Királyi udvar

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]

A Fúria ébredésekor feltolulnak az emlékek. A közelmúlt traumája még jeges rettegéssel markolja a mindig hideg szívét. Nem múló libabőr mintha még mindig a rettenetes veszélyt jelezné, és lehet, igaza van. Kibújva a takaró alól a terem talaja kissé hideg a talpának, a szeme pedig gyorsan alkalmazkodik a helyet mindenhol behálózó rúnák halovány kékesfehér lassan pulzáló fényeihez. Néhány méterrel arrébb gyorsan felfedezi gyűlölete tárgyát. Egy fénylő rúnakör közepén ül összefont lábakkal, arccal felé fordulva. Tekintete nem a gyilkost nézi, valahová a távolba réved és nem mozdul még akkor sem, amikor foglya felé mozdul.

A helyre szó szerint illik a varázslatos leírás. Ezt is azok a krikszkrakszok borítják mindenfelé, mint azt a helyet, ahol a valóra vált rémálommal találkozott. Amikor először járt itt, nem figyelhette meg a részleteit, most viszont alkalma van rá. Kör alakban könyves és más polcok veszik körbe a termet, nem pedig falak. Magasságuk úgy majdnem egy átlagos emberé, Oswaltnak az utolsó polcok mintha magasak lennének. Gyors megfigyeléssel a könyveken felül az egyik, ami a leginkább vonzó a szemlélődőnek, az a terjedelmes alkímiai felszerelésekkel megrakott asztalrendszer, a másik, talán a legzavarbaejtőb, egy bot. A bot egymagában áll a transzban ülő gnóm mellett a rúnakörön kívül. Az, hogy csak úgy áll egymagában, mindenkit feszengéssel töltene el, hiszen kevesek tekinthetnek mágikus hatalom és a valóság absztrakt kapcsolatának leple mögé. Kraszna finomhangolt ösztönei azonnal jeleznek. Figyeli őt. A tárgy anyaga ránézésre nem megállapítható. A terem rúnáiból szűrődő fényét természetellenes szögekben verik vissza. Sose látott hasonlót. Ha találgatnia kéne, fura ásványnak, vagy netán sose látott kristálynak mondaná az anyagát és bár az agya a súlyát ez miatt nehéznek saccolná, tudja, hogy pehelykönnyű.

Mindenki hallott már meséket bátor, sárkányokkal küzdő lovagokról, árnyként lopódzó, orvgyilkosokról, dühös csatabárdal szörnyek fejét levágó barbárokról, gyógyító áldást mormoló papokról. A botot emelő, képzelt tüzet varázsló mágus nem sok kisgyerek választása, amikor a határban estig szoktak játszani, amíg a korgó gyomruk haza nem zavarja mindet vacsorára. Ennek ellenére ezer és egy mesét lehet hallani arról, hogy a varázslók tornya miket tartogat vendégek, rosszakarók számára. Nincs olyan gyermek, akit ne riogattak volna a legváltozatosabb történetekkel. Felnőve már alig akad valaki, aki ne legyintene mosolyogva az ilyen adomákra. Talán Krasznának is eszébe jut néhány ezekből a homályba vesző emlékekből.

Ahogy átlépi a rúnakört, nem történik semmi. A bot mintha a nemlétező tekintetével követné, a gnóm tekintete ugyan úgy a távolba réved. Ami feltűnik elsőre, hogy a törékeny testen rengeteg sérülés látható. Oswalt egyik szeme megpattant erek miatt véres, mindkét kezét ügyetlenül rögtönzött kötés fedi. Összefont lábai közül a bal boka nagy duzzanattal lett gazdagabb. Meztelen felsőtestén a hónaljak alatt pedig Kraszna szakavatott szeme felismeri a gólem acélkezének lenyomatát, hatalmas véraláfutások formájában. Viszont a vékony nyakban lógó rubinköves medálon szintén megakadhat a tekintet.

