Smaragd felföld

[Két tűz között V3]

*Ahogy Isenaar felébred nem is tudja hirtelen hol van. Ismeretlen a szoba és az ablakon kitekintve is idegen a táj. Azután erőltetve elméjét, lassan felrémlik az előző este befejezése. Ahogyan Violával táncol a lányt karjaiba zárva. Igen így kellett volna befejeződnie. De nem így történt. Most már lassan emlékszik mindenre, és filmszerűen tódul fel az események sorra.*

*Ahogy elhallgat a zene figyelmes lesz arra, hogy dulakodás zaja és hangoskodás hallik kintről a folyosó felől. Kiabálás, elszabadult indulatok hangja. Viola mintha álomból ébredne karjaiban, értetlenül mered rá, és szinte alig akarja elengedni őt.*

-Ne haragudjon kedves, de meg kell néznem mi folyik ott kint.

*Azzal parányi kézcsókkal válik el a lánytól. Szinte futva közelíti meg a helyet, ahonnan a hangok jönnek és már az emberek tekintélyes gyűrűje fogja közre a dráma szereplőit. Közelebb érve látja kik is a szóban forgó felek ebben a darabban. Az egyik August Von Roche báró fia a másik pedig…. Mauricius kapitány. A fiatal elkényeztetett lovag éppen eltörli a vércsíkot az orra alatt, Maurícius pedig tüzes tekintettel áll vele szemben feldúlt arccal. Átverekszi magát a tömegen a segédjéhez lép megfogva a vállát a fülébe súgva kérdi tőle.*

-Miféle ostobaságot csinált fiam?

*De nincs ideje megvárni a választ mert August szemközt már fennhangon mondja is a magáét.*
-Ez az ember megütött engem! A becsületembe gázolt, itt mindenki szeme láttára. Ezért én párbajra szólítom fel. Ha férfi akkor elfogadja, ha nem … és azzal gúnyos aljas mosoly ül ki arcára.
-Igaz ez Mauricius ?- kérdi a lord szárnysegédjétől neheztelve.
-Igaz uram. Azért tettem, mert ez az ember becstelen hangnemben illette Önt a távollétében. És ezt nem hagyhattam.-felel neki amaz súlyos pillantások közepette.
*Iseaar egy pillanatig gondolkodik, közben két kezével végigsimít a halántékán. Komoran néz segédjére, a fejét ingatja, majd August felé fordul.*

-Semmi baj. A sérelem engem ért és nem őt. Tehát velem szemben áll becsületbeli ügyben nemigaz? -néz várakozón a báró fiára - Na halljuk mit mondott a segédemnek?
August kevélyen felemeli a fejét és diadalittasan csak ennyit mond.
-Azt majd elmondom miután vele végeztem! – szemében kaján utálattal tekint a lordra.
-Na mit mondott ez az ember halljuk! – kérdezi most már türelmetlenül a segédjét Isenaar.
-Nem vagyok hajlandó megismételni uram itt mindenki előtt! -felel konokul a kapitány.

-Hát ez remek! mondja fennhangon Isenaar, de közben odaér Harald is és igen gyorsan vörösödik el a feje a hirtelen jött méregtől.
-Mi folyik itt uraim! Ki merészeli ezt a szép ünnepet a porba tiporni ilyen gyalázatos viselkedéssel? -tekint kérdőn a férfiakra.

August csak hallgat és somolyogva vár, Isenaar azonban egyenesen Harald szemébe néz.
-Ez a féreg itt, mert nem tudom már nevén nevezni, valamely becstelen jelzővel illetett engem távollétemben. Ez még nem lett volna baj, azonban szándékosan a segédemet provokálta ezzel, mivel pontosan tudta, hogy nem fogja annyiban hagyni. Ő pedig hát… kiegyenlítette a hirtelen jött kölcsönt a maga módján.

-De hisz ez hallatlan.. -emeli fel a hangerőt Harald a főbűnöst keresve. Azonban nem tudja folytatni a mondatát mert August, megértve a szavak súlyát közbekiált.
-Hallota nagyuram! Ez sértés! -és hadonászik is hozzá rendesen.
-Így van, így van! - helyesel engedelmesen Isenaar. -Most már azonban én hívom ki Önt párbajra. – néz a férfi szeme közé egyenesen -És ha meghátrál akkor a becstelensége kétszeresen száll vissza magára. Csak azért kezdett a katonámmal, mert tartott tőlem, maga gyáva féreg! De valahogy mégis akart ártani nekem!

-Még ilyet, hogy egy ilyen földönfutó… kezdene bele a szidalmakba August, azonban váratlanul megjelenő apja hatalmasat csap a vállára, és ezzel elhallgattatja. Vérben forgó szemekkel tekint egymásra Harald és Von Roche báró, és Isenaar is, és csak nehezen tudja türtőztetni magát hogy ő is be ne mosson egyet a báró fiának.
-Gyalázat, ami itt folyik! – hőbörög az öreg Von Roche, tapodtat sem maradunk ilyen társaságban tovább! és nyakon ragadva fiát elviharzik.
-Erről maga tehet – mutat Harald Mauríciusra, dühtől eltorzul arccal. -Vállalja a következményeket!

Mielőtt Mauricius megszólalhatna a lord a vállára teszi kezét és higgadtabban közli.

