Az erdő

*így volt ez mindig, és most is ez történik vele. Ha izgatott, vagy fél sosem tud az első megjelenő napsugárnál tovább aludni. Szemei kipattantak és már kora reggel az egész fogadó az ő szobájából jövő kisebb zajokra kelhetett fel. Néha csak ide -oda járkált még kitalálta mitévő legyen, ujján a bőrt rágcsálva. Nem tudja összeszedni gondolatait, hiszen minden porcikája a tegnapi csókra emlékszik, amit nem tud kiverni fejéből, és amivel végig álmodta az éjszakát.

Ma úgy dönt kiengedve hagyja szép hosszú dús göndör haját. Miután megfürdött a ruháit kezdi válogatni, de egyik sem tetszik neki annyira.*
-Nem..nem...nem...nem* dobálja szét ruháit a szobájában, de hamar elfogy a választék. Ezért hátra néz, és nagyot sóhajt.* - Akkor ez jó lesz..*vesz fel egyet az ágyról, és fel is ölti magára. Az egész alakos tükörben nézi meg magát, és elmosolyodik. Végig néz magán, kezeire vezeti tekintetét, és az jut eszébe, mennyire meleg Jeremiah érintése. Ajkaira néz, és kezével gyengéden érinti meg azokat a tegnapi eseményekre emlékezve. Boldogságában megpördül, tetszik magának és csak remélni tudja, hogy a férfinek is tetszeni fog.
Még pár aranyozott ékszert is felvesz magára, ami csodásan mutat a kreolos bőrén, ezeket mind Arictől kapta.

Mikor úgy érzi elkészült, még mindig túl korán volt, ezért egy ideig csak az ágyán ücsörgött és olvasott mikor eszébe jutott, hogy ő a felelős a pokrócokért. A szobájában lévő szekrény aljában hevernek a pokrócok, azokból lehet válogatni. Hóna alá is vesz két nagy és vastag pokrócot,majd elgondolkodik. Alsó ajkába harapva óvatosan teszi vissza az egyiket a szekrénybe, a nagyobbat tartva csukja be a szekrény ajtaját. Elmosolyodva a gondolaton, ahogyan majd a férfinek feltűnik az egy pokróc mellett való döntése.
Mikor már tényleg elkészültnek érzi magát izgatottan nyitja ajtaját,és a pokróccal a hóna alatt indul el lefelé, egyik kezével megemelve ruhájának alját, hogy előre ne essen, az nem lenn valami szép belépő.

Mikor leér egyből feltűnik neki Jeremaiah és a csokor is, hiszen akkora, hogy majd kiszúrja a szemét. Még szégyenlősen de mosolyogva lép elé, és szemeibe nézve köszönti.*

- Szép napot, remélem nem vártál sokáig..*mondd csak ennyit, hiszen eléggé zavarban érzi magát egyenlőre*

Csillagfény randevú
#1

*Mire az aprócska házikóig elért, ami valóban nem rejt mást mint egy szalmazsák, egy kicsi asztal, egy faláda és egy szék, nomeg egy egyszerű vaskályha na addigra már nagyon húzta az ágy. De telve volt olyan friss élményekkel amelyeknek csíráját és szárba szökkenését az Elarával folytatott beszélgetés és valójában maga Elara személye adta. És ezek az érzések alaposan meg is fűszerezték álmait és emellett pedig hihetetlenül gyorsan el is aludt. Álmában újra lejátszódtak a kellemes pillanatok minden zavaró momentum nélkül. Nem volt ott se félreértés, se vitatkozás, se Darenn a pék, csak Elara elbűvölő mosolya, hangjának csilingelése, édes arcának pírja, illata, és az érintése amely kellemes borzongással futótűzként járta át testét amikor csak álmai megajándékozták ezzel az érzettel.

De a nap első sugaraira nagy szomorúságára minden képzet szertefoszlott, de tudván hogy ez a nap lesz az, amikor a tündéri muzsikuslányt végre elviheti "a randevúra" hatalmas lendületet adott mindenhez.