Laikus szemmel semmi sem akadályozza a Fúriát, hogy felkapva a gazfickót majd válaszokat követeljen tőle. Csakhogy Kraszna minden, csak nem laikus. Felismeri a transzban meditáló tudatot, már a tekintetből. Tudja, hogy nem fog választ kapni, csak ha fájdalommal billenti ki ebből a tudatállapotból a meditálót. A grabancánál felemelt megtört testnek ez éppen elég. A puhány mágus számos sebei ellenére nem üvöltve és rángatózva tér magához, ahogy a gyilkos szeretné. Az emberfeletti akaraterő és önuralom majd egy évszázados gyakorlattal edzette a révületből feleszmélő, meggyötört gnóm tudatát. Az arcára újra a szokásos, idegesítő mosoly kúszik.

- Természetesen! – Feleli, mintha egy fertályórája nem is egy halálnál is rosszabb hatalommal néztek volna szembe.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - After]

Okkal ver olyan lassan a Fúriák szíve. Az alacsony pulzussal elkerülhető, hogy túlerőltesse a szívét a fájdalom, a mozgás, a megfeszített munka, a kimerültség. Távolt tartja a sokkolódást és az érzelmek hullámgörbéjének alacsonyan tartását is megsegíti azzal, hogy nem önti el a forró indulat őket, nem lüktetnek koponyájukban az erek arra sarkallva, hogy indulatból öljenek, verjenek, ártsanak másoknak. Józanul teszik. És meg élvezik. És mert szükséges.

De most, miközben a saját testének börtönében fekszik a szíve úgy verdes fehér bordáink ölelésében, mint egy halálra rémült kismadár a kalickájában, amit lusta böffenéssel nyel el a mocsár. Bele lehet őrülni ebbe a zajba, valami ilyesmire gondol, mielőtt elaludna, feloldódnak az álomban, ahol a képzelete ad testet az ősi entitásnak, amit minden porcikájában érez, mintha magával hozta volna. Mintha üres tudatának csökevényeiben költözött volna valaki, egy muréna a korallzátony barlangjaiba, még akkor is érzi a mocorgást a csontvelőjének üregeiben, amikor kinyitja ciánkék szemeit újra.

Tiszta ágy. Tiszta környék. Világosság.

Bár talán azt várnák tőle, hogy rugóra ránduljon össze az izma a mestergyilkosnak az ébredés utáni másodpercekben és éberen kapkodja a fejét, hogy felmérje a környezetét, valójában minden saját mozgása éppen elfedné az ingereket, amiket a környezetéből felmérhet. Az egyetlen dolog, ami valójában érdekli a gnóm alakja, visszalassult szívének bal kamrájába sajdul az ösztönös gyűlölet és vágy, hogy kirángassa a kis végtagok a helyükről. Nesztelenül tápászkodik fel és loppal sompolyog közelebb a transzban gyógyuló sérült csúfsághoz, annak állapotát és esetleges őreit is figyelembe véve megragadja, ha biztonságosnak ítélheti, mint egy kölyökmacskát, ami rossz fát tett a tűzre.

- Van néhány kérdésem -a hangját elvitte az üvöltés, baljóslatú a suttogása, tele fenyegetéssel és olyan nyugalommal, amilyen csak azoknak lehet, akik kicsit belehaltak abba, hogy elkapta őket a fekete fergeteg.

[Csúfság - Gnomisztikus kalandok - Óvakodj a törpétől II. - Túl késő]
//Krasznával egyeztetve//

A vértükör elsötétül. Várta ezt a pillanatot. Kraszna megfelelő választás volt. Nem pazarolt el a segítségére sok energiát, mert az összesre szüksége lesz hamarosan. Kilép a varázskörből, az előkészített dolgai közül felvesz egy tekercset. Felolvassa, majd eltépi és a kapu hangos sercegéssel nyílik meg.
- Kövess! –
Mögötte a hatalmas fémtest hangos csikorgással mozdulva követi teremtőjét át a térkapun. A vaksötét a gnómot semmiben se akadályozza. Népe mindig jól látott a barlangi világtalan világban is. A létránál sem áll meg. Túl akar esni rajta minél hamarabb. Ahogy ráteszi a lábát az első fokra, azonnal megérzi az elzárt hatalmat odalenn. A tudatát óvó pajzsok falát mohó asztrálkarmok tépik, hogy a mögötte bújkáló lélekből csillapíthassa végtelen étvágyát az, mit ősei elzártak. A létra alján reszketve rettegő roncs, ami nemrég még a rettenetes Kraszna volt, még kitart. Az entitás üvöltése az aszrálsíkot tépi dühöngve, amiért több évezredes elzárása végét a két porszem elállja. Oswalt mögött Kraszna teste feladja a harcot és összeesik. Az acélgólem hangos döngéssel ugrik be mellé, felkarolja és kiviszi az öntudatlan testet, át a térkapun. A csúfság egyedül marad az elzárt rettenettel.