-Nagyon sajnálom méltóságos uram az esetet. A megítélésemen ez semmit nem változtat, de ez csak rám, segédemre és August Von Roche báróra tartozik. Megértem, ha a történtek után nem lát szívesen minket háza táján, de kérem mérlegelje az eset körülményeit majd.
Azzal int a segédjének, hogy távozzanak és maga is sebes léptekkel igyekszik elhagyni a díszes palotát. Kifelé menet a vendégek mind összesúgnak mögöttük is előttük is, csak egyvalaki fut lélekszakadva utána amíg a lépcsőnél végül utól nem éri. Isenaar érzi ahogy egy apró kéz megragadja karját és megállásra kényszeríti, és ahogyan megfordul Viola könnyes szeme tekint vissza rá.
-Nagyon kérem nem menjen el, ne hagyjon itt…emiatt – könyörög neki a lány.
-Nem tehetem kedves, de nem várom magától, hogy megértse mindezt. Csak ne hibáztasson érte.
Azzal elengedi a lány kezét, és követve segédjét elhagyja Harald kastélyát.
Már messze járnak, és nem is hallják amint az egész palotát felveri a hangos csörömpölés zaja, amit kisvártatva Viola hisztérikus kiabálása követ.
-Elegem van magából! Nem érti meg hogy utálom hogy mindennél jobban gyűlölöm ! Ha egyetlen férfi lenne a földön akkor inkább zárdába vonulnék! – és hangos csattanással csapja be maga után a súlyos faajtót. Ezután már csak Harald bömbölése hallik az égig, felzavarva az éjszakai erdő állatait.
-A rosseb egye meg már! Hát mi az Úristen történik itt már megint! Menten megáll az eszem!

[Két Tűz között]

*A kései ebéd olyannyira elhúzódott hogy valójában estig véget sem ért, így aztán az ételek felszolgálása meg sem állt egészen a mulatság kezdetéig. A roskadásig telt asztalok a vidék minden gazdaságának legjavát vonultatták fel, hús-vad és halételek, sültek, zöldek és levesek olyan kavalkádja jelent meg itt, amelyhez fogható bőséget a halandó ember a köznépből talán egész életében nem láthatott. Maga Harald az asztalfőre ülve, családja körében vezényelte végig az egészet, vígan harsogva mindenre áldomást. Isenaar és szerény kísérete Mauricius kapitánnyal kiegészülve a házigazda szomszédságában kapott helyet, és kellően nagy figyelmet is. Sőt talán többet is annál, mint amennyit a lord egyébként szívlelt volna. De hisz mindenki igyekezett megismerni a Korovi vár új urát, és Harald megdicsőült katonáinak vezetőjét.*

*Amint ez végleg terhessé vált számára, odahagyva az ételeket és nyájas a szavakat, inkább kiment a teraszra levegőzni egyet és kis kerek pipája is előkerült.*

-Már nem tudtuk hirtelenjében hová menekült – bukkan fel mögötte váratlanul Mauricius, megkönnyebbült mosollyal arcán. -Jöjjön vissza közénk hisz hamarosan kezdődik a mulatság, azt pedig semmiképpen ne hagyja ki! – hangzik szájából az udvarias intelem.
-Nem igazán szeretem ünnepeltetni magamat, kiváltképp nem idegenekkel barátom..

*- szabadkozik Isenaar de mégis követi hű segédjét vissza a terembe, mely mostanra jelentősen megváltozott már. Szélint most is asztalok sorakoznak az éhínség csillapítására, ( mondjuk aki ezidáig nem lakhatott jól, az vélhetően élete végéig éhezni fog) azonban középütt immáron tekintélyes tánctér foglal helyet. Időközben beköltözött a zenekar is az egyik sarokba, s már az első taktusokra akadnak is merész táncosok a parketten. Amíg a délután főként a beavatás ünneplése körül forgott, addig a beszállingózó új vendégek egyértelműen jelzik, hogy ők már Viola kisasszony születésnapja miatt vannak itt. Magát az ünnepeltet a lord csak futólag látta még, mert a kisasszony minduntalan udvarhölgyek társaságában múlatta az idejét, és szüntelen elfoglaltsága miatt egyébként sem tudott időt szentelni a fiatal nőnek. Feltűnt neki azonban, hogy bármikor a közelébe került Viola, mindig ugyanazt a hervatag mosolyt látta az arcán, ahogy közös pillantást váltottak. Isenaar tudatosan igyekezett hátrébb húzódni az ünnepi forgatagból, és mindinkább csak segédjével társalogva tisztes távlatból szemlélni az estét.*

*Azonban jól fogy a bor és utóvégre sok mindenről szó esik a két férfi között. Beszélgetésük hajója bizalmasabb vizekre sodródik az oldódó hangulat hatására.*

-Sosem mesélt magáról, miként telnek napjai a Kúriában –lendíti meg a beszélgetés kerekét Maurícius bátran. –én csak annyit tudok arról, hogy különös hely az- * emeli poharát ivásra.
-Különösnek elég különös, és elég sok furcsa szerzet lakja az szentigaz – tesz hasonló gesztust Isenaar –de végtére is hálás lehetek, ott találtam elsőként menedéket az üldöztetésem során.

-De most végre megváltozik minden… kacsint parancsnokára a férfi - Biztos ott is akadt olyan aki felkeltette az érdeklődését - néz egyúttal sokat mondóanparancsnokára, ismerve annak vérmérsékletét.

-Ne is mondja barátom, talán még több is annál, de bevallom, azzal is csak a baj van...-komorul el a lord tekintete, és gondterhelten simít végig homlokán. Majd látva hogy segédje nem igazán érti, megtoldja némi magyarázattal.

-Biztosan igyekezett olyan kocsi után már Ön is, mely eredendően nem akarta felvenni magát. Nos ez a helyzet is pont ilyen. Mentén nagyobb elánnal próbáltam bevenni ezt a várat, annál nagyobb ellenállást kaptam viszonzásul. És végül mostanra végleg rájöttem, ez nem fog megváltozni soha. -sóhajt lemondóan.

-És Viola kisasszony, vele biztosan van valami terve – kérdezi félénken Mauricius.

