A kikötőnegyed

Menekülés

A lány szíve a torkában dobog, olyan hevesen, hogy félő, kiszakad a helyéről. A lassan elvérző férfit látva mégis inkább elégtételt érez, így az arcára halovány, de sokatmondó, önelégül mosoly húzódik. Cseppet sem sajnálja szerencsétlent, hiába a rettenetes halálhörgések. Csak a kezábe ne nyillalna fájdalom, amely eszébe jutattja, hogy ezt ő maga akarta így. Nem akar ártani másoknak, azért készítette az átkot, mert jól tudja, hogy ez az eufórikus élmény olyan számára akár valami drog. Kicsit megrázza a fejét, és mire újra a jelenben van az idegen megmentője rá pillant.

- Felszakítottam egy régi sérülését... - Felel olyan szelídséggel, mintha nem éppen most okozta volna egy ember halálát. - Köszönöm!

Egy apró lépéssel lép csak közelebb az idegenhez, miközben fekete átokkal borított jobb kezét felé nyújtja.

- Leena! - Csendesen mutatkozik be. - Boszokány!

Gúnyosan teszi hozzá a szót, utalva a támadói megnevezésére.

Menekülés

- Kapjuk el, egyedül van! - de hiába tűnik könnyű prédának és szorították be maguk közé, a mozgékonysága révén ez még közel sem lefutott ügy, nem átallja hosszú köpenyét is a megtévesztés eszközeként használni a támadói ellen, de még nem sikerült fölénybe kerülnie, amikor a vér az arcába fröccsen, a szemei megrebbennek, félrefordul. Rossz vége is lehetett volna ennek a figyelemelterelésnek, de a férfi társai pont olyan megzavarodottak, mint amilyen kibillent lett hirtelen ő.

- A rohadt kurva! - bugyorékoló kiáltás a haldoló szájából, akinek hű fegyvertársa előreveti magát, hogy elkapja a lányt, magára hagyva az utolsó harcossal a félelfet, aki most az előnyt egyáltalán nem rest kihasználni, villámgyors támadásokkal kényszeríti a ládákhoz, rövid tőreivel blokkolva minden egyes kardcsapását, lépésről lépésre egyre kisebb mozgásteret adva neki, amíg egy halálos döféssel a torkába nem fúrja a pengéjét és hagyja leomlani, ahogy mögötte is a fejét fogva botladozni kezd a nagydarab, akivel a boszorkány bánt el csúnyán.

Felé lendül, hogy a tarkójába döfve megszüntesse a fájdalmat örökre, a kivérző férfivel nem törődik, azt a lány amúgy is teljesen elintézte.

- Mit csináltál vele? - bök rá az állával, anélkül hogy közelebb menne a veszélyes nőstényhez.

Menekülés

Nincs már energiája, se ideje tovább tiltakozni és küzdeni az igazáért, hisz a titokzatos idegen férfi megjelenése a támadóiba fojtja a szót. A kék szemek szinte pillanatokig megbabonázzák, alig vesz tudomást a csuklyatakart arc többi részéról. A megmentője már újra harcol, a fiatal nő pedig nem hagyhatja, hogy az erőfölényben lévő zsoldosok végezzenek egy újabbb alakkal, aki a megmentésére adta a fejét. Éppen ezért nem menekül, csak hátrál, így remekül látja, hogy a támadói talán nyerésre állnak. Zakatol a szíve, a fülében hallja a szívveréseit, de végül hagyja, hogy a gyász és a harag eluralkodjon rajta. A szemei ekkor ismét lilán ragyognak fel, de a teste szinte önkéntelenül is kiadja a parancsolt az erejének, amelynek következtében az egyik dulakodó férfi felüvölt fájdalmában. Leena kitűnő pontossággal találja meg az egyik csaknak halálos kimenetelű sérülését, és a seb kipattan vérrel áztatva el szinte mindenkit, aki a közelben tartózkodik.

- Na megállj csak boszorkány! - Kiállt rá a másik nagydarab férfi, és meglódul felé, de Leena ekkor égtelen fejfájással "jutalmazza" eme tettet. Bár a fekete átokkal borított keze sajog, mégis tűrhető ez a fájdalom, hisz a férfiak minden bizonnyal szörnyűségeket tettek volna vele.