Úgy sejti jó ha egy perce van a feladatra. Tudatát óvó védelme ragyogva védi az őt elragadni akaró maró fekete asztrális ártól. A védfalakból vadul vagdalózó mancsok, kezek és más rettenetes végtagok tépnek, szaggatnak ki darabokat, hogy utána a gnómot is szanaszét cincálhassák. Oswalt azonban felkészült. Rettegett ettől, de mégis itt van. Mágikus szavakat üvölt, kezei közt drágaköves lánc izzik. A varázslata az ősi hatalom ellenére megfogan. A sötét mocskos árja hátrébb szűköl. Oswalt kinyújtott kézzel lép előre. Nem lesz több alkalma. Ráfog a tárgyra, de az ősi hatalom a baljára tekeredik, mint egy polip csápja.
– Nem hagysz itt egyedül! –
Elméje védelmének résén savószín szemek pillantanak rá és a gnóm üvöltve vergődik a szorításában. A gnóm másik kezében halovány fény izzik fel. Jobb tenyerét füstölve égeti, de mindez semmiség. A fényre a gnóm törékeny balját szorító éjcsápok sziszegve oldódnak fel. Védelmei tépett maradványai mögül újabb elsöprő roham készül, de Oswalt kezében a zsákmánnyal esetlenül rohanni kezd a létra felé. Döngve ugrik le újra teremtménye. A gólem felkapja a hóna alatt, mint apa a fiát és felhajítja a nyíláson. Nyekkenve érkezik fel és sietve rúgja be a legközelebbi ajtó szárnyát. A másikhoz kúszva tekintete még utoljára hű szolgájára pillant. Az ősi mágia körbeveszi barátját és úgy tépi szét az acélgólemet, mint az utcagyerek a kenyércsücsköt. Utolsó erejével löki be a másik szárnyat. Elméjét ostromló vad energiák elhalnak és ő csak fekszik a térkapun átszűrődő fényben. Lassan vánszorog át kezei közt az ősi holmit szorongatva. Ékköves lánca csak kormos, égett roncs, hasonlóan a reszkető, habzó szájú társához. A kalamoni remélhetőleg sose találkozik vele még egyszer ilyen kiszolgáltatottan, mert ha igen, a legfájdalmasabb halállal torolja mindezt meg.

Az előkészített ágyon reszkető Fúriának még sokáig tart mire a rettegésből végre megérkezik az alvás jutalma. Oswalt az előkészített dolgaihoz megy reszkető lábakkal. Egy dobozba rejti a frissen szerzett kincsét és nekilát összeszedni magát. Karjai fizették meg az ár legjavát. Sose bírta a fájdalmat, most minden mozdulata kínszenvedés. Balját hosszú fekete csík csúfítja, jobbja pedig hólyagosra égett. Sebei bekenése után a rettenetes fejfájással küzdve, inkább transzba méllyedve igyekszik javítani az állapotán amig a gyilkos mellette fel nem ébred.

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - Óvakodj a törpétől II. - Túl késő]
//Oswalttal egyeztetve//

Az elejétől fogva tudta, hogy a gnóm átverheti, de nem azért jött el, mert egy becsületbeli közös ügyön dolgoznak, a fogságba ejtett vérének parancsára jött és mert talál valami érdekeset abban, hogy Oswalt erre vetemedett, hogy beszennyezte magát vele. Sosem kételkedett abban, hogy nem jótéteményből lopnak és minden egyes létrafokkal ahogy aláereszkedik a sötétben ez egyre inkább bizonyossággá válik.

