A kikötőnegyed

Menekülés

Az ellopott erszényt az egyetlen picike táskájába rejti. Léptei szaporák, ahogy követi az idegent, habár van benne némi félsz. A kérdésre csak halványan megfeszülnek az izmai, de nagyszerűen érti, hogy az idegen mire is gondol.

- Nem. Nem hajóztam és nincs olyan, akihez jöttem! – Hidegen, érzelemmentesen ejti ki a szavakat, de közben tovább követi a férfit, mégha gyomra meg is remeg, amint a bozótos felé haladnak. A sötétség nem éppen barátja, habár leginkább attól fél, hogy elveszíti megmentőjét, így akaratlanul is kap Kraszna karja után bal kezével. Nem is gondol bele, hogy a másik mit fog erre reagálni.
- Kúriát? Miféle kúriát? - Kérdez vissza, bársonyos hangja kíváncsi. - Hová megyünk most, és miért éppen erre?

Újabb kérdések záporoznak Kraszna felé a sötétben, amely egyre csak félelmetesebb számára. A pulzusa szaporább lesz, a hideg borzongás beteríti. Kishíján el is botlik valamiben. Kirázza a hideg, amikor valami nedves siklik a lábán végig, de nem kiállt fel, és belegondolni sem akar, hogy mi lapulhat itt.

Menekülés

Kölcsönös bizalmatlanságuknál szilárdabb alapra nincs is szükség ahhoz, hogy kielégítő gyanakvássel egymás felé fordulva elmondhassák magukról, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy ne haljanak hirtelen és ostoba halált az éjszakában.

Bár azért a ciánszemektől egy elismerő pillantást megérdemel a fosztogató élelmessége, nem is sürgeti, miközben elveszi a nő azt, ami jár, inkább alaposan megtörli a pengéit a köpenyében, hogy aztán tisztán csúsztassa a tokjába őket. Egy hanggal sem ítélkezik, a léptei is csendesek a móló kövén, hangja egy szusszanás, amivel hátrafordul a nő megállása láttán.

- Most estél le egy hajóról? Kihez jöttél, szépasszony, hogyha nincs otthonod? - összecsikordítja a fogát türelmetlenül, éppen csak nem lekurvárva az éji lányt, ha már ilyen szívszaggató vallomásokat tesz. A kérdő pillantásra válaszul balra int, egy sötét sikátor kínálja a száját, de elvonul előtte, a raktár és a víz közötti részen lépked át, ahol a kövezett, épített városrészt felváltja valami gazos, nyomasztó bozótos. A sötétség az ő szemének nem áthatolhatatlan, de a lány bajban lehet, itt nincs világítás.

- Akkor a kúriát keresed, mint a többi jöttment?

Menekülés

A mélysötét fekete mintának megvan a maga oka és jelentése. Mások védelmét szolgálják, attól az erőtől, ami benne lakozik. De egyelőre nem akar az idegen orrára kötni. Miért is tenné, mikor egyáltalán nem bízik benne, dacára annak, hogy megmentette. Gondterhelten sóhajt fel a lovát ért szavakra. Nyilvánvaló, hogy fontos neki az állat, de a szavak elterelik a figyelmet aggódó gondolataitól. Körbe pillant, habár a látási viszonyok már nem a legjobbak. Megrázza a fejét, de közben a kivérző férfihez lép, akinek az övéről lecsatolja némi pénzzel megtömött zsákocskát.

- Csak egy kis vigaszdíj! - Mosolyodik el halványan, de követi Krasznát. Azonban megtorpan, mikor újra megszólal. Haza… a szó felér egy erős ütéssel Leena számára. Pár pillanatig csak pislog a férfi után. - Nekem… Nincs otthonom!

Böki ki, de a hangja nem áraszt magából fájdalmat, amibe majd’ belehasad a szíve. De végül beéri megmentőjét, és barna szemeivel kérdőn tekint rá.

Menekülés

Az a feketeség olyan, mint a pupillájában hullámzó lelke, eleven, mozgékony, de teljesen színtelen, üres és gonosz. Míg az ő arcába illenek lélektelen szemei, a lány gyöngéd külleme, édes szőkesége egyáltalán nem passzol hozzá. A kontrasztos jelenlét fenyegetésként hat, nem nyúlna hozzá.

Vagy legalábbis nem így.

Torokhangot hallat válaszul, mert ő tudja az igazságot, ami rácáfolna az örömére, de a biccentés és a kis mosoly csak figyelmet és nem szavakat kap. Ha már nem ölte meg halálra rémíteni se akarja, egy másik alkalommal majd talán újra üldözőbe veszi és amaz felnyit rajta egy régi sebet, régi emlékekkel.

- Nem sok helyre mehetett, a mólókon túl a kikötőből végül is az egész várost elérheti - sóhajt fel nem éppen a legbarátságosabb hangján, de aztán int a kezével, hogy a lány merre menjen. - Reggelnél előbb nem találják meg itt a tetemet, nem hagytál el semmit, ami miatt vádlott lehetnél a halálukban? - praktikus a kérdése, de közben elindul a móló végéről befelé, az orrát a levegőbe emelve kitágult orrlyukakkal keresi a tenger és vérszagon túl az állat nehéz, forróvérű illatát.

- Hazaviszlek.

Menekülés

Figyeli az idegent, és bár nem tud olvasni a gondolataiban tisztán látja, hogy mennyire el van gondolkozva. Nyel egy nagyot, miközben várja, hogy elfogadja a kinyújtott kezét. A feketeség jelenléte most a jégkék pillantások miatt szinte égeti. A fekete minta szinte örvénylik, annyira mélyen sötét. Beharapja ajkát és visszahúzza kezét. Zavartan tűr el egy kósza szőke hajtincset az arca elől. Nem akar belegondolni, hogy talán, ha nem támadják meg, az idegen talán vele akart volna végezni.

- Örülök, hogy éppen erre tévedtél, nem boszorkány! - Biccent egy apró, de fájdalmasan sivár kis mosollyal. Egy ideig tanácstalanul áll egyik lábáról a másikra. – Segítesz megkeresni a lovam?

Teszi fel végül a kérdést elég esetlenül.

Menekülés

- Nagyon hatásos - nem rándul meg az arcán egyetlen izom se, de a kelleténél néhány másodperccel tovább mered a haldoklóra, ahogy elképzeli mit tehetne vele ez a képesség. Tele van régi sérülésekkel, fehéren erezik át a testét, széles vágások, mély döfések.

Hol is van az a sál, amivel bekötötték a szemét?

- Nincs mit megköszönnöd, csak meg akartam ölni valakit, és ők kapóra jöttek - a hangja érdes, kissé felhevült a küzdelemben, leengedett karokkal áll, nem nyúl a kinyújtott kézért, de annak feketeségét alaposan megbámulja, kétséget sem hagyva afelől, hogy észrevette a jelenséget. - Rothadsz - szóvá is teszi, hátha a másik akar valamit tenni ellene.

- Kraszna. És nem vagyok boszorkány - ellenben most bosszúsan összeráncolja a homlokát, nem igazán tudva, hogy mit kezdjen a lánnyal. Őt akarta levadászni, de a vérszomja már kielégült és olyan ez, mint egy szenvedélyben együtt töltött éjszaka után a kesernyés felébredés.