyet teremtettem... - temeti teátrálisan a tenyerébe az arcát ahogy a lány olyan sebességgel kezd el magához térni, mintha legalább már három üveget megivott volna - nagy szerencséjére azonban csak egy van. De így, hogy azt magukkal akarja vinni... kissé felnyög, átkozva magát a butaságáért. Roppant szórakoztató este elé néznének, ha történetesen nem a Lord kiszabadításáról volna szó. Bár végül is, ő akarta picit oldani a hangulatot...talán segít. Fejcsóválva, vigyorintva figyeli társnőjét.

- Óvatosan, nem biztos, hogy az alkoholista kurtizánokat csípik arrafelé. És ha túl sokat fogyasztasz a likőrből, még azt sem tudod nekik beadni, hogy ajándékul hoztuk.

- Ugyan, mi baj lenne...illedelmesek, kedvesek, roppant udvariasak, épp csak az a karó a fenekükben...nos, attól nehezen tudnak néha mozogni. De jobbára ártalmatlanok. - ölti ki a nyelvét a lányra célozva arra, hogy ő már rég nem ebbe a kategóriába tartozik, majd meghökkenten pislog a nevekre.

- Zaféria Valéria Alfi Vi...ugye csak ugratsz? Ha valaki megkérte volna a kezed, ezt mind végig kellett volna mondania, amíg a terem nagyrésze levegővisszafojtva várta volna a mondat végét, majd elájulva bedől az asztal alá? - csóválja meg a fejét újfent, de miután úgy ítéli, hogy mindketten útrakészek, magára kanyarítja a köpönyegét, még egy utolsó pillantást vet igencsak hivalkodó képmására, majd elindul a pajta felé, de ezúttal nem a saját lovát választja.

~Soha nem hittem az istenségekben, de ha van odafönt valaki, aki megszánna némi szerencsével...nos, nem bánnám. ~

A szabadság ára
[Kúria]

Kikerekedett szemekkel nézi a kupicába kerülő furcsa színű likőrt, de szó nélkül elveszi azt Rora kezéből. Picit meglötyböli és beleszagol.

-Ejha! -majd az ital nevének említésére még sugárzóbb mosoly ül ki az arcára.
-Ez Violasztikus! - kortyol bele vidáman amíg a nő átfutja a levélkét.

Annyira ízlik neki az ital, ami valamiért emlékezteti, egy még Seda társaságában elfogyasztott koktélra ( amely történetnek azután nem is lett túl jó vége, de hogy nem tűrné a nyomdafestéket az bizonyos ) hogy meglepően gyorsan ürül ki a kis kupica. Az utolsó korty így is majdnem visszajön, mert Aurora tisztességtelenre sikeredett vicce miatt kénytelen a szája elé kapnia a kezét és hangosan prüszkölve elneveti magát. Félig-meddig még fuldokolva próbál komolyságot erőltetni magára, de csintalan tekintete és paradicsomszínű arca elárulja őt. Majd játékosan felvonja szemöldökét, karjait szintén összefonja, mintha éppen meg készülne sértődni az alabástrom szépségre.

-Ugyan mi baj lehet a nemeskisasszonyokkal? – utánozza nénikéje felháborodott hanglejtését, és kuncog magában végül.

-Szerintem ezt az üveget elvisszük magunkkal jó? – kérdi és amíg barátnője a külsején gyakorlatozik ő addig kiszolgálja magát az italból. Ahogy elkészül a mű odalibben az egészalakos tükör elé és kacagva pördül meg előtte.

-Én ártatlan? – néz nagy bociszemekkel társnőjére hirtelen, de közben már a karjait úgy forgatja mint egy erőemelő mutatványos. És hát igen… ami távolról még vonzó az közelről már lehet fenyegető… Tieng mester nagyon jó munkát végzett. A kisasszony sziluettje közelről sem olyan barátságos már mint távolról..

Végül Kis pukkedlivel áll meg a nő előtt.
- A nemes és nagybecsű Eliother Harald zászlósúr elsőszülött leánya, bizonyos Zaldunia Alfia Valéria Viola szolgálatra jelentkezik! – azzal felkap egy legyezőt a tükör mellől és azzal szalutál a nőnek mosolyogva.
Majd egy szempillantás alatt elkomorodik és a legyezőt fenyegetőleg tartja maga elé.