Más talán magát hibáztatná, amiért nem akadályozta meg, vagy fordította vissza a helyzetet, hogy kihasználja a csúfság ellen, annyi helyen kigáncsolhatta volna, hogy szédítő számba venni, de nem tette, mert nem akarta. Hiszen lett értelme a napoknak, keretet adott kihasználatlan energiáinak ez a küldetés, és megelégedésére szolgált a megbizonyosodás arról, hogy még mindig hatékony. Most már mindegy is. És most már kíváncsi is, bár ahogy ereszkedik az őt kísérő fénygömb egyet pislákol és eltűnik. Amit eddig a mágiával látott, az is megszűnik. Az elmúlt napok óta talán először tűnik úgy, mintha egyedül volna igazán egyedül, a gnóm jelenléte nélkül testben és fejben.

Egyedül egy vaksötét helyen, amiről nem tudja hol lehet, egy létrán, ahol fogalma sincs mi fogadja. Nem a legjobbkor állt be ez a kívánatos és elátkozott állapot.

A létra eggyel lentebbi fokán érzi meg először. Nem maradt mégsem egyedül a fejében. Idegen jelenlétét érzi, de most nem az ösztönei, a rutinja és a tapasztalata segítségével. Ez nem a gnóm, a saját szívdobbanásából tudja, mert a gnóm egyetlen hangja, vagy küldött képe sem tudta rábírni lusta szívét arra, hogy egy rezdüléssel gyorsabban verjen az idegen és mégsem olyan idegen érzés hatására. Talán az áldozatai érezhettek hasonlót, akiket figyelt a sötétből, már megmutatta magát nekik egyszer, hogy űzze és terelje őket. Magán érzi a vadász szemét, ami őrá tekint prédaként.

Azzal a bizonyossággal ugrik le a talajra, hogy be fogja bizonyítani a rejtőző lénynek, hogy téved, keserű vér folyik az ereiben és nem oly édes, mint az áldozatoké. Belefúrja ciánkék pillantását a rúnafénybe, amit a termet pókhálóként befonó rúnák derengtetnek minden egyes centiméteren és a zsigereibe markol a mágia gyűlölete, amivel szemben olyan kiszolgáltatott és tudatlan, hogy nem tudja nem a fekete foltot nézni a rúnák előterében amint észleli a szeme sarkából azt, amit nem szabad, mert nem láthatja a láthatatlant. Nem láthatja a rettenetet, aminek ízét csak a szájában ismeri, más szemében a fényeit kigyúlni, a testeket összerántó izmokon végigcikázó elemi félelmet a végtől, a haláltól, a sötéttől és mindattól, ami ennél is rosszabb. Mert ahogy a tudatát ellepi az idegen jelenlét, fehér és üres lelkét csordultig töltve a megfoghatatlan rémülettel, amikre nem fejlődtek reakciói, hogy kifejezze, amire nem ismer szavakat, egyetlen nyelv sem, amin beszél, akkor biztosan tudja, hogy van rosszabb a halálnál, mert az csak az életnek vet véget, de még a halál sem vet véget annak a pőre, nyers viharnak, ami a tudatában örvénylik és megbénítja.

Szinte nem is fáj, ahogy csontszárazra kisúrolja a lelkét, leszaggatva benne mindent, ami emberi. Leginkább azért, mert ebből nincs sok. Fogalma sincs mi lehet itt, de ha az akarata csak kicsit lenne gyengébb, ha tele lenne érzésekkel, amit haláltusájukban vergődnének most benne, miközben a feketeség ellepi kívül és belül, most üvöltve kúszna a legtávolabbi sarokba. Az amihez Oswalt hozta, az maga a legősibb gonosz. Aprócska hozzá képest és csodálja, mert mást nem tehet, bénultan hagyja, hogy belénézzen és megmérje magának az ősi gonosz, és eleméssze, hiszen másra nem képes.

Méltó vég.

