A kúria és a környéke

Az elveszett ereklyék

Talán az a halk "Juhé" tette rá az i-re a pontot mint első benyomás, felkönyökölve a pultra félkarral, oldalasan szegezte kíváncsi tekintetét a jelenésre úgy vélve, önmaga borz létezésében megállta volna a helyét az év legjobb történeteként.
Szinte mintha egy csillagos, szatíra színésszel találta volna együtt magát ott a kúria négy sarkai között.

A következő jelenetek számára sokkolóak voltak. Már ahogy az üveg a szivárvány ívében távozott a másvilágra, valahol a szoba túloldalán landolva, magával rántva mindent ami érték a szobában, egyszerűen epikus volt.
Elképedt vigyora az arcával mostanra egybe olvadva követte végig a jelenet útját, mint fizetett néző. (Akinek elég mélyre kellett nyúlnia a zsebében hogy bármi ehhez hasonlót láthasson életében.)

Az eszméletlen jelenet (feltételezett!) záródásával, amit nehezen akart elhinni, tulajdonképpen most már várta(!), hogy az a flaska a téridőt is átlyukassza amin maga Äräty esett volna ki teljes lényében. Abban a pillanatban ezt is elképzelhető természeti jelenségnek találta volna, ha tehette volna tapssal is kísérte volna.
Most már fizikálisan megközelíthető tenyerét annak vállára csapta.
-Szóval -Figyelte a szoba különböző pontjait majd a borz kezének mozdulatait egy következő ciklus érkezését várva teljes izgalomban. - mi jön még?

Kérdésével határos válasza váratlan gyorsasággal érkezett, majd küldte csókon homlokát, amitől rögvest leült a mögötte pihenő bárszékre. Az érintett felületet érintve tekintett kezére, majd a hoppon maradt félnótásra aki most borz létére cápa könnyeivel küszködött.
-Barátom, ha ily' buzgón adakozol a világnak neked nem marad belőle semmi sem! -"Vígasztalta" átlátszó komolysággal, az alá is korábbi mosolyát begyűrve, az elpazarolt ital felé biccentve.

A férfi csípőre vágott kiállását már sajnálatos módon nem tudta befogadni.
Nemesi magatartását megszégyenítve röhögött bele öklébe, kissé elfordulva hátha még menthető a menthetetlen. Az elkövetkezendő kérdésre még csak válaszolni sem tud, úgy kell ujjaival lehunyt állapotba kényszerítenie önön szemeit, hogy elméje megnyugodhasson.
Amint agyához is eljutott az információ szinte azonnal kapva a lehetőségen mutatkozott be, hogy kezét nyújtva ő is megkaphassa a mai naptól kedvenc színészévé vált egyed nevét.
-Äräty! És benned borz barátom, kit lelhetek? És véletlenül sem "mit", van egy megérzésem az is hamarosan felszínre kerül! Remélem nem bánod, ha ez előbbi történelem egyszerűen csak nem marad kettőnk között.
-Valóban? Attól tartok az éjszaka nem nyomja álmát a szememre. De ahogy látom nem vagyok vele egyedül.

Ha már ülve maradt, egyik bokáját a másik térdére tette pihentetni, fél karját lomhán a pultra visszatéve. Tekintete a szórakozottsága egyik magasabb pontján lógatta a lábát, de ez nem állította meg a kérdezősködésben.
-Sokadik esti ital feltételezem? Talán egy utcai verekedés? Félresikerült randevú?

Az elveszett ereklyék


Ha nem lenne az ital fontosabb mint az őt körülvevő világ, ha a fülek egy pillanatra sem konyultak volna a polc alá hogy ne verjék le a többi üveget, talán meghallotta volna a mögötte sunnyogó eddig még ismeretlen és titokzatos alakot.
Könyékig túr a polc mélyére, letakarítva az összes pókhálót, porcicák tömkelegét csak azért, hogy egy régi bontatlan rumos flaskával a kezében győzedelmeskedjen. Magasra is emeli azt, egy halk “Juhéé” kíséretében, de az üdvrivalgás nem tart sokáig. A füle mellett felszólaló lágy hang olyannyira megijeszti, hogy egy nőies, vékony sikoly után a becses ital a közös terem másik feléig repül, ahol hangos csörömpöléssel veri le először az egyik díszesen faragott agyag vázát, majd tova pattanva a tömör fenyő bútorról találkozik össze a kőfallal.
A kő és üveg háborúját már régen eldöntötték, és bizony az utóbbi húzta a rövidebbet. A rumos üveg apró darabokra törik aminek a hangja csontokig hatol, a falon az ital pedig gyönyörű absztrakt mintát fest az utókornak. Művészi festmény, főleg ahogy a parafa dugó az egyik lyukas fal szegletébe szorul, a folyadék pedig szépen lassan megindul a padló irányába a téglák vonalában.