Először is elment megnézni az elhagyott kilátót, milyen állapotban van mert igen régen járt már erre. És mivel nem volt elégedett azzal, amit látott tüstént nekiállt kicsit rendbe szedni azt. Fákat hasított ki, darabolt és faragott meg, szögelt és kalapált, hogy a korlát, a lépcső és az egész rozoga tákolmány biztonságosabb, kényelmesebb legyen. Alaposan kimelegedett közben így ruháját félredobva félmeztelenül fejezte be ezt a munkát. Fáklyákat és apró lámpásokat is elhelyezett a kilátó felső részén és mikor ezzel is végzett elment a közeli rétre virágot szedni.

Ha valaki hát ő tudta csak igazán hol lehet fellelni az ősz legszebb vadon nyíló virágait. Rózsát, gerberát krizantént... Ezekből annyit és oly szépeket talált, hogy nem bírta abbahagyni a gyűjtögetést, és egy hatalmas csokorra valóval tért vissza a kis házikóhoz. Díszítésnek ezer színben pompázó őszi leveleket használt, és mikor úgy érezte nem tudja tovább csinosítani, elégedetten tette félre a kapitális méretű csokrot.*

-A randevú az randevú. *-mondta magában és főleg azért is szerette volna hogy ez tökéletes legyen, mivel Elarának ez lesz az első ilyen alkalom.*

- Ó a pecsenye! *- csapott képzeletben a homlokára.
Igen ez is az ő reszortja volt megegyezésük szerint, így nekiállt a vadhúsok legjavából ízletes, fűszeres pecsenyehúst sütni. És hogy formája is legyen a dolognak a fészerből kevés keresgélés után előtalált egy csinos kis fonott kosárkát amelynek a színe újfent Elara gyönyörű hajkoronáját juttatta eszébe, és az elemózsiákat mind ebbe pakolta bele. A leendő teának egy kis réz kannát választott, és a még parázsló rönkökön szárított gyümölcsökből forralt illatos teával töltötte tele.

Már minden készen állt csak ő maga nem. A hatalmas udvari dézsában megfürdött és frissen mosott, jóillatú ruháit sietve magára kapkodta. Még egy kicsi üveg rumot is a kosárba rejtett nehogy pont az hiányozzon a jó hangulathoz.

Az úton amíg a fogadóig elért, pedig csak az járt az eszében, hogy hol és mikor lett ennyire fontos neki az aprócska nő. És hiába kutatta nem tudta elcsípni a pillanatot mikor következett ez be.

De tényszerűen bekövetkezett és beismerte, hogy tagadhatatlanul elhatalmasodik lassan rajta az érzés kavalkád. Mintha kilépett volna eddigi életéből, ami jelentéktelennek és céltalannak tűnt visszatekintve. A várakozás izgalma, a vágyódás, mint valami váltóláz tört rá néha, és olyan boldogsággal árasztotta el amelyet még a legkeményebb drogok, bódító gyógyfüvek sem képesek okozni a szervezetben.

Valami szűnni nem akaró sürgető érzés dolgozott benne, melynek célja csakis az lehetett, hogy minél hamarabb viszontláthassa a szép Elarát.

Ilyen érzésekkel, bizakodó mosollyal arcán, balján a fonott kosárral, jobb kezében az óriási virágcsokorral toppan be Vörös Kakasba, reménykedve hogy Elara hamarosan megjelenik. Még kér egy friss cipót Ralentától és a közeli asztalhoz ülve várja a hölgy érkeztét.

Kincsek és átkok útján


Megütközve, értetlenül néz a férfire. Mégis mi az, hogy mit művelne itt egész télen. MI. AZ, HOGY. MIT. MŰVELNE. ITT. EGÉSZ. TÉLEN ?!
Mintha nem lenne egyértelmű. Egymáséi lennének az idők végezetéig és tovább, hogy megannyi acélos titánt nemzve benépesítsék a kúria erdőit, új Gaelt létrehozva - de ha azt nem is, hát minimum fát vágna és vadászna, így Myrle -elképzelései szerint- nem fagyna meg, és nem halna éhen. Mondjuk... valószínűleg, ahhoz a részhez szegény férfinak a vadászat mellett a szakács szerepét is fel kellene vállalnia, mert a fiatal lány főzőtudományában nincs, nem is volt és soha nem is lesz köszönet, amennyiben a fogyasztható minőségről kell szót ejteni.