Fogalma sincs meddig áll egy helyben. Nem érzékeli azt se ahogy felette a gnóm mászik le a létrán. Ahogy a kis fickó mellé ér és azt suttogja, hogy jól bírja, se jut el a tudatáig. Valahol sejti a távolban, messze önmagától, hogy a gnómnak el kell jönnie, mert ez az, amit akart és ez az, amit megszerzett magának a befelé vérző öntudatának agóniáját tartva maga elé pajzsnak.
Elképzelni sem tudja, mit tehet ez a csöppség, egy ilyen entitás ellen, de ez már nem is az ő dolga, megtette, amit megtehetett. Először a sikoltásra rezzen össze. Élőlénytől ilyet lehetetlen kicsalni, a leggyönyörűbb, legerősebb, legbomlasztóbb sikoly, amit valaha hallott, mintha a korok hajnala óta szólna és azután is szólni fog erőteljesen és megtörhetetlenül, hogy már az emberi fajok eltűntek a föld színéről. Mintha magával ragadná eónokon át, csak most hallotta meg, de már a részévé vált, együtt kell, hogy üvöltsön vele a fülére szorított kézzel, reszketve bújva meg a saját hangjának oltalma alatt, de annak rekedtsége erőtlen takaró, hiába, hiába minden.

Az ordító hangok a fejében kakofón áriával tépik, szaggatják a tudatának porszemnyi lángját. Amikor a sikoly, az ordítás egyfajta beszédhez hasonlító szóvá alakul, a tudata abban a pillanatban feladja a küzdelmet, mielőtt megérthetné mit mond az isten, az egyetlen, ami előtt leborul kialudt öntudattal.

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - Óvakodj a törpétől I.]
//Oswalttal egyeztetve//

Okkal járnak az orgyilkosok csapatokban, vagy legalább párosával és teremtette meg a romantikus fantázia a magányos gyilkos biztonságos képét. Aki egyedül van, az csupán egyetlen személy érzékszerveire hagyatkozhat, így a legjobb szándéka ellenére sem figyelhet fel minden egyes jelre. Nincs elég érzéke, nincs elég ideje arra, hogy mindent lefedjen, a jó munka jellemzője a csapatmunka, annak ellenére, hogy megállja a helyét egyedül is, ha kell, de mégsem lehet alkalmas mindenre.

De az emberi szív arra vágyik, hogy a gonoszok, gyilkosok és erőszaktevők magányosan surranjanak az éjszakában, félve a lebukástól és lelepleződéstől, a törvény kezétől, ami okszerűen utoléri őket. Aki egyedül van, azt legyőzni is könnyebb, mert nem őrzi a hátát senki, aki társ a bajban.

Nem sokat morfondírozik rajta, de ahogy a hosszú folyosók visszhangjai eljátszanak az első figyelmeztető kiáltásokkal gondol a széthagyott nyomokra. A megritkított őrök tévútjaira, számba veszi a lehetőségeket, végigfut a tudatán az a számtalan lehetőség, amit azok is mérlegelnek, akik a palotába jutott illetéktelen nyomába erednek. Először persze az uralkodó és címeres nemesség őrségét vizsgálják majd meg, hiszen nem egyértelmű mely irányokba mozgott aki ártalmatlanná tette szerencsétlen útjába kerülőket. Sajnos azonban a varázslók elátkozott tornya is csakhamar szóba kerül majd, és neki addigra nem szabad itt lennie, ennek szellemében keresgél feszült, fürge mozdulatokkal járva végig a helyiségeket, alvó vagy halott varázslók felett lépve át, nyomban megfeledkezve róluk, ahogy már nincs dolga velük.

Ő nem vette észre. A szuvas deszkákból álló pókhálós, elfelejtett, senkit se érdeklő kacatokkal zsúfolt polccal takarta fal semmivel se volt különb a többitől. A csúfság nélkül nem ment volna. Hogy mi árulta el neki, lényegtelen számára, mágus-dolog, a titok része, amit úgysem érthetne meg az orgyilkos, de arra gondolt, hogy éppen időben. Valaki, aki sokkal jobban félti az életét, mint ő alighanem úgy fogalmazta volna meg, hogy "na végre!", hallva a torony aljában a gyülekezést. Rá nem jellemző az ilyen sürgetés, kimérten mozog amikor a gnóm egy képpel üzent, hogy hova illessze a kulcsot és hezitálás nélkül engedelmeskedett is neki, miután leszórta a fegyvereit. Jellegzetes kalamoni tőreit még korábban a várárokba dobta, hogy annak vize vigy el a tenger felé, apálykor a koldusok majd összeszedik a parton, ő pedig visszaszerzi őket a piacról így vagy úgy, de igazán értékest nem is hozott magával. Csak húr, hurok és rézdrót marad nála, mert az aligha tekinthető fegyvernek, de öli lehet vele, ha kell.