- Neeee! - Pattan fel, de nem sokon múlott hogy a két kobak összetalálkozzon és mindketten elterüljenek a hideg földön egy hatalmas pukli, és napokig ott virító lila folt kíséretében. Szinte azonnal kijózanodott. Ujjaival a hajába kapaszkodva könnyezi meg a -valószínűleg- mennyei ital maradványát. Fülei és farka is lekonyulnak, ha lenne kalapja még azt is leemelné a fejéről hogy meggyászolja.

Ajkait lebiggyeszti egy pillanatra, majd egy hosszú, mély levegő vétel után fordul komótosan a fiú irányába. Karjait csípőre vágja, orrát felhúzza és még egy erőltetett bájos, csábos mosolyt enged felé. Látszik, hogy kedves ívnek indult még az elején, aztán ez a förtelem lett belőle.

- Nem hagytam el semmit, de amint láthatod.. -emeli kézfejét a rum maradékának irányába.- Összetörtem. Ki vagy te, aztán mi az istenért vagy még ébren ilyentájt? -Újra vissza guggol a pult alá, hogy még mélyebbre túrva újabb üveget próbáljon kihalászni a polc mélyéről, de ez közel sem könnyű feladat. Magas koncentrációt, végtelen türelmet és precíz kézmozdulatokat kíván.. De az oroszlánnak ebből egyik sincs.

-Ilyenkor csak a szellemek lófrálnak a falakon belül, meg a részegek. Te melyik vagy? -Horkant fel, de a kérdést természetesen csak egy rossz viccnek szánja.- Mit innál jó madár? Ha már az én italomat tönkre vágtad, lásd milyen nagylelkű vagyok, kutatok neked is valamit, egy másikat.

Az elveszett ereklyék

Átlagos nap. Lehet egyáltalán ezt annak hívni? Valamihez mérten biztosan.
A kúria szinte-hogy csendesnek hatott, még az apró porszemek is csak akkor szálltak fel, mikor pozíciót váltott az egyik beltéri, kényelmesebb ülő alkalmatosságon.
Az ott lakók egyfajta be és ki, ki és be ütemet követve közlekedtek, miközben ő elvolt a saját gondolatainak. Talán szökő évente történik meg az efféle jelenség, melyben az "ifjú, félholtnak titulált" tekintete egyszerűen csak egy pontban megállt s majd megtapadt azon, mint a méh finom áttetsző szárnya önön mézében. Az igazság az hogy elfáradt kissé, talán nem is fizikájában de a puszta egzisztenciája, mellyel oly' régen keres valamit mi sosem lehet az övé.
A puszta ténytől eltérve, nem gondolt semmi effélére épp csak kipihenni próbáltatott a sok-sok lény temérdek történetét aminek túlcsordulásig való töltekezése nem olyan régi rossz szokásává nem vált.
Mindig is idegen volt tőle a társaság központúság, de úgy tűnt most már ekép fog tetszelegni állandó fizimiskája a számára idegen szemek előtt.
Az idő telt, nem hagyta nyugodni. Olykor megpróbálta elfeledni idő érzékét és hagyni hogy csak pörögjenek a homok szemek, gondtalanul..
De egy átkozott déli harang, vagy a kintről felhangosodó ünnepi ének, a széllel utazó lágy szezonális illatok és akaratlanul is képbe került a dátumokkal.
Az udvaron fakasztott "csöppke" havazás már a múlté lett, felolvadt a kisebb fagy ellenére is. Csak foltokban taglalta a táj varázslatának maradványait, még épphogy elfedve azt a kis buckát ahova még az útitárs eb ásta idejöttének okát.

Lassacskán magához térve az elmélázott állapotból, összerezzenve vizslatott körbe a terem szegletein végig szánkáztatva kikerekedett szemeit veszélyt keresve. Az önön elbambulása kivétel nélkül megijesztette. Egyszer még rossz helyen, rossz időben teszi.
És ekkor nyílt az ajtó, s szakajtotta ki rémületből a padlóra zuhanó súly hangja.
Mint egy zsák hagyma? Vagy földialma? Amit egy létráról vágnak földnek hanyagul. Szinte már bűn lett volna lemaradni a hanghoz tartozó képi világról.

De nincs gond, az egészet végignézte.