Vékony karjait kifejezetten szorosan, erősen sértetten fűzi össze mellkasa előtt, sértetten egyenesedik fel a lócáról, fitos orrát felszegve lép az asztalon gőzölgő teák felé, hogy kiszedje belőlük a szederleveleket és vadmentát, majd az egyik ivócsuprocskát a férfi felé tarthassa, arra várva, hogy amaz elvegye tőle.
– Nyilvánvalóan velem lennél egész télen és azt csinálnánk, amit csinálnunk kell. Azt, hogy mit kell csinálnunk, azt majd te tudod, hát mégiscsak idősebb vagy mint én! Itt lennénk, te csinálnád a fiús dolgokat, én csinálnám a lányos dolgokat, tavaszra meg megsokasodnánk ahogy meg kell sokasodnunk, aztán boldogan élnénk míg végül már nem élnénk boldogan! – azt a részt nyilván gondosan kihagyja, ha véletlenül netalántán erre lovagolna az a bizonyos herceg, akiről Rubek annyit mesélt az úri-múri vadászatával meg a nagy kincseskamrájával, akkor a pöpec, biztos és idilli tervet részletesen át kéne dolgozni és újragondolni, de míg ez nem forog fent, marad a vadász és az erdei romantika!

Az ablakhoz lép az említett kulimászt nézi, de a tetőt a világ összes kincséért sem emelné le róla. Inkább a teájába kortyol, addig is igyekszik csöndben maradva megfogalmazni mi is az, amit a vadász kibökhetett.
– Ez... ez...valami! Ezzel dolgozok! Ez ilyen...alap! Leves alap!


Nyilván nem az. És ha Jeremy elég szemfüles, rá is jöhet a lány mártír mimikájából, hogy hazudik. Dehát hogyan is mondaná el, hogy amit ott lát a férfi, az bizony a kakasszóig tartó, mindent lehengerlő és legyőző szerelem elixírje, amibe már csak az ember fiának-lányának saját haját kell beleporlasztania és kiválasztottja egy egész napra, az első kakasszóig az övé lesz -az apróbetűs résztől eltekintve, ugyebár! A boszorkányos praktikákat pedig mindössze egy aranyért kaphatják meg azok, akik elszántan, mindent odaadóan követelik és vágyják a szerelmet.

– Tetszik nekem a fogadásod, mert nem látom, hogy hol veszíthetnék benne, úgyhogy tudod mit? Áll! – A keskeny tenyér magasságát és korát meghazudtoló vehemenciával vág Jeremy előtt a levegőbe, az orra elé tartja, hogy amazt meg tudja rázni, ha arra szottyan kedve. Tudja, hogy meg is kéne vágnia a tenyerét, mert a fontosabb egyeszségeket ugyebár vérrel is megpecsételik, de az igazság az, a legutóbbi sebláza óta erősen fenntartásokkal kezel minden vágást a testén. – De nem lesz neked jó az a tavaszköszöntő tánc, Jemermi, mert mi azt úgy járjuk, ahogy születtünk, mezítelenül, szívunk, parazsat ugrunk aztán úgy csinálunk, mint a nyulak! Aztán én meg még nem is csináltam ilyen tavaszköszöntést, mert sosem voltam hozzá elég öreg, csak néztem a rituálét. Remélem addigra megkerül az apám, ő majd megmutatja neked, hogy hogyan kell rendesen!

Látva a férfi arckifejezését a mosolya kiszélesedik, ismét aprót kortyol a teába, ujjait a kerámián melengeti. Derekát Jeremyvel szemben, az asztallapnak dönti, hátrébb, lentebb csusszanva támasztja magát, úgy néz a férfire.
– És akkor, hogyan tudjuk meg azt, hogy mi az igazság? Te elmégy, én pedig veled megyek? Mert... mert ha igen, akkor tudnod kell, hogy jó, de nekem még szükségem van egy kis időre, mert hát... – sután int a sikló felé – Rarorat rá kell bízni valakire! Aztán meg még ma nekem a városba is be kell mennem gyorsan, hogy a levesalapot eladjam! meg hát ugye össze is kell pakolni! -sorolgatja egyre növekvő izgalommal, kalandot remélve.– Úgyhogy, ha... ha pirkadatkor visszajönnél, akkor indulhatnánk! Visszajössz pirkadatkor?!