Nincs ijesztő nyikordulás, nem tárult ki ajtó. Ahogy a jelzett téglához illesztette a kulcsot, egy másik helyen találta magát, félig összepislantva ciánkék szemeit, hogy meg ne szédítse a testetlen utazás. Sötétség ölelte körül és néma csend fogadta úgy, mintha hazaérkezett volna. A hűvös azonnal kúszni kezdett a bőre alá, de otthonra talált benne.

Fentről a mélybe.

Kellett néhány pillanat, amíg szemei alkalmazkodtak a varázslók tornyának fényei után a pincesötéthez, de a magányosság megadta neki az ehhez szükséges időt. A kulcsot egy ingbelsőbe varrt zsebbe csúsztatva indul meg a fal mellett jobb kézre, olyan könnyedre véve a lépteit amennyire csak lehetséges, huzalt hurkolva a fal felé eső ujjaira, amik takarásban vannak, hogy készen álljon, ha felbukkan az ügyeletes varázsló, akiről még tudja, hogy közte és a láda között áll a gnóm leírása szerint. Bár a sötétbe veszi mennyezet éppenséggel a Csúfság műhelyére emlékezteti. Egészen körbejár, gyorsan, hogy felmérje a hallási és légáramlási viszonyokat, egyéb utasítás híján középre indulna, mert a logikája azt mondja, ha a kulcs a terem mintájára készült, akkor a közepén kell lennie a kulcslyuknak.

- És most? - szag és hang nem kísérti, Oswalt válasza is csupán egy halvány fénygömb, ami megvilágítja előtte az utat, bár nem tud szabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy őt is és így láthatóvá válik. Az elhagyatottság poros nyomai máskülönben megnyugtatóak lennének, de az utolsó varázslóval még számol a lunírpántos láda előtt, ami azonban nincs itt, bár ez a terem a különös, fémes kövekből rakott falakkal tökéletes lenne, ám éppenséggel nem tűnik valószínűnek, hogy a hercegi koronaékszert ilyen elfelejtve, elrejtve tartják, hiszen annak mágikus mivoltáról még soha nem hallott, csak egy túlértékelt hatalmi jelkép volt eddig a szemében.

A kincstárnok tudta, többet kellett volna időznie vele.

Végül megáll a csapóajtó felett, körülnéz újra, a sötétbe veszi mennnyezetre is feltekint, de mielőtt a kulcsot a zárba illesztené Oswaltot szólítja meg magában.

- Miért kellett kint hagynom a fegyvereim? - bár a gnóm nem válaszol, a kérdése még akkor is a levegőben függ, amikor a helyére illeszti a kulcsot és néhány perc lefelé-kémlelés után leereszkedik a létrán, elég gyorsan ahhoz, hogy a végén egy háromméteres huppanással megakadályozza, hogy oldalba-lőjjék mászás közben.

[Szellem - Gnomisztikus kalandok - Kincs, kulcs, kóválygás]
//Oswalttal egyeztetve//

Hűvös teste átmelegedett, csaknem úgy zihál, mint a meneküléssel megerőltetett kincstárnok, aki a testek között hegyként emelkedik fel, de míg azokon páncél és izmok feszültek, őt semmi sem védi meg a félelf pillantásától és gonosz szándékától, csak a türelme. Macskaéber figyelme a húsredős nyakon izzadtan mozduló láncon csüng.

- Gondolom ezért jöttél. – Zihálja Haszim. Próbál uralkodni a félelmén. Őrei holttestei körében állva tisztában van az elkerülhetetlennel. A felmutatott kulcs a hájas nyak redői között lógó láncon himbálózva hullik elő, ahogy kivánszorog testőre hullája alól. A déli hasról hátra fordul és hátát egy drága fotelhez támassza, felette a gyilkos fekete árnyéka, kisebb és kecsesebb, mint amilyennek a halált képzelte, ami majd eljön érte. Éjszínű öltözékén nem látszik a jó emberek vére, de a szagukat érzi, körülveszi, magán viseli a haláluk terhét.