Valahol.. ez az "x" alakú terpesztés ahogy majdnem eggyé vált a padlózattal, emlék foszlányokat csalogatott a fejébe. De honnan? Honnan volt olyan ismerős?
Állához tapasztott mutatóujjával merült el a kérdés köré íródott ötleteivel, mikor is a jövevény hirtelen összerezzenve megmozdult. Mint egy kiütött borz, amire még egy vihar szakadt rá. Még a szag is stimmelt. Egészen az orráig kúszott.
Ahogy felkelt ő úgy vélte mókás volna felébresztenie ebből a lázas álmából egy jól időzített ráijesztéssel így próbált mindig a jövevény mögött maradni.
Ahogy elnézte őt, ez nem tűnt valami nehéz feladatnak.

Nocsak, nyitotta el száját a kutakodás láttán.
-Nem csak borz, de torkos is! -Hajolt be egy hirtelen mozdulattal az idegen oldaláról elképedt vigyorral.
Kéklő haja a háta mögött a mozgással csúszott tovább, a végig tapogatott italos pult felé.
-Elhagytál valamit barátom? Segítsek megtalálni? Rum szagú volt, vagy árpa?

Nem tehetett róla. Az iszákos emberek téblábolása egy létező humor volt.

Az elveszett ereklyék


Közel két hete már, hogy bakancsával Székváros macskaköves főutcájára lépett. Azóta hajója és maréknyi legénysége nélkül, egy szál magában kénytelen a kúriát körülölelő titkokat és rejtélyeket felfedezni annak reményében, hogy legalább csak egyetlen elátkozott ereklyét is megtalálhat annak környékén.
Eddig minden - minimális - erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult, de mit is várhatna hiszen egy követ sem volt hajlandó ezidáig megmozgatni, ám a Lebegő Világok sejtelmes, ködbe burkolózott utcáinak minden egyes szegletét kiismerte már. Most is éppen onnan tart a kúria felé az éjszaka kellős közepén. Ha a többiek tudnák, már biztosan az árbócra lógatták volna amit meg is érdemelne, de be kell látni hogy idővel mindenki megunja a "semmi", "nem létezik" és "lehetetlen" iránti kutatásokat.
A hold magasan jár, ő meg alacsonyan - a betermelt két üveg rumtól ugyanis már kiegyenesedve sem tud járni-. Az épületet körülölelő erdő az ő hangjától hangos, ahogy maradék erejével még valamelyik kalóz nótát énekli, ezzel elüldözve a legtöbb vadat és jóravaló embert is akárcsak a környékről is.
Ahogy közeledik a kúriához, úgy halkul a hangja is. Az kellene még, hogy az alvókat vagy a szellemeket is felverje, hiszen az a célja hogy végre egymaga lehessen az épület földszintjén, hogy alaposan felforgathassa.
Tántorogva ugyan de feljut a verandára, ahonnan egy nagyobbra vett lendülettel támaszkodik rá az öreg, de masszív ajtó kovácsoltvas kilincsére. A kilincs engedelmesen hajlik meg az oroszlán súlya előtt, majd nyikorogva nyitja meg a tölgyfa ajtót, amin a férfi egy kevésbé elegáns, de annál hangosabb piruettel zuhan be.
Úgy nyúlik ki a földön, mint egy kandalló előtt hagyott medve bunda - csak egy kicsit kisebb.

- Azannyát.. -Horkant fel, majd csak éppen annyira emeli fel a fejét hogy megnézze, tartózkodik-e valaki a földszinten, de szerencséjére üres. Utána még vagy fél percig kinyúlva marad, hátha mégis felverte a holtakat is - akkor majd tényleg szőnyegnek álcázza magát.

Szerencséjére ezidőtájt még Gavriel sem dugta elő az orrát a falak mögül, talán az is az igazak álmát alussza. A vicc mesternek is pihennie kell valamikor, akárcsak a többieknek.
Feltolva magát nyújtózkodik, kiroppantja elgémberedett csontjait, majd az oroszlán füleket magasra emelve kezdi el a kutakodást a közös terem egyik sarkában, pont az italos pult legalsó polcán, ahol a rumot is tárolják. Biztosra kell menni, nem rejtettek-e el valamit az mögött is.

Holdfény poszáta

~ Nagyon köszönöm ~ a tudata beszél, de a szája mosolyog, miközben Liam helyet foglal, sőt, segít neki italt tölteni. Két kupát kíván teli, az egyiket pedig az emberfarkas kezébe adja, hogy belepillantson felette ragadó, vérszínű szemeibe. ~ Én másféle vöröset kedvelek inkább, de azzal nem illik koccintani ~ félrebillenti a fejét, szőke haját hagyja selymesen a drága kelmére hullani a vállán, szőke szempillái megrebbennek a motyogás hallatán.