Kincsek és átkok útján

A lócán ülve és oldalra sandítva próbálja felmérni, hogy vajon miként gondolkodik a lány. Mi forog a szertelen buksijában. Azonban annak üde képén olyan furcsa grimaszok jelennek meg, melyek után természetszerűen felvonja szemöldökét. Az ábrándos tekintet mellyel a siklót méregeti lesz végül árulója az ifjú teremtésnek. Csak enyhe fej ingatással és egy félmosollyal nyugtázza eme furcsa viselkedést.

Viszont a szavak. Na azok újra visszahozzák a borongós és értetlen kifejezést az arcára szinte azonnal. A „hosszú” valamint a „bonyolult” szavak együttese zivatarfelhőként jelenik meg Jeremy elméjének amúgy sem kristálytiszta egén. És mint az lenni szokott intő jelként megvakarja a fejét közben. Értetlenségét szavakba is csomagolja azért vigyázva meg ne bántsa a fiatal leányt:

- Mi az ördögöt művelnék én ugyan egy egész tél alatt.. És főleg utána.. amikor is… mi lesz? - buggyan ki belőle a megrökönyödés.

De ezután szerencsére egy kis adag értelmes beszéd is következik mely némiképp megnyugtatja háborgó belsőjét. Ismerős kifejezések, összefüggő mondatok, érthető tartalom… De ez sem tart soká.
Már éppen megörülne, hogy talál kohéziót a kérdések és válaszok, valamint az értelem között mikor újabb zagyvaságok következnek: unikornisok, koboldok, hobbitok, nimfák, még jó, hogy éneklő és táncoló pandamackók nem. Csak legyint erre már hogy ebből is elég lesz.

De tekintete a könyvön függ és a lányon felváltva. ~A maga bolondériájával is elragadó teremtés. Hibbant nem vitás. Vajon hogy éli túl az egyik napot a másik után itt a vadonban…. Lehet kellene valaki, aki felügyeli őt~ újra muszáj megvakarnia a fejét a gondolatra.

- Értem… teszi hozzá hirtelen mikor felocsúdik, lassan felfogja miről szól a fáma.

- De nem Nuldirral van a baj hanem… - mutat a könyvre - azokkal az igézetekkel. Látható hogy vélekedése tántoríthatatlan.

Végül szélesen elmosolyodik a lány bájos rajongására. Az övéhez képest apró kezét a sajátjához méri és odailleszti a tenyeréhez a másikéhoz.

- Így van jól ahogy van. - biccent barátságosan felé.
- Nuldir jól rendelte el: Az ember legyen hatalmas az asszony pedig … szép! - kacsint vidáman Mirire.

Majd felkel a lócáról hogy gondolatainak kellő nyomatékot biztosítson.

- Dehogy butaság ez ! Én nem tartozom semelyik felekezethez sem, amelyikben a férfiak szoknyát hordanak ahhoz pedig egészen biztosan nem! És hogy mennyire nincs rendjén a könyvben valami… egy fogadást ajánlok!

Közelebb lép és kezét nyújtja megpecsételni a szent megállapodást.

- Ha kiderül hogy neked van igazad és felesleges vaklárma az egész akkor… - gondolkodik el hosszan - akkor negyed évig gyűjtött szerzeményemet felajánlom számodra. Ez.. hidd el nem kevés!

Viszont! Ha kiderül, hogy mégis nekem van igazam, és bajt hoznak a sorok és rúnák, akkor… néz hamiskásan rá akkor megtanítasz a nyelvetekre. Beavatsz a szokásaitokba… És eljárod velem a tavaszköszöntőt táncot a réten… ahogy azt illik a búcsúban!

Valamint elárulod miféle trutymó pácolódik ott az ablakban.. - pillant váratlanul az egyik tálhoz amiben valami kence büdösödik.

- Áll a fogadás?! - néz rá várakozva.
- Utána a pertut is megihatjuk.. bár már eső után… nézi a gőzölgő csészéket pár pillanatig.

Kincsek és átkok útján

Egészen addig nem is mond semmit, míg Jeremy le nem ül mellé. A huppanásba még a lóca is belerendül, hát még Miri! Az térdéhez érő láb önkéntelen, de annál vidámabb, bakfisokra jellemző mosolyt csal az arcára, melyet csak komoly csücsörítés és grimaszok árán sikerül elodázni. Persze mindezt a legnagyobb diszkrécióban, fejét elfordítva teszi, mintha a siklót nézegetné!

