A kúria és a környéke

[Halál az elnyomókra Végveszélyben V2]

*Oswalt reakciójára enyhén szólva is megrökönyödik. ~Micsoda gyermeteg hozzáállás~ gondolja rosszallóan. Itt nem szócsatával, és az ellenség hergelésével fognak győzni vagy veszíteni, hanem elsősorban azzal, hogy ki tud túljárni a másik eszén, végül pedig a puszta acél az utolsó nyomatékos érv amit be lehet vetni.- gondolja miközben bosszús fintor jelenik meg az arcán. Nyilván Oswalt is készült valami meglepetéssel, de újfent neheztel érte hogy őket kettejüket ebbe nem avatta be…*

*Éppen ezért nem tud önfeledten szórakozni a rögtönzött előadásban, főleg hogy elég szembetűnő a nő elkeseredett arckifejezése. Nem ez a legmegnyerőbb arca, és nem csak ezért gondolja úgy, hogy inkább mellette a helye sem mint másutt. Éppen ezért termetétől szokatlan fürgeséggel nekiiramodik, egyenesen Aurora felé.*

*Nyilvánvaló, hogy Aurorával mindketten tévedtek, mert azt hitték az emberek legyőzése a feladat. De ezen változtatni még nem késő, és a harctéren szerzett tapasztalatai arra sarkallják, a legjobb eséllyel kínálkozó alternatívát lovagolja meg. Ahogy közelebb ér, már hallja is Oswalt önhittnek vélt szavait, és ezért végső elhatározásra jut.*

-Na akkor szórakoztassa kis ideig egyedül a tisztelt publikumot, hatásszünet következik mely alatt próbáljon meg életben maradni!

*Azzal a kezében szorongatott kis pálcával egyetemben odalép Aurorához, és hacsak a nő nem elvetemülten gyors, és ráadásul gondolatolvasó is, ölbe kapná hirtelen. Persze nem ez a legalkalmasabb pillanat a romantikus érzések és testi túlfűtöttség kibontakozásának, viszont valóban egyetlen célja az hogy folyamatos testi kontaktusba kerüljön az imádott nővel. Jobb híján most így. És ezzel egyidőben pedig már meg is töri a kis pálcát a nőt tartó kezében, azzal a reménnyel hogy sikerül azonnal a kúria falain belülre teleportálniuk.*

~Ha pedig ez nem válik be, akkor abból főzünk amin kéznél van...~ gondolja*

-Pár perces kéjutazás következik, de csak oda kisasszony, kérem kapaszkodjon! - teszi hozzá közben és várja a hatást…

[Halál az elnyomókra! Végveszélyben]

Nem sokat látta a férfit a fegyverei nélkül, s most egyszerre hirtelen nagyon riasztónak tetszik, hogy ott állnak hárman, puszta halandóként a démoni lény egyenes céltáblájaként. Tudja, hogí Oswaltnak ügyes trükkjei vannak, de vajon az ügyes trükkök mennyire elegek egy ilyen lényhez, aki az alvilág hetvenhetedik bugyrából bújt elő, és immár nem csak a kúriát, de egész Anwariont pusztulásra ítélteti a szimpla jelenléte is? Ki, vagy hogy fogja visszaűzni őt oda, ahonnan elő sem kellett volna bújnia? És vajon ő a felelős a kúria furcsán ingadozó mágiájának szintjéért is? És mi a fenéért választja minden pokolbéli lény Anwarion síkját?

De jelenleg a kósza gondolatokon kívül sok mindennel ugyan nem tud segítségére sietni a többieknek, de kézközelben tartja a saját folyékony füstöt rejtő üvegcséjét, ahogy a lord eldobja azt, s készségesen Oswalt mellé siet, kihasználva a zűrzavart.