Isenaar erre már nem válaszol , kissé kényelmetlenül érinti a kérdés, de valóban, sokadjára akad meg a szeme az este folyamán egyre halványuló mosolyú Viola kisasszonyon. Pedig sorra kérik fel táncra az ifjú lovagok, de mindegyik karjában, mint a rab madár úgy fest. Érzéketlenül, mereven rója csak a huszonegyedik esztendejének ünneplő táncköreit. Mauricius is látja ezt és várakozással tekint Isenarra, aki azonban igyekszik elejét venni az újabb készülő kérdésének.

-Elég vegyes a társaság – jegyzi meg a furcsán öltözött ifjakat látva, és hangjában nem sok szimpátia rejtezik, azonban sokkal inkább a viselkedésük miatt szólja meg őket a lord sem mint a küllemük végett. És még ebből a társaságból is kitűnik egy ifjú lovag, aki kirívó nyegleséggel viseltet minden közelébe érkező ember iránt. A hasonló rangúakat szemlátomást fellengzős és fennhéjázós szónoklatokkal tartja fel, az alacsonyabb rendűekkel pedig lekezelő, legott megalázó stílusban parolázik. Még tisztes távolból is meglehetősen ellenszenves jelenség.

-Kicsoda ez a tenyérbemászó természetű ifjú? - kérdi a lord segédjét, diszkréten rámutatva az éppen a hölgykoszorúval viccelődő emberre.

-Von Roche báró egyetlen fia August. – feleli hangjában megvetéssel Mauricius. - És nem árt, ha tudja ő lenne Viola kisasszony jövendőbelije. Azért mondom, hogy csak lenne, mert úgy hírlik, ezt a frigyet csak az öreg Roche báró, no meg a fia forszírozza, és Violának egyáltalán nincs ínyére a dolog. Csak hát úri körökben ez sokszor nem számít, amint azt ön is tudja.

Isenaar bólint, és rendesen megnézi magának az unszimpatikus fiút. Talán ha húszas évei derekán járhat, hórihorgas termete ellenére szerencsétlen egy figura. Seszínű, hosszú haja belelóg az arcába, és egész lényéből árad valamilyen eredendő és ellenszenves mesterkéltség, a drága lovagi felszerelés is úgy lóg rajta, mint a madárijesztőre aggatott rongyok. Mozdulatai erőltetettek, túlzóak, és szándékosan bárdolatlan stílusával próbálja ellensúlyozni, vélt vagy valós hiányosságait.

És mintha olvasna a lord gondolataiban, a felcsendülő zene hangjaira odapenderedik Viola oldalára és kihívó stílusban táncoltatja meg az ünnepi este legszebb lányát, mintegy megmutatva, hogy ezekre a bájakra bizony előjogot élvez. Minden egyes fordulóban a fiatal nő kétségbeesetten néz a tömegre, olyannyira kellemetlen neki ez az élmény. De egyszer minden dal véget ér, és szegény valósággal megsemmisülten tér vissza a helyére. Gyönyörű kék ruhája, pompás hajkölteménye, és sugárzó szépsége ellenére is fakóbbnak tűnik most még a legátlagosabb szolgálónál is.

Ezt már Isenaar sem nézheti tétlenül és Mauricius vállára téve kezét, felkel az asztaltól, hogy aztán a szomszédos asztaloknál ülők tekintetétől kísérve elinduljon a lány felé. Amaz eleinte nem veszi észre a közeledő lordot, majd amikor látja hogy az vélhetően felé tart, arcába fokozatosan tér vissza az élet. S amint egyre csökken kettejük között a távolság méterről-méterre, és megbizonyosodik róla hogy ő a kiválasztott, mint a napfényre kitett tavaszi virág, virul ki, és a remény szikráival szemében válik az est legelragadóbb szépségévé, pillanatok alatt. Visszafojtott lélegzettel, a torkában dobogó szívvel várja a pillanatot, amikor a férfi végre odalép hozzá. Isenaar mélyen a szemébe néz, meghajol a gyönyörű teremtés előtt, és bíztató mosollyal nyújtja kezét felé.

-Nagyon megtisztelne Viola kisasszony ha a következő táncát nekem ajándékozná - mondja az ifjú ünnepeltnek kijáró teljes hódolattal, és Viola hirtelen nem is tudja mit mondjon erre, pedig egész este ezt a pillanatot várta. Egyszeriben forogni kezd vele a világ, egész beleszédül a kábulatba, hogy ez a valóság. De kezét odaadva, szinte megkapaszkodik a lordban, és remegő lábakkal felegyenesedik.

-Boldoggá tesz vele uram - feleli halkan és szinte a könnyeivel küszködik. De Isenaar kezébe veszi a kezét, lágyan átfogja kecses derekát és mélyen a szemébe néz. És már el is tűnik a fojtogató érzés, és megszűnik minden a nő számára, ami körülötte van, volt vagy valaha lesz. Finoman belesimul a lord karjaiba és az andalító lágy zenére teljes odaadással követi annak minden mozdulatát.

-Miért nem jött ilyen soká, hisz tudja, csak magára vártam - hangzanak szájából feddőn a szavak, azonban tekintete nem tud hazudni a lordnak, melyekben a szerelem fékezhetetlen lángja ég.

-Tudja kedves, hogy a karom még nem szokta az efféle terheket – felel tapintatosan Isenaar, és valóban érződik a tartásán, hogy még gyógyulnia kell. Szemét azonban többé nem tudja levenni a lány perzselő tekintetéről, szinte megrészegül annak szépségétől.

-Pillanatig se bántsa ez Önt - fordítja el szép arcát a lány, és Isenaar a sajátján érzi, hogy amannak orcája milyen heves lázban ég.

– Úgy táncol vélem ahogyan önnek tetszik... súgja a fülébe a férfinak még közelebb hajolva - de ezegyszer kérem, most csak reám gondoljon majd lágyan kezével a saját derekára helyezi a lord bal kezét is.