~ Hogy én? ~ mímelt felháborodástól zeng a hangja odabent a koponya kies rejtekében, kissé felhúzza fitos orrát, mint aki elképzelhetetlennek tartja, hogy ilyesféle tartozása vagy volt valaha a világmindenség létezésének általa bejárt idejében, aztán szélesen elmosolyodik, minden gátlás nélkül kivillantva hegyes fogait, vidáman a borba kortyolva.

~ Megbocsátok neked ~ Előremozdul, szembe helyezkedik vele a pokrócon, a térdeit meghajlítva és a sarkára ülve, büszke tartással és felvetett fejjel, világos szemében kacér rátartisággal. ~ De nem kérek bocsánatot azért, amiért oly nagyon tetszettél nekem, hogy nem törődtem mások szemérmével. Miért kértél tőlem olyat, amit magad is kívántál, hm, Liam? ~ előrenyúl a lábáért a sültet hagyja még a tűz felett, nem kínálja sietősen étellel, bár ő úgy nézi a férfit, mint aki készen áll felfalni. Nem azért, mert éhezne, ó egyáltalán nem, a színe egészséges egy vámpírhoz képest, a kívánóssága az ízre és nem az ételre vonatkozik.

~ Ha nem lettem volna olyan mohó a világ végéig menekültél volna előlem ~ jelenti ki teljes meggyőződéssel, de a tenyere gyengéden megpihen Liam combján és ő is a hegedűre pillant.

~ A zene mindenképpen mágia, a hangokban ott van a varázslat, ha csak az elbájolás és megörvendeztetés varázslata, de akkor is. Megérinti a lelkeket. Van-e ennél varázslatosabb? Ezt teszi a Hold is a fényével, a tavasz az illatával, a virágok a szirmaik színével, elvarázsolnak ~ a kezéért nyúl, hogy a szájához emelje puha mozdulattal.

~ Adtál a véredből, odaadtad magad nekem, most néhány holdfordulóig, amíg a véred cseppjei bennem keringve őriznek még belőled valamennyit az enyém vagy, ha nem erősítjük meg újra a köteléket ~ hunyorítva fürkészi, hogy megrémítette-e ezzel.

A zöld vad

- A magafajtát inkább a város melletti romokban szívesebben látják szerintem, ott próbálkozzon először szállással. - mondta az ősz hajú férfi az orknak, látszott rajta, hogy őt már nem nagyon zavarja a városba tévedt vad lény jelenléte, mint a legtöbbeket.
- Romok? Hogyan találom meg? - kérdezte Toghvan.
- Csak az innen északra vezető utat kell követni, ugyanis az északkeleti közvetlenül Székvárosba megy. Sok utazó megfordul ott, a legtöbben csak a "Kúriának" hívják, egy régi erőd, nem lehet eltéveszteni. - válaszolt a kérdésre a férfi unott hangon.
- Köszönöm vénember az útbaigazítást! Szé... - köszönt volna el, viszont segítője ráförmedt:
- Tudod ki a vén te gyepüjáró állat?! Így segítsenek neked is az égiek, hogy szakadna rád! - ez után hátat fordított, majd elsétált, de még látható távolságból valamiféle jelet mutatott a meglepődött orknak. Nem is gondolt rá, hogy mivel sérthette meg az embert, inkább az lepte meg, hogy mennyire nem fél tőle, ami még mosolyra is hajlította az agyarakkal ékes szájat.

Az útbaigazítás után elindult hát a leírt irányba. Az út melletti füvön sétált ráérős tempóban, a fákat is inkább úgy kerülte, hogy az útrúl kifelé. Régi szokás, már úgy sem fogja tudni leküzdeni. Közben jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte, milyen messze van ez a Kúria, dehát oly mindegy, legfeljebb letáborozik egy fa tövében, úgyis régen aludt a szabadban, legalábbis ha két hét régennek számít. Gyaloglás közben igyekezett kiélvezni a csendes utat, úgy tűnt, hogy itt nem sokan járnak, talán az félreértett valamit? Épp mikor elkezdett volna gondolkodni ezen, megpillantotta a Kúria tetejét a lombkoronák fölött. Amint a leomlott kapuhoz ért sóhajtott egyet, lenézett kesztyűbe burkolódzó bal kezére, kicsit nézte, majd kiegyenesítette magát és elindult befele.