- A sértegetése helyett érdemes volna inkább arra koncentrálnunk, hogy elegendő időt nyerjünk a lordnak, mert nem tudom, hogy észrevetted-e, de eléggé nagy kutyaszorítóban vagyunk! - mormogja a gnómnak, ahogy ő is elhajítja a saját fioláját, s a férfit figyeli. Menekülni dőreség volna, egy ilyen lénnyel a bújócska hamar és fájdalmas véget érne mindannyiuk számára, és bárhová is mennének, egészen biztos benne, hogy Adabar egyre növekvő haragja utolérné őket...

//mehet tovább, ezentúl írok majd sorrenden kívül, amikor úgy állnak a dolgok//

[Halál az elnyomókra]


~Minden a terv szerint halad. Túl egyszerű. Biztos történni fog valami…~Gondolja, ahogy figyeli a helyzetet. Ahogy telik az idő, úgy figyel ő is egyre jobban. Mikor Isenaar az ostromgépről lóg, megérzi végre! A pillantások súlya, ahogy mindenki feléjük fordul, tudja, hogy igaza lett! Elhúzza a száját. Sejtette, hogy valaki, vagy valami, irányítja az egészet. A falusiakat és az építőket. Ami varázslatra koncentrált, azt megszünteti, fölösleges már.
- Gyermeteg illúziók? Bevált, nem? – Vigyorodik el. – Sikerült előcsalogatni…-
Viszont neki is ez volt a célja. Ők is belesétáltak a kutyaszorítóba. Csakhát Oswalték vannak inkább hátrányban. Jobb lett volna többet tudni, mielőtt belevág ebbe az egészbe. Ahogy a fickó előlép, majd elkezd átváltozni, azért a gnóm homlokán megjelenik pár izzadságcsepp. A démoni aura bűze az átváltozás után nyomasztóan feszül Oswalt akaratának. Reflexből is hátrébb lép néhányat, közben az agya a lehetséges lépéseket mérlegeli. Nem izgatta soha a nekromancia, vagy a démonológia. Olvasta a kötelezőket még régen, meg párat az évtizedek alatt, de sosem foglalkozott mélyebben a témával. Most persze bánja. Persze a rúnamágia az ő jóbarátja és az elméje is edzett. Ki kell találnia egy pár trükköt hirtelen!
~ Még nem támad a démonfattya! ~ Figyeli, ahogy a parasztok a lény köré gyűlnek. ~ Pajzsként használná ellenünk az ártatlanokat. ~ Gondolja hirtelen magában. Isenaar kiáltására elhúzza a száját. ~ Találd föl magad! ~ Amikor a fiola a démon lábához hull, Oswalt halkan varázsigéket kezd mormolni. Úgy sejtem a füstömet a lény semlegesíteni fogja és ezt az időt akarja a kis fickó kihasználni. A varázslatot nem fejezi be, a megfelelő időzítés miatt. Csak aktiválni kell és egy pillanat alatt létrejön, de ő még kivár.
- Látjuk hát! Ilyen arcal még a kutyák se játszanának veled! Bocsi, nem vagyok jó szolgának és azt hiszem, ők sem. - Mutat a két társára mosolyogva. - Amúgy ha fel akarsz falni valamit, változz vissza s én majd mutatok egy jó fogadót! –
Tekintete a füstöt fürkészi, de szeme sarkából figyeli Isenaart, ahogy feléjük iramodik és Aurórát a kezével intve hívja maga mellé. A támadás első jelére azonnal aktiválja a bekészített varázslatát, de először kivár.

[Halát az elnyomókra – Végveszélyben]

Fentről a magasból szemléli kis közösségük áldásos munkáját, miközben éppen azon gondolkodik, hogy lemászik és nekilát az ellensúly megrongálásának is. Látja ahogy a gnóm békés és joviális nyugalommal zsebében kotorászva nézelődik, és az sem kerüli el a figyelmét ahogy Aurora egyre másra odalép az ébredező parasztokhoz, és mint valami irgalmas nővér, az altató segítségével további szendergésre bírja őket, akik azután mint záporban a kerti szék csuklanak össze rendre.