-Maga az én ajándékom, tudja meg, az egyetlen amire vágytam. Ha csak pár percig is de hagy legyen csak az enyém…semmi egyéb nem érdekel… érnek forró lehelletként a férfihoz a lány szavai.

Azzal Isenaar szemeit lehunyva szorosabbra fűzi az ölelését, és érzi ahogy a nő szapora szívverése lassanként elcsitul. Viola a férfi vállára hajtja a fejét és így összefonódva keringenek tovább abban az egyre szűkülő fénykörben, amely csak nekik, és körülöttük létezik, és ebben csak ketten táncolnak tovább.

[Két Tűz Között]
[V1]

Isenaar és kísérete csendes ügetésben hagyja maga mögött a domboldalt, ahogy közelítenek a Korovi várhoz. A kis csoporthoz már a tartományi határon csatlakozott Mauricius kapitány is, és igyekeztek kellemes beszélgetéssel agyonütni az utazás amúgy unalmas pillanatait. Közeledve a várhoz Isenaarnak mindenütt megakad a szeme. ~Valóban meseszép a táj Viola kisasszony nem túlzott amikor ezt állította.~ Azonban a korovi erdő szélére érve, kicsit mindenkinek elakad a szava, mert ilyen távolságból is jól lehet látni azt a hatalmas sötét foltot, ahol az erdő alig egy hete leégett. A halottakat már elhantolták, jóllehet a növények is újra nőnek majd, de akik akkor itt voltak, azoknak örökre az itt dúlt véres harc fog eszébe ötleni valahányszor csak erre járnak.

Innen már csak egy alig húsz perces út vezet a réges-régen elfeledett Korovi vár felé. Isenaar lassabb tempóra fogja lovát ahogyan az erdős-ligetes részen áthaladva a harsogó tavaszi zöld hátterében megpillantja a sötét komor falak első részleteit. Egyre közelebb érve a buja zöldben valóságos kolosszusként magasodik a környezetébe, azt egyébként csak közepes méretű vár. A nyomasztó hatást nem is a méretei váltják ki, hanem az időjárástól megfeketedett mészkövek irtózatos masszív tömbjei. Ahogyan terjeszkedett előre az erdő, lassan belekóstolt a hajdani vár falaiba is, mindenütt felfutott a vadszőlő a falakra, és szépen és dúsan zöldell az északi falakon a moha. Isenaar int a kíséretének, hogy megérkeztek, és most már leszállhatnak a lovakról. Jobb híján egy, a kapu mellé nőtt öles fatörzsnek kötik ki a hátasokat.

-Bevallom kicsit jobbra számítottam.- néz fel Isenaar a széles lépcsősor tövében, a tekintélyes bejárat menti oszlopokra.
-Majd negyven éve áll gazdátlanul uram- jegyzi meg Mauricius, aki a környéket ismervén, már sokszor járt erre, és most is vállalta hogy elkalauzolja parancsnokát. Az évek alatt barátság alakult ki a két férfi között, és akkor is vele tartott volna, ha erre most külön nem is kérik fel. De mivel ez most Harald kifejezett kérése volt, örömmel mondott igent a feladatra.

Beljebb kerülve az épület alsó szintjén is hasonló lepusztultság látható mindenütt. Szinte csak a falak maradtak épen, a természet mindenütt visszafoglalta jogos territóriumát. Szobáról szobára járva szótlanul mustrálgatja a Lord a kastély állapotát, fejében hosszú lajstrom gyülekezik már az elkerülhetetlen munkálatokról, és azok várható költségéről. Talán ezért van, hogy amint egyre beljebb jutnak az épületbe, úgy sokasodnak a ráncok is a homlokán. Pedig még mindig őrzik a falak a hajdani dicső múlt emlékét, és minden egyes gránit és mészkő-kockán látszik hogy tervezőik az örökkévalóságnak szentelték művüket. A kívülről szemmel alig körül határolható vár, belül hatalmas csarnokokat, tágas tereket, és közel negyven különféle helyiséget rejt. A felsőbb szintekre érve hasonlóan siralmas állapotok várják az utazókat. A falak maradéktalanul épek, azonban a berendezés szinte teljes egészében az enyészeté lett. Ami meg is maradt az állapota miatt csak tűzrevalónak jó. Végig járva azután a teljes vár területét, végezetül a bejáratnál találkoznak össze a kíséret tagjai.
-Na mit gondol róla uram? - kérdi Mauricius a lordra tekintve, és közben igyekszik pipáját életre kelteni mielőtt visszaindulnának.
-Nem is tudom így elsőre…- vakarja meg a fejét Isenaar szemében némi csalódottsággal. -Nem tűnik reménytelennek, de hogy mennyi aranyat fog felemészteni a feltámasztása, abba borzongok még belegondolni is… feleleli egykedvűen.
-De az uradalom és katonai szolgálat azért csak kitermel annyit, hogy elég legyen, no meg Harald nagyúr is ígért segítséget… -gondolkodik hangosan a segédje reménykedő pillantások közepette.
-Várjuk ki a végét, barátom, hogy mit rejt a papír… felel rá Isenaar, és még egy utolsó pillantást tesz a vár irányába, és már száll is fel a lóra, jelezvén hogy indulhatnak.
– És ez hamarosan ki is fog derülni hiszen innen egyből odamegyünk…-fejezi be mondandóját majd megugratva lovát a kis csoport élén Harald kastélya felé távoznak.