-Meg ne próbálj Alfiának hívni! A nagynéném szólított így, és világéletemben úúútáltam!

Fejezi be végül és ismét kitör belőle a nevetés. Nem kétség az ördög bújt belé ezen az estén, de ez még javukra is válhat.
Mikor újra kap levegőt felkapja hosszú köpenyét magára teríti és már indul is az ajtó felé.
- Akkor irány az istálló nem? Végül is még útközben is mókázhatunk eleget…
Azzal elindul a pajta felé sietős léptekkel, minduntalan bevárva Aurorát. Akármi is lesz a vége ennek a kalandnak az biztos hogy emlékezetes lesz…

A szabadság ára
[Kúria]

A lánynak mostanában jó szokása, hogy a nyakába ugrik, így nem lepi meg különösképpen a felé repülő fekete hajzuhatag. Ha belegondol, hogy egy éve ez még elképzelhetetlen lett volna...apró mosoly kúszik ajka szegletébe, majd elengedi a lányt, hogy az üvegért menjen, amiben valami lilás árnyalatú ital csillan meg. A kirakott kupákba tölt.

- Ugyan - hessegeti el a bókot - mindketten azok vagyunk.. Azokra a szemekre mindkettőnknek szüksége van, ha sikerrel véghez akarjuk vinni a tervet. Márpedig ez elengedhetetlen. - elveszi a kicsiny, összehajtott levélkét, s cserébe Viola kezébe adja az egyik tele kupicát, s rögtön siet is megmagyarázni, mi ez a furcsa ital.

- Violalikőr. Úgy gondoltam, hogy illeni fog az alkalomhoz, és ha lehet hinni a pletykáknak, bátrabb és némileg bölcsebb is lesz tőle az ember. Nos, nem mintha bármelyikre szükségünk volna, de...fenékig! - kacsint cinkosan a nőre, tudván, hogy ez a palacknyi likőr és az egész esti misszió csak az ő titkük marad valószínűleg mindörökre. Az íze rendkívül szokatlan, és eléggé meghatározhatatlan: kissé édes, kissé fanyar, de hiányzik belőle az erős szesz torokégetős morconasága. Miután letette a kupát, kihajtogatja a levelet, s gyorsan átfutja.

- Nos...ebben sok meglepetés nincs, mindjárt gondoltam, hogy ilyen ruhákban nem nemeskisasszonyokat fogunk eljátszani. - hümment elgondolkodva s egy apró fintor fut át az arcán, ahogy a ruhája egyik titkos szegletébe rejti a levélkét. - Noha egy penge a cipősarkainkban nem igazán ártott volna meg senkinek úgy hiszem. - sóhajt fel, majd újra a kezét nyújtja a lánynak.

- Gyere, kifestelek tisztességtelen kurtizánnak. - kaccant fel, s ha Viola engedi, az elkövetkezendő húsz perc azzal telik, hogy Aurora eltökélt profizmussal, ártatlan őzikeszemeket varázsol a lánynak szénnel, dércsípte pírt simogat fel az arcára, és a sajátjáétól élesen eltérő, rózsaszínes árnyalatú ajkakat fest neki. Mikor kész van, megszemléli művét.

- A legszebb az egészben, hogy senki sem sejti, milyen veszélyes is vagy valójában, és csak annyit látnak, hogy valószínűleg egy elkeseredett nemeskisasszony vagy, aki rossz útra tévedt. Most pedig...szabadítsunk ki egy bizonyos foglyot, aki kissé talán túl sokáig is élvezte a várbörtön mélyét...

A szabadság ára
[Kúria]

Ahogy kitárul az ajtó a halvány mosoly azonnal kiszélesedik a pirospozsgás orcáján, és betódul a szobába hátával becsukva az ajtót, hogy azután elsőként a nyakába ugorjon barátnőjének. A tekintetében a leplezetlen öröm és cseppnyi rajongás keveredik, ahogy rápillant tettestársnőjére.
Most is azt érzi, mint sokszor máskor, hogy a Lord nem véletlenül választotta ezt a nőt maga mellé és a ragyogása mellett valahogy minden elhalványodik.

Igen még ő maga is, - ismeri be önmagának fájó szívvel - de mégis jólesik a társaságában lenni. Ebből a fényből neki is jut, és erősebb, bátrabb és kitartóbb lesz általa saját maga is.