Mire válaszolni kéne fordul csak vissza, de a vadász legnagyobb bánatára gaeli Myrle soha sem az összeszedettségéről volt híres. A lány minden szaván csüng a férfinek, noha a felét nem is érti, a másikra meg nem is figyel. Lefoglalja az a csuda szép szakáll, na meg az a sámsoni haj! Ha megszerezne belőle egy szálat, még szerelmi kötést is kieszközölhetne! Az ám volna még csak igazán jó móka! Nem lenne már gondja a közelgő télre meg a gyújtósra, egy ilyen titán az egész erdőt elhozná a hátán!

Elégedetten szusszant a gondolatra, aprót biccent is, a könyvre pillant, de olvasni már nem látja a rúnákar. A gondolatai egész elterelődtek!

– Hát...– kezd bele –ez hosszú, meg bonyolult! De majd lesz rá egy egész teled, hogy megértsd, majd megtanítom neked! Tavaszra már te magad mutathatod be a felajánlást, aztán...na mindegy! Szóval... Ez itt –kopogtat a könyv lapjaira– Ez itt gaeli. Mármint azt hiszem ti így hívnátok. A hely ahonnan származom a nagy vizen túl van. Ott van egy erdő. Egy hatalmas, nagyon nagy erdő, ami ezerszer nagyobb mint ez itt! Régebben voltak manók, meg koboldok, meg nimfák, meg...egyszer láttunk egy unikornist is, és....! – ragadtatja ismét el magát, aztán elhallgat. Legyint is egyet, a könyv lapjaira paskolgat.– szóval a Gael. Több istenünk is van, de egy a nagy, a fő, ő Nuldir, a mi szarvas istenünk. Ő a kezdet és a vég, ő ott van mikor megfogansz és hozzá térsz vissza, miután meghalsz.

Jeremy úgy tűnik révetegen hallgatja a lelkes beszámolót, így Mirinek még több ideje van megtekinteni. Csontos, apró keze tétován indul meg a férfi haja irányába, hogy hajszálat szerezzen a szerelmi kötéshez, ám potenciális áldozata idő előtt fordul felé, így kísérlete kínos kudarcba fullad. Az utolsó pillanatban elkapja a kezét, ártatlan arckifejezéssel kezd saját hajával babrálni.

- Hááát, mert magas is voltál, meg erdő szagú is, meg... Meg hát csinos is, na! És mentségemre szóljon állítólag seblázam volt, de az nem tudom mit jelent! –csavargatja az egyik, ujjai közé akadó hosszú tincset. Szórakozottan pillant le az egymás mellett pihenő két combra, vidámsággal tölti el a magasságkülönbségükből fakadó méretkülönbségek. A térde nagyjából a férfi combközepe alatt végződik, mezítlábas sarkát a vadászé mellé illeszti, azon már fel is kacag. – Óriás vagy!

Mégegyszer megkísérli utóljára megfosztani a hajszálától, míg amaz a szemközti falat fixírozza, ám mikor felé fordul ismét, tervéről végképp lemond. Frusztrált nyögéssel csap a saját térdére, csak ezután áll fel, hogy a tűzhelyhez lépve vegye le a teának forralt vizet. Megannyi üvegjei közül leemel egyet, a két kopottas csészébe azokból halmoz általa kevert teafüvet, majd leforrázza őket és ázni hagyja.

– Butaságokat beszélsz Jemermi, az én vallásom se nem rossz, se nem sötét! Átok meg végképp nem, ezt csak a ti fura újföldi gondolkodásaitok és felkent szoknyás papjaitok mondják! Nuldir meg nem ilyen. Nuldir csodaszép, mint...mint... – mondaná, hogy "mint te", dehát azt már csak mégsem teheti! – Mint az erdő tavasszal! De ha mész, hát veled megyek, hogy megmutassam neked, bizony nincs igazad!

Kincsek és átkok útján

A bocsánatkérés meghitt pillanataiban csak úgy sugárzik róla a kiegyensúlyozott életvidám komolytalanság. Ennek tudható be az is, hogy a legyintéssel közölt elfogadása vallomásának se tűnik sorsfordító jelentőségűnek számára. Könnyed megértő, picit leereszkedő mosoly jelzi: a még majdnem gyereklány viselkedésének megértését, de szimpátiáját is iránta.