Érkezésükre összecsődül Harald kastélyának apraja-nagyja. Várták már őket, de mégis most a bolondokházáig felbolydul minden. Maga a ház ura elébük megy és öblös hangon köszönti a jövevényeket.
-Igen vártam már kegyelmeteket Isenaar uram , és remélem elégedett lesz mindennel. Aprólékosan előkészítettem a dolgokat talán előbb lássunk is neki. Persze formaság az egész – tesz a nagydarab szakállas férfi széles és joviális gesztust Isenaar felé.
Isenaar belépve mélyen meghajol Harald előtt és a többiek is követik példáját. Széles mosollyal mondja.
-Méltóságos uram, újfent lekötelez messzemenő figyelmességével, amellyel megtisztel. Teljes mértékben egyetértek a szándékával, és magam is szorgalmazom, hogy a kötelező formaságokon essünk túl, minden más egyéb ráér utána is.
Harald szemében elégedettség villan és kitárja karjait, majd öles léptekkel indul előre.
-Ebben az esetben erre tessék, kövessenek uraim! -azzal a már ismert tárgyaló terem felé veszi az irányt. Odabent Harald írnoka és szűkebb udvartartása, a kancellária követe, valamint Isenaar küldöttsége foglal helyet. A kancellária követe egy súlyos pergament vesz elő, és sorban elkéri a nemesi címhez tartozó iratokat és kiváltságokat rögzítő leveleket. Minekutána mindent rendben lévőnek talál a pergament átadja Isenaarnak.
Isenaar széthajtja a pergament és aprólékosan sorról sorra elolvassa a tartalmát. A cirkalmas szöveg ellenére könnyen kiigazodik annak jelentésén, és megdöbbenésére semmi különös, rejtett záradékot nem fedez fel, ami aggályossá tehetné a szerződést. Tisztán és világosan leírja a tartományrész határait, várható járandóságait, a szolgáltatandó éves költségek mértékét, és a hűbéri kötelmeket is. Külön kitér a katonai szolgálat kötelmeire, azoknak békeidőben és hadiállapotban történő elégtételére.
Isenaar elégedetten veszi elő aranyozott végű pennáját, hogy az írnok tintáját elkérve aláírásával ellenjegyezze a szerződés elfogadását. Pillanatig tétovázik, mozdulatát a jelenlévők csodálkozása kíséri.

-Szabadjon megkérdeznem nagyuram, ha jól értelmezem a sorokat, akkor a hadsereg igazgatása az Ön kizárólagos utasításaitól és parancsától eltekintve, békeidőben úgymint hadiállapotban teljes mértékig az én fennhatóságom alá tartozik?
-Pillanatra Haraldnak kikerekedik a szeme, de a mondat végére láthatóan megnyugszik és hatalmasat fújtatva mondja.
-Jól olvasta barátom így van. Személyemben mindenkoron, és bármikor megszabhatom a hadi feladatok végrehajtását természetesen az uralkodói ház egyetértésével. Ezektől eltérő feladatokban teljes és önálló jogkört gyakorolhat. Azonban a hadmozgásokról és törekvésekről minden esetben értesítést köteles küldeni amennyiben annak hatásköre a saját tartományán kívül terjedne.
-Köszönöm az értelmezést, lényegileg magam sem gondoltam másként - pillant vissza az írásra Isenaar és azzal a penna megelevenedik a kezében, ahogy aláírja a hűbéri szerződést rögzítő pergament, majd végül a családi címert ábrázoló viasz pecsét lenyomata is a pergamen záró sora alá kerül. Átnyújtja a pergament Haraldnak, aki csak futólag pillant rá és már tovább is adja a kancellária követének. Ekkor Isenaar szólásra emelkedik fel.
-Nagyon köszönöm kegyelmes uramnak az irányomban tanúsított bizalmát és egyszersmind eskü alatt vallom, hogy hűbéri kötelességeimnek mindenkor eleget fogok tenni. A reám bízott javakat megbecsülöm, azokat tartományunk és országunk javára fordítom, lett légyen szó tárgyi vagy személyi javakról akár. Fogadalmamat soha meg nem szegem, ha megtenném, sújtson le rám a birodalmi igazságszolgáltatás teljes szigora, és kísérjen életem végéig a nemes és közemberek megvetése.

Az utolsó mondatára minden jelenlévő megnyugszik és hamarosan a kancellária követe az okirattal távozik is. Isenaar kisétál a kastély kertjébe és kíváncsian tekint a mosolyogva érkező Mauríciusra.
-Nyergelhetjük a lovakat lassan barátom- csillan meg neki is a szemében a jókedvű elégedettség. Azonban egy öblös hang a háttérbe szinte megriasztja a nyugodtan álldogáló férfiakat.

-Hogyisne! Meg ne próbáljanak kendtek akár egy tapodtat is mozdulni, hiszen a megünneplés még csak ezután következik! Súlyos sértésnek venném, ha mint házigazda szégyenben maradnék miszerint a legújabb hűbéresemet és egyben katonai parancsnokomat nem tudtam illendően megvendégelni. Na meg aztán Viola kisasszony születésnapját is ma ünnepeljük, és a szervezett báli mulatságból szintén nem hiányozhatnak! Ragaszkodom a maradásukhoz jó uraim, szállást és minden jót biztosítok önöknek. Nem fogadok el semmilyen kifogást.

Azzal a nagydarab ember ellentmondást nem tűrő széles kézmozdulattal szaporán befelé tessékeli a már roskadásig terített ebédlőasztalokhoz a vendégeit.

[Háborús Játékok V4]
[Búcsú a fegyverektől]

Nem tudni mennyi idő telt ez azóta. Lehet az néhány nap, hét vagy akár év is. Isenaar számára a sötétséget lassan felváltja a fehér zaj, és újra formák, hangok, illatok, és érzetek tódulnak elmélyébe. Emlékeiben vagy csak álmaiban valami fehér alakok tánca rémlik, semmi egyéb. Ahogyan kinyitja a szemét két dolog tudatosul benne azonnal. Még a lélegzetvételhez is erő kell és mindene fáj, valamint bizonyosan egy ágyban fekszik valahol kötések rengetegébe bugyolálva. Ágya egy jókora szoba közepén van, mely akkora hogy, még a szoba sarkait is alig látja fektében . Igyekszik a takaró alól legalább az egyik kezét kiszabadítani, a bal karja bár szintén mozdul, de a kísérlethez pokoli fájdalom is társul. Hamarosan észreveszi, hogy nincs egyedül a szobában és megmozdultára az illető közelebb is lép.