Azonban ahogy megindulna lefelé, határtalan rossz érzése támad, a hátán is futkosni kezd a hideg, mert mintha ezer szempár szegeződne rá. Először elhessegeti a gondoltot, 'mert hiszen most láthatatlanok' de ettől a közérzete csak nem változik meg. Szétnézve alant, azt érzi, hogy még a biztosan szundikáló emberek is szemrehányóan és dühösen szemlélnék. Azután lassan megállapodik a tekintete egy alakon aki valóban őket nézi, és mintha mindannyiukat egyszerre látná. Igen most már biztos benne, Ő a kellemetlen érzet forrása, és egy pillanattal később pedig már meg is szólal a szerzet.

Éppen mutatni akarná a többieknek, hogy csinálni kellene valamit ezzel az alakkal is, amikor az átváltozása megkezdődik. Valahol az emlékezetében ismerős volt a férfi, és most már pontosan tudja hogy hol látta, és a mozaikdarabkák összeállnak a fejében. Az a baljós előérzet ami elfogta indulás előtt, amikoris lerakta kardját a szobájában, azonnal eszébe ötlik. Szinte soha, semmikor nem vált meg kardjától, és megannyi nehéz küzdelemben, és helyzetben csak e kivételes fegyver által kerülhette el a biztos pusztulást. Az angyalok kovácsának mestermívű munkájának, amihez foghatót azóta sem tudott készíteni halandó bizony most is itt lenne a helye a kezében. És bár nem tudja biztosan miféle szerzet bontakozik ki a néhai ellenszenves férfi alakjából, de abban biztos hogy nem evilági teremtmény.

Gondolatai szélsebesen cikáznak koponyájában látva és hallva az elhangzottakat. Pontosan tudja, hogy a fegyverei nélkül nincs esélyük megállítani ezt a kreatúrát. A kis csapatára pillantva még abban sem biztos hogy a fegyver adta különleges védelem és a sötét erőkre szabaduló ősi angyalok haragja sikerre viheti az életükért folytatott küzdelmet.

Mert lássuk be: A gnóm színes különc ruhákba öltözött alakja: ügyes, de eleddíg semmi olyan varázslatot nem látott tőle amivel közvetlenül is ártani lehetne efféle lényeknek. Legfeljebb segítségére lehet megtámogatni őt a közelharcban, feltéve hogy mágiája egyáltalán hat erre a micsodára. Mert nem lehet kétséges, hogy egyedüli célpont csakis Adabar lehet. Ő irányítja a parasztokat, minden különleges képességük csak Ő általa lehet, és csak addig rendelkeznek ezekkel amíg mesterük létezik. Ha vele végeznek akkor ez a rémálom is véget ér.

És ahogy a nőre tekint és látja annak előbb döbbent, majd kétségbeesett arckifejezését, saját véleménye erősödik meg benne, hogy az ex-orgyilkos cicus sem lehet méltó ellenfele ennek a szörnynek. Segítheti közös akciójukat, de mint a teátrumban a bérletesek, csak inkább a hátsó sorokból élvezze inkább az előadást.

Mire Adabar elnyeri végső formáját, és szenvedélyes, de meglehetősen felesleges monológjával is végez, Isenaar is végére jut a gondolatai útvesztőjének. Nem különösebben hatják meg a szavak, legfeljebb annyi jut eszébe. ~Hát már megint! ~ Újra farkasszemet kell nézni a halállal, és mostanában ezt már annyira megszokta hogy nem is illetődik meg különösebben tőle. Sokkal inkább mérges, mert szerette volna a kis szabotázs akcióját rendben letudni .~

Persze még számtalan kérdés motoszkál a fejében, de ezek megválaszolása, vagy konkrét feltevése akkor is ráér ha túlélték ezt a vidám pirkadatot egyáltalán.