Mintha írva lenne arcára a gondolat: ez az érzés, a hevület, a hirtelenség idővel helyére kerül majd és biztosan elragadó és érett személyiséggé válik majd a lány. Kétségtelen bájt kölcsönöz neki életkorából fakadó szertelensége, túlzásai és egész lénye rokonszenvet vált ki a vadászból. Még a fenyegetése is megmosolyogtató.

Amikor átadja a könyvet a leánynak attól a pillanattól azért vár valamit, bár maga sem tudja mit. Ez a bizalom teljes reménykedés csal arcára nyugalmat. Mert nagyon úgy tűnik hiába örökölt ez a lak, mégiscsak lehet valami kapocs korábbi lakója és Myrle között. Magyarázat és megvilágosodás helyett azonban kap valami egészen mást. Így a derűre érkezik a ború, reményre a reményvesztettség. Pedig az előzőekre vagyis a magyarázatokra most már igen nagy szüksége volna.

Szinte koppan az álla a csodálkozástól, ami az elhangzottak után inkább döbbenetként tör elméjére. Éppen elgondolta a pipáját megtömve elmélkedni, hátha feloldhatja a kérdések okozta kellemetlen pillanatot, de szerencsére nem követte tett gondolatát mert a pipa is a földön landolna most a kezéből kiesve. Pedig eleinte ahogy a lány felismeri a rúnákat mintha könnyebbedne minden, de ez az illúzió nem tart soká. Közelebb hajol hozzá és könyvhöz is hátha valamit sikerül megértenie. A szavakon és ismeretlen ábrákon túl. Kérdései azután sorra bukkannak ki belőle, mint a másnapos vízihullák a kis tó felszínén.

- Hogy érted azt, hogy érted, és miféle vallás ez? Meg miféle nyelv ami a tiéd?

Próbál kísérletet tenni a tények és a valóság kibogozására. S mikor már ő kerül terítékre, és valója egészen új és más megvilágítás alá muszáj zsigerből ellentmondania.

- És miből gondoltad hogy én vagyok ez a Nuldir ? - néz értetlenül a lányra és a setét könyvre.

Alapvetőleg méltánytalannak érzi, hogy őt erről nem tájékoztatták. Pedig ha istenség az ember ( minő paradoxon ) akkor arról illene időben értesülnie. Nem itt, az isten háta mögötti kis vityillóban, egy ilyen toprongyos napon. És eddig miért nem tudta ezt? Elhessenti a zavaró gondolatokat és mégis megkeresi pipáját. Nem tömi meg de szájába veszi.

Már éppen békélne megfelé vele hogy Nudlival vagy.. Nuldirral egybemossa a leány, mint egy szétmázolt absztrakt festményt mikor a rémkép a könyv oldalán szeme elé kerül.
Kényszerűen leül vagy inkább lerogyik Myrle mellé a székre s még le is sápad.

- Nagyon nagy a baj ha én ehhez hasonlítok… ugye tudod? néz csüggedten a lányra. Tudta ő eddig is, hogy nem egy díszesen hímzett matyó baba, de azért arcul csapja a hasonlat.
- S még arról sincs értesülésem, hogy felszarvaztak volna… - suttogja magában.

De szerencsére Myrle tovább részletezi a kép ellentmondásait. A fogaskerekek csikorogva őrlik meg a fejében a megoldáshoz szükséges elegyet.

- Márpedig… ebben a könyvben átkok vannak. Felismertem. És … igenis ezek sötét dolgok. Az hogy a te Nuldirod miért néz ki így mint egy veszett vad amit megszállt valami borzalom, és miről szól ez az egész.. nem tudom. De ki fogom deríteni… emeli ujját a magasba nyomatékosítva kijelentését.

Konok pillantással néz előbb a falra ott meglátva egy kis pókhálót és pókot. Mondjuk ennek pont nincs most jelentősége. Majd Mirire téved tekintete.

- Nagyon megszomjaztam… Kérhetek valamit inni? Valamit, ami nem mérgező, nem válok tőle gyíkká, sem gőtévé, sem ilyen agancsos sza…..tírrá egyengeti ki a mondatot és fordul a lányhoz tétován.