-Hála az égnek ! – csaknem kiáltja egy ismerős férfihang – tudtam, hogy magához fog térni! Nemhiába, olyan erős a szervezete akár a medvéé! – ismeri fel végül a hang gazdáját Isenaar.
-Mauricius maga az? – kérdi tétován bár tudja hogy igen lesz a válasz.
-Természetesen jóuram. Nagyon aggódtunk magáért mind! hangzik a férfi jókedvű felelete.

Isenaar próbálja a hang felé fordítania a fejét és ez többé kevésbé sikerül is. A kötések alól csak jobb szeme látszódik ki ezzel néz hű bajtársára.
-Inkább azt mondja hogyan állunk… - kérdi bizonytalanul és sürgetőleg segédjétől.
-Remekül uram ! Akarom mondani… leszámítva a veszteségeket és Önt…Nos sikerült kiűzni az ellenséget a területről. Egészen a határig kergettük a betolakodókat. Teljes győzelmet arattunk.
-És a veszteségek? -feszül meg az ágyban az erőlködéstől Isenaar, hogy mihamarabb feleletet kapjon.
-Tehát leszámítva Önt … És hála az égnek – csupán alig negyven harcost vesztettünk a háromszázból. Meghallgattatott a fohászunk, és az ütközet után egy órával az égiek hatalmas záport küldtek, így az erdő java része is megmaradt…

Isenaar megnyugodva ernyed el az ágyban. Döngő léptek zaja veri fel a folyosót és tulajdonosa is csakhamar megérkezik a szobába. Harald termetes alakja bontakozik ki segédje mögött, bozontos arcán derűs, letörölhetetlen mosollyal.
-Így igaz, így igaz barátaim! kezd bele harsányan - és ez a remek ember Önt is megmentette nekünk a halál karmaiból – emeli fel mutató ujját a magasba, majd súlyos jobbját Mauricius vállára helyezi. - Nagyszerű ember és nagyszerű katona! –lelkendezve harsogja tovább.
-Minden tiszteletem az Öné Harald nagyúr, és való igaz hogy mindent megtettem, de a csata megnyerése Lord Isenaar érdeme. Mire mi csatlakoztunk a fősereg szétverésére, gyakorlatilag alig maradt ellenség. És valójában a Lordot sem én mentettem meg. - nézi a földet a fiatal kapitány.

-Hát hanem kicsoda? – kérdezi meghökkenve Harald tőle, és tekintete találkozik Isenaar tekintetével.
Mauricius ingatni kezdi fejét, és pár pillanatot vár a válasszal.

-Alig hihető az, amit a szemtanúk állítanak. De akik a közelben voltak, mind azt állítják, egy roppant termetű, fehér csukját viselő harcos lehelt életet belé, és mentette meg Őlordságát, és akinek szárnyai is voltak…- néz zavartan maga elé.

-Látom kedves barátom Önnek is pihenésre van még szüksége! - ocsúdik fel elsőként Harald a döbbenetből - Sebaj egy két nap, és rendbejön maga is! - azzal kikíséri a szobából Isenaar szárnysegédjét, és érződik szavaiból, cseppet sem hisz a jó katonának. Azonban kisvártatva visszatér Isenaarhoz és egy széket húz az ágya mellé.

-Köszönöm barátom derekasan helyt állt! Teljes megbecsülésem az Öné, és hálámat szeretném méltóképpen kifejezni. Nem mintha visszakoznék korábbi ajánlatomtól, amennyiben azt választja lelke rajta, de kínálnék valami sokkal értékesebbet az Ön számára.
Isenaar elcsodálkozik, és beleegyezően bólint, már amennyire ez sikerül.

-Hallgasson ide! Ez a határ menti tartomány csak nyűg nekem régóta, és igaza van magának valóságos lőporos hordó. Nem tudok eleget foglalkozni vele, hogy itt rend legyen. Maga tapasztalt ember, jártas a gazdálkodásban is. – nagy levegőt vesz. Mi lenne ha magára bíznám ennek a pár falunak a felügyeletét? A szomszédaink pedig a lábukat nem mernék ide többet betenni soha, az biztos, úgy félik az Ön nevét. Na mit mond? – kérdi türelmetlenül a nagyúr, s mindeközben dús szakállát borzolgatja.
Isenaar félre billenti a fejét és ránéz a kötés alól.

-Megbocsásson de nem is tudom…
Harald összevonja szemöldökét és még közelebb hajol a Lordhoz, hogy meggyőzően folytassa.

-Nézze csak! Itt van az elhagyott Korovi vár. Az is az öné lehet. Majd egy kicsit kipofozzuk! …ne aggódjon. És ezek a mezők mind… Gondoljon bele…a történtek után a népek milyen tisztelettel gondolnának önre…és én csak annyit kérek, hogy felügyelje ezt a tartományt, semmi többet.

-Főleg a favágók körében leszek népszerű – mondja Isenaar keserűen – miután felgyújtottam a fél erdőt és a fűrészüzemet…
-Majd kialusszák! Magát tenném meg a seregeim élére Uram. Mi kell ennél több hmmm? Esetleg még a királynőnél is közbenjárhatnék, hogy nemesi rangját és címét visszakapja…ez utóbbit már sokkal csendesebben mondja.
Látva hogy Isenaar részéről csak egy kövér sóhaj a válasz, kihúzza magát és feláll a székből.