-Nagyon... nagyon csinos vagy – álmélkodik elismerően ahogy végig méri Aurorát. A bújtatott bókra, amely kétségkívül jól esik neki és megmelengeti a felismeréstől kissé sajgó szívét csak annyit mond.

-Túlzol kedves Rora - legyint zavartan és kislányosan- azok a szemek úgyis rád fognak szegeződni legelőször…- simítja végig bársony szoknyáját és nem bírja ki, hogy a szabad kezével Rora káprázatos ruhájának a szélét is meg ne simogassa.

-Egészen finom anyag… - csodálkozik ragyogó tekintettel. Majd látva a hirtelen felbukkanó üveget, még inkább felenged.

-Akármi is az jól fog esni, és szükség is van rá mondja egyre vidámabban és szertelenebbül.

-Jajj amíg el nem felejtem! – halászik elő hirtelen széles mozdulattal egy négyrét hajtott kis levélkét a dekoltázsából, mintha valami szerelmes levél lenne, valamely titkos hódolójától, és adja át Rorának. Vállát megvonva összegzi a tartalmát is amíg Aurora elolvassa azt.

-Végül is csak annyi áll benne, hogy hol kell találkoznunk ezzel a titokzatos idegennel. Azt írja, az őrparancsnokhoz tud bejuttatni minket, de fogadjuk el, hogy kurtizánként leszünk kezelve, és viselkedjünk is úgy. Csak ez az egy módja van, hogy bejussunk a várbörtön mélyére, ha élve akarjuk látni a rejtélyes foglyot.

Elvesz egy kupát a kis fésülködő asztalról, és türelmesen várja hogy mi kerül bele majd.

Ő már elszánta magát, és kész arra, hogy akár életét is kockára tegye a férfiért. Hogy megtegyen érte bármit amivel esélyt adhat a kiszabadulására. A túlélésére.

A férfiért, aki egykoron új és ismeretlen érzésekkel ajándékozta meg, és igaz célokat hozott az életébe. Aki szintén az életét kockáztatta érte ha kellett. Akinek a hiánya végül céltalanná tette, és akire nagyon nagy szüksége lenne újra….

A szabadság ára [Kaland]

[Kúria]

A lágy esésű, szikrázó apró kristályokkal berakott smaragdzöld ruhája finoman suhog utána és simogatja bőrét, ahogyan fel-alá járkál a szobában. Haja egyik része lágy hullámokban omlik fedetlen vállára, a másik része szorosan feltűzve ül meg a feje tetején: szénnel kihúzott szürke szeme szinte világít, bíborvörösre festett ajkai szinte követelik maguknak a figyelmet, ha valaki esetleg elsiklott volna a megkapó szürke tekintet felett.

Olyan régóta várt erre a pillanatra, és mégis úgy húzza a vállát súlya, mintha holmi sötét, nehéz köpönyeg volna. Olyan sok ponton bukhat el az esti történetük, és mégis...és mégis, egy kis részében ott pislákol a rég eltemetett remény, amely úgy ütötte fel fejét a bensőjében, mint ahogy a tavasz első napsugarával kirügyeznek a virágok. Ketten a világ ellen, és rajtuk kettejükön múlik a Lord sorsa. Azé a lordé, akit két éve nem látott viszont, és akinek a tekintetétől szinte retteg bensője: mit fog vajh viszontlátni benne? Dühöt, neheztelést, vagy saját hiányának visszatükröződését? Haragudni fog rá? Rájuk?

Azonban nem folytathatja tovább a merengést, mert gondolataiból három határozott kopogás szakítja ki. Vanília és szantálillatú felhőt húz maga után, ahogy megnyitja az ajtót a lány előtt, és apró kézmozdulattal jelzi, hogy fáradjon beljebb.

Ahogy Viola beért, végignéz rajta, s elismerőt hümment.

- Nos, azt hiszem, aki nem veti rád a tekintetét ma este, annak felesleges testrész a szeme, mert ennyi erővel a zsebébe is rakhatná. - mosolyodik el, majd a kezét nyújtja a lánynak, hogy jobban megnézhesse - Azonban...valami hiányzik. És azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy mi az. - tekintete fürkészőn kutatja a lány pirospozsgás arcát, amely szinte kiabál egy kis sminkért, de a sminktükör helyett az egyik szekrényhez lép, s egy üveggel tér vissza, de egyelőre nem derül ki, hogy mit tart a kezében.