- Ezért - a hangja rekedt, mintha nem szokott volna a beszédhez, vagy múlhatatlan sebeket viselne a torkában, amiktől érdessé válik a beszéde, bármilyen halkan szóljon is. Ingének viaszos vászon zsebéből ábrát húz elő és mutatja meg, magának is a rajzot, összevetve a kulccsal, mire az eunuch sóhajt, sötét, vigasztalhatatlan hanggal váltva eddig összekapart bátorságát gyanakvássá. Tudja hol találja a másik kulcsot a férfi, és nincs kétsége afelől, hogy a szeme rebbenéséből már az is tudja, hogy ezt tudja jól.

– Bárki küldött Gyilkos, vagy nem tudja mire is vállalkozott, vagy sokkal rosszabb, tudja. Ha kiderül, hogy az utóbbi és még életben leszel, menekülj! - az intő szavakra nem rebbennek a ciánkék szemek, túl sok ilyet hallott már és túl jól megtanították arra, hogyan engedje el a füle mellett az ilyen szavakat. Lehetett volna egy a testőrök közül, akik mindhalálig védelmeznek uraik parancsára, de ő egy azok közül, akik mindhalálig járnak a kezüket bepiszkolni csalafinta uraik óhajára. A különbözőségük csak egy árnyalatnyi elbillenés, egyazon érem két oldalaként a külső szemlélő különbözteti meg őket a jó és a gonosz címkével, bár valójában egyneműek.

Haszim ekkor lassan elhúzza balra köntösét feltárva egy rég behegedt sebet. A testébe rejtették a keresett tárgyat és ez sok kérdést vet fel, de azt nem, hogyan jut hozzá. A kincstárnoktól ezt a kulcsot csak az élete árán veheti el, akárcsak a Fúria érmét, amit a szívén hordott. Mit rejthet, amit még az uralkodói vagyonnál is jobban rejtenek?

Egy sötét gondolatot címes Oswalt fajtájának, mielőtt munkához látna, hogy kifaragja a férfiből a kulcsot, miután elnémította egy torokszúrással, ami nem ölte meg azonnal. Ó nem, még melegen lüktet a teste a keze alatt, amikor felhasítja, még dobban a szív a keze mellett amikor a mélyére nyúl, hogy előhúzza a fura fémből készült nyolcszögletű, ujjnyi vastag amulettet, aminek láttán érzi magában a gnóm izgatottságát, szinte bukfencel a gyomra, mint a kis fickó szokott testetlenül a levegőben.

Undorítónak találja. Túlságosan emberi öröm ez neki, de praktikus teendőkbe fojtja az érzést, miközben tisztára törli az amulettet a déli ruhájában és hallgatja a gnómot a fejében, majd a varázslók tornya felé indul lopódzva. Arra számított, hogy az aranyfüstös zsinór riadója mozgást támaszt a várban, a varázslók tornya felé viszonylag akadálytalan az átjutás. Most együtt vadászik a benne levő apró szerzettel az éber varázslókra, akiket azelőtt kell hatástalanítani, hogy alkalmaznák a varázstudományukat. Oswalt tudja, mire figyeljen, a kezek mozdulatára, vagy a varázsszavakra, familiárisokra vagy rúnajelekre, neki pedig könnyű engedelmeskedni világos utasításokra.

Mégis, hiába nyitja meg a könnyes szemekkel a fakó szájakat, mintha mind egy tagadás Csipkerózsika álmában élnének. Az ingerültség növekszik benne, ahogy a feszültség hullámgörbéje ellaposodik és kutatása a kapu után inkább vergődésnek tűnik a toronyban, ami még a fővarázsló távollétében is olyan, mintha a kövek figyelnék, mintha a szőttesek a lába alatt rákiáltatnának, hogy ő nem ide tartozik, a bőrén a levegő érintése is túlságosan tele van a varázslók esszenciájával, bűbájaival és átkaival, idegen közeget teremtve számára.

De a gyorsan közeledő hajnal ellenében végül megtalálja benne a gnóm, amit annyira keresett, és a rúnaterem ajtaja előtt kénytelen letenni a fegyvereit, hogy csak azt vigye magával, amivé újjászületett, és az öléshez még az is bőven elegendő legyen.