- Jól van barátom, nem kínozom tovább. Dönteni, van ideje bőven. Most inkább pihenjen, hiszen van miért. Addig látom vendégül ameddig csak óhajtja.
Azzal feláll és amilyen vehemenciával jött, ugyanúgy távozik is. Isenaar elnyújtózik az ágyban fejében mindenféle gondolatok kavarognak. ~ Sosem volt egyszerű az élet, miért pont most lenne az? ~

Hamarosan ismerősen könnyű léptek zajára lesz figyelmes. Nagyon tétován, bizonytalanul közelítenek, és meg is állnak az ajtó előtt. Kisvártatva egy női arc és alak jelenik meg a látóterében. Nem tudja fejét eléggé lefelé fordítani hogy láthassa ki az, így Isenaar megkérdezi.

-Viola kisasszony maga az?
A kecses női alak közelebb jön és megáll az ágya végében. Ismerősen tekint rá a tengerkék kisírt szempár, igaz most csipetnyi reménnyel párosulva. Kérdésre kérdéssel felel.
-Isenaar maga ébren van? – mondja mintha maga sem hinné – azzal leteszi a keze ügyében lévő alkalmatosságot az ablak párkányára.
-Mit hozott nekem? – kérdezi válasz helyett a Lord is tőle.
-Megjavíttattam a játékszerét- mondja restellve. - Az orvos azt mondta maga felépülhet…

Azzal a nő finoman félretolva a takarót helyet foglal az ágy szélén, kezével simogatva a férfi kezét.
-Köszönöm Viola, de valóban ezért jött ide? – kérdi tőle Isenaar félrebillentve a fejét. Most már tüzetesebben meg tudja szemlélni, hogy a nő ezúttal barackvirág szín ruhában érkezett, és mogyoróbarna fürtjei csinos kis kontyban trónolnak a feje búbján.

-Bocsánatot szerettem volna kérni… kezd bele lassan … mert ostoba voltam - nézi a földet kissé, közben a kezei a férfi ujjaival játszadoznak.
-Atyám azt mondta, lehet letelepedik nálunk…- néz merengőn a férfira. - Nagyon szép vidék ez… és az öreg Korovi vár is rendbehozható, tudom… -bólogat, bizonygatva az igazát -és mivel szomszédok lennénk, néha meglátogathatna minket…vagyis…vagyis engem…- pirul bele a mondat végébe.

-A halványkék ruhája jobban tetszett nekem - enyhül meg Isenaar, és halvány mosollyal simít végig kezével a finom kelmén -sokkal jobban illik a szeme színéhez…
Ezekre a szavakra a lány szinte felélkénkül, szeméből a hirtelen támadt remény sugárzik.
-Tényleg? Átöltözhetek akár tüstént, ha úgy óhajtja - feleli kedvesen s már indulna is de Isenaar megfogja kezét.
-Nem szükséges, ebben is nagyon csinos… mondja a lánynak, de ez nem tűnik valódi bóknak, inkább csak szimpla udvariasság. A lány tekintete újra bánatossá válik és tovább fürkészi a Lord tekintetét.

-Mondja, van önnek hazája? Otthona? Van egyáltalán olyan ki hazavárja? – kérdi a nő dacos pillantással, és szép arcát kissé félre billenti.
-Igen, visszavárnak - hangzik a kurta válasz Isenaar szájából. A lány nagy levegőt vesz mielőtt nekifut a következő kérdésnek. Szinte vádlón hangzanak szavai.
-És olyan is van ki megölelje, és átkarolja és…? kérdi már-már kétségbeesetten. Tekintete a földet nézi és szép szemeiben könnyek gyülekeznek. -… mert itt éppen volna olyan… - mondja lehajtott fejjel és a férfi kezét apró kezei közé kulcsolja.
Isenaar nagyot sóhajt és megszorítja a lány kezét. Megvárja amíg a lány újból ránéz.
-Nem kedves, azt hiszem ilyen nekem nincs.

A lány elengedi egyik kezével a lord kezét, és kézfejével megtörli a szemeit. Majd újból megfogja a lord kezét a másikkal is felemeli tekintetét és csak ennyit mond.
-Akkor gondolkodjon kérem apám ajánlatán. Én várni fogom Önt.

A férfi tekintetéből kiolvassa, hogy az már nagyon fáradt, így alig érezhetően végigsimít az arcán, ahol nem takarja kötés és feláll. Még egy utolsó pillantást vet az elszenderedő Lordra, és nesztelenül elhagyja a szobáját.

[Háborús Játékok V3]
[Requiem egy végzethez]

~Elérkezett az idő~ gondolja Isenaar, miközben segédjével szótlanul kaptatnak föl a dombhátra. A lovak alaposan megküzdenek az emelkedővel mire felérnek a tetőre, ahonnan tökéletes kilátás nyílik az egész Korovi erdőre és környékére. Itt van életnagyságban mindaz, amit Isenaar csak miniatűrben látott mindeddig. Előveszi oldaltáskájából a messzelátóját, kihúzza a látcsövét és szemére tapasztva kémleli az erdő határait körös-körül.

-Nem várhatunk tovább uram. Az ellenség már mozgolódik - mondja Maurucius, tudván hogy felettese eközben is feszülten hallgatja.
-Tudom. – hangzik a szigorú válasz - Délelőtt már küldöncöt fogtunk. A faluból akart eljutni az erdőbe, hogy riadóztassa az ott állomásozókat. Sajnos semmi újat nem tudtunk meg tőle…
Isenaar leemeli a látcsövet a szeméről. Felnéz az égre, előbb a fellegeket majd a fák lombját kémleli.
-Amint megadom a jelet az íjászoknak, indulhat a tűzijáték. Maguk is figyeljenek a jelzésre nagyon. Minden az időzítésen fog múlni. Ahogy megindulnak, húzza szélesre a rohamot amennyire csak tudja, a többit már megbeszéltük. Imádkozzunk hogy az égiek kegyesek legyenek hozzánk, és ne forduljon meg a szél. Isten legyen önökkel! – búcsúzik segédjétől.
-Megértettem uram, és az Úr kísérje önöket is! - feleli katonásan Mauricius, szemeit parancsnokára szegezve, majd megfordítja lovát és nekiiramodik lefelé az úton.