Menekülés

- Hazudsz! - Egyértelmű, hiszen nőből van, de a vádaknak egy tőrmozdulat adja meg a kegyelemdöfést, ahogy a férfinek is.

Ciánkék szemek figyelik azokat a barnákat, hidegek és túlvilágiak, de nincs a ragyogásukban olyan mágikus szikrázás, mint Leena lilaságában volt az imént. Hegyes, keskeny arca meghatározhatatlan korú, a haja ősz, de a csuklya alól éppen csak kilátszik. Csak a kezei véresek, mindkettőnek egy-egy hosszú, sötét tőrt fog, célozva a menekülés irányára a dokkok felé mutat, mielőtt ellépne a lány mellől, hogy a magukhoz térő támadók kedvét elvegye a harctól. Rövid tőreivel ügyesen blokkolja és hárítja a támadásokat, de mivel a három férfi körülveszi, ezért valamelyik mindig túl közel van hozzá, segítség nélkül nagyon sokáig tarthat, amíg helyzeti előnyre tesz szert ahhoz, hogy elég közel kerüljön valamelyikhez, hogy megsebesítse.

Ha a lány elfutott könnyebbek a kitörési esélyei, mert az egyikük biztos üldözőbe veszi.

Menekülés

Zavarják a szavak. Persze, hogy zavarják. Hiszen Sam szabad akaratából szabadította őt ki, nem tett semmit ellene! De már meg sem próbál tovább magyarázkodni, hiszen úgy sem hinnének neki. Csak a néma könnyek árulkodnak fájdalmáról. Nem könyörög tovább, hiszen nincs haszna.

Azonban megadástól elernyedt izmai újra megfeszülnek, az idegen, nem csak számára láthatatlan alak jelenléte miatt. Hallja a hangokból, hogy mire készülnek támadói.
- Nem... Nem babonáztam meg senkit! Nem is vagyok képes rá! - És valóban nem hazudik.
Bár ellenáll, de a férfi sokkal erősebb, így könnyűszerrel tolja maga előtt védtelen zsákmányát. Megrezzen, amint hallja a fogvatartója utolsó hörgését. De a szemfedője végre leesik róla. Zakatoló szívvel mered megmentőjére, habár nem biztos benne, hogy valóban megmentőjére akadt. Nem zavarja az őt beterítő vér. Sötétbarna szemeivel csak a furcsa idegent kémleli. A maradék 3 férfi döbbenten pillant rá, és feldühödve újabb társuk halála miatt, támadnak nekik, így Leenának nincs esélye kérdéseket feltenni.

Menekülés

- Hát persze, hogy nem, csak úgy magától hátat fordított nekünk és elmenekült veled? Nem áldozta volna fel az életét a boszorkányságod nélkül! - a düh szidalma egészen a lányra zúdul, ez bármilyen érzelmes lelket meghatna, de Kraszna nem emiatt van itt. A történet nem különösebben érdekli, még a lány sem igazán, de a kezére fröccsenő meleg vér annál inkább.

Nem válaszol a feszült kérdésnek, a léptei nem hangosak a kövön, sőt, mintha sose lett volna ott, de a lyuk a társuk torkán elárulja a jelenlétét. Felocsúdva az első döbbenetből kissé szétszórodnak, csak egy marad ott, hogy talpra rángatva fogságba ejtse a lányt, szorosan tarva a fejét a sállal, hogy megbénítsa a mágiáját, dühösen súg a fülébe.
- Egy másik flótás, akit megbabonáztál, boszorkány? Meghal, ne félj, meghal érted ez is. Kapjátok el fiúk, egyedül van! - ő közben hátrálni kezd a zsákmánnyal.

Amazoknak több sem kell, egymást szemmel tartva kerítik közre azt a ládahalmot, ami mögött a támadót sejtik, de nem tudhatják, hogy a félelf már odafent van újra, mint egy óvatos macska, kuporogva figyeli a cserkészésüket, aztán a nőt tartó férfire bámul. Kivárja, amíg foglyával szinte alá vonul, hogy a ládáknak vetve a hátát kósza biztonságban érezze magát és csak aztán huppan le, éppen mellé. Ugyanolyan gyorsan meghal, mint a társa, csak a vére most a lányra fröccsen, a sál pedig lehullik a szemeiről, aki egy sápadt, fehér hajú, a félhomályban szinte izzó szemű alakot láthat maga mellett porszürke, az éjszakába olvadó öltözékben.