Számára egyetlen megoldás kínálkozik a túlélésre, és arra hogy társainak, sőt szerelmének életét megmentse, ha a fegyvereit megkaparinthatja. Mégpedig azonnal. Reméli Oswalt be tud dobni valami extra cselt ennek érdekében, és bízik benne hogy ha csak időlegesen is de fel tudja tartani a lény és seregeinek támadását. Úgy érzi minden megoldás jó lehet amivel össze tudja zavarni az ellenséget, vagy legalább valahogy időt tud nekik nyerni. A teleportot biztosító kis pálcika is ott van a keze ügyében, de fél mire visszaérne felfegyverkezve, már a barátai roston sülnének valahol az alvilágban ízletes mártásokba forgatva. A nő kerekded hátsója különös ínyencségnek tűnik még ebben a pillanatban is számára. Feszülten figyeli Oswalt tekintetét és ha találkozik a sajátjával elkiáltja magát.

-Azonnal szükségem van a fegyvereimre! Tud segíteni?

És azzal a folyékony füstöt tartalmazó kis fiolát, mint valami gránátalmát a magasból jó messzire hajítja, és ha szerencséje is van valahol az ellenségek közelében törik szét a földön, és terjed szét szinte azonnal a mindent beborító szürke köd…

Majd rohamtempóban mászni kezd lefelé, az utolsó pár méterről pedig inkább leugrik a földre.

[Halál az elnyomókra]

Valóban új neki a láthatatlanság: eleddig csak macska formában volt észrevétlen, de az a legkevésbé sem ugyanaz, mint teljesen láthatatlanul járni-kelni odakint...egy pillanatra elgondolkozik, vajon miért nem illuzinosta gnómokat alkalmazott a Testvériség, noha erre a kérdésre talán túl egyszerű is a válasz...

Ő maga a helyén van, Oswalt jelzésére pedig egy apró biccentéssel felel, és megközelíti az egyik alvó parasztot, hogy gyorsan és hatékonyan öntse a rongyra a fiola tartalmát, majd hátulról a férfi szája és orra elé nyomja - ugyanígy tesz még jó pár másikkal, majd annyira halkan és észrevétlen, ahogy csak tud, visszahelyezkedik a figyelő pozicióba, noha a tervük sikerességében úgy érzi, vajmi kevés szerepe lesz.

Összetalálkozik elszánt tekintete a férfiéval - s mintha csodálná azért, amit tesz odafönt. Bátorító mosolyt küld felé, majd visszatér az alvók és éberek fürkészéséhez, tekintete azonban ijedten esik arrafelé újra, amikor a lord megcsúszik, s áldja az eszéért, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy kikösse azt a nyavalyás szerszámot....Már épp elkönyvelné magában, hogy ha minden jól megy, az este sikerrel zárul...ennél nagyobbat nem is tévedhetne azonban.

Hiába láthatatlan, egyszerre mintha minden, eddig alvó tekintet megéberedne, s rájuk szegeződne ~De hát...ez nem lehet ~ - gyomra keserű bukfencet vet, ahogy a baljós előérzete kígyóként siklik zsigereiben, hogy végül belefészkelje magát - az előlépő alak láttán szíve akkorát dobban, hogy csoda, ha a többiek nem hallják meg a közelben.

~ Mi a...~ - meglepődött tekintete az alakra siklik, az átváltozás pedig valósággal letaglózza, s egyszeriben mintha valami jéghideget és folyékonyat öntenének végig rajta, ahogy a démoni lény alakot ölt a szemük előtt. Egyszeriben minden értelmet nyer, s igazolást is: a törpét valóban csak bábnak használták ebben a játékban, s a valódi bábos épp itt áll most előttük, készen elpusztítani azt, amit ők foggal-körömmel védenének. Vajon készült erre bármelyikük is? Vagy itt fognak mind meghalni mind egy szálig? Tekintete kétségbeesetten keresi a többiekét, s egy pillanatra azt kívánja, bár mellette volna a férfi, nem annyira távol, mint most odafent az ostromgépen....