Isenaar még egy darabig nézi a tájat, majd egy jókora bronz tükröt keres elő, és azzal jelez az erdő mentén megbújó íjász hadaknak. Még ilyen távolságból is látni ahogyan lángoló nyílvesszők százai lendülnek az égnek, hogy aztán az erdő szélein csapódjanak be. A paraffinos-szurkos bevonatú nyilak sokáig égve, felgyújtják az erdő száraz őszi avarját, és az ’ottfelejtett’, faggyúval kevert szénás-szekerek is hamarosan hatalmas fáklyaként lobbannak fel.

~Innen nincs visszaút. ~ gondolja Isenaar. Háromszáz katonája élete múlik most rajta, és sokan biztosan nem fognak hazatérni. Ha tévedett egyikük sem… egyre Annabell szavai járnak a fejében.
Az idő ólomlábakon jár, minden perc egy örökkévalóság -de várni kell. Majd egy órás várakozás után, felerősödik a délkeleti szél, és tombolni kezd a tűz. Idáig hallik ahogy pattog-ropog az lángoló fenyves.

Az erdő mélyéről egyre erősödő morajlás hallik, a közelebb állók hallhatnák a kétségbeesett egyre több helyről felhangzó kiáltásokat: Ég az erdő! Hatalmas robbanás rázza meg a Korovi erdő keleti szélét, ahogyan a fűrészüzembe rejtett lőporos szekér megsemmisül. Isenaar tudja, indulnia kell.
Ellenőrzi felszerelését, szorosra húzza a páncélzatát rögzítő szíjakat, felveszi sisakját és karjára rögzíti pajzsát, majd megfordulva megugrasztja paripáját, sebes vágtára sarkallva azt. A dombhát tövében lévő elágazásnál ő nem jobbra, hanem balra fordul, és pár percnyi lovaglás után már szabad szemmel is látható számára a reá várakozó sereg. Érkezésére a lovasokból álló regiment kétfelé válik, és középütt engedik őt előre. Nem áll meg, csak lassít, és jobbra balra tekintve végignéz az egységén, amely követni fogja akár mindhalálig. Az őrület határát súroló feszültség izzik a szemeikben, ahogyan rá tekintenek, a lovak is olyan idegesek, hogy többnek tajtékzik a szája. Ahogyan előre ér, a segéd kezéből kikapja a vadkant mintázó zászlót, és a földre dobja, majd felegyenesedik a lovon és kardját a magasba emeli. Pillanatok alatt megértik követői, ma nem idegen zászló alatt fognak hadat vívni.

Isenaar még egyszer hátratekint a seregre, és hatalmas gyááá! ordítással megugrasztja lovát előre. Testével egészen előre dől, és szédítő vágtában rohan előre, kardját végig magasba emelve hogy a legutolsó sorban is jól láthassák őt. Még a sisak alatt is érzi a ló forró lehelletét, a vágtában süvít a szél a feje mellett, ahogy egyre fogy az út előttük. Fohászkodik hogy mire felér az erdő menti kis bakhátra, az a látvány táruljon szeme elé amit mindig is elképzelt. Ahogy maguk mögött hagyják a bákhátat, már tisztán kivehető ahogyan az erdőt megszálló seregek rendezetlen sorokban igyekeznek elhagyni a tüzes poklot. A megrémült harci lovak a szélrózsa minden irányába menekülnek hátrahagyva lovasaikat, kétségbeesett távozás ez. Jobbra tekintve már feltűnik a messzeségben Mauricius osztaga, ahogyan hatalmas port verve, harci kürtöléssel hátba támadja az ellent. A tétova hosszú menet lassan megfordul, hogy szembe kerülhessen a hátulról támadó sereggel, és a látszólagos rend is megbomlik. Mielőtt összecsapna a két üteg, Isenaar egyenesen belevezeti oldalról a megzavarodott tömegbe a seregét, nem törődve a távozó szekerekkel. A maradék ellenséges had mind előttük van, és kettészakítva azt kezdetét veszi a pokoli tánc.

Mint a vadlibák őszi röpte nyílik szét V-alakban az Isenaar vezette sereg, és ágyúgolyóként csapódik bele a lovasokból és gyalogokból álló tömegbe. Olyan váratlan támadás az, hogy sokuknak ideje sincs kivonni fegyverét amikor valósággal legázolja őket Isenaar és csapata. Csontok roppanása, üvöltés, hörgés hallik mindenfelé. Ahogy érzi Isenaar hogy az utolsó lovasa is elérte a menetet, megfordítja a regimentet és újra támad. Ismét vágtába kezd és hol jobbról hol balról súlyt le széles ívben a kardjával. Megannyi találat, mindannyi halált hozó sebesülés. Körötte a saját seregének a rendje is bomlani látszik, mind többen veszítik el lovukat, vagy tűnnek el mellőle. Most már nem tud kellő lendületet venni, a harc helyben állandósul lassan.
Fényes csillanással tűnik fel neki egy neki szánt és eltévedt lándzsa érkezése, melyet nem tud hárítani, marmagasságban fúródik lovába egyenesen. A hátas azonnal lendületét veszti és összeroskad alatta, épp csak annyi ideje marad, hogy levesse magát róla. Szerencsésen kellő távolságban a lótól ér földet, így az nem tudja maga alá temetni. Bár lábából iszonyat fájdalom nyilall, azonnal felkapja kardját mert közeledik ez ellen ismét. Egy lovas tart felé vágtában, lándzsát markolva kezében, de időben ellép a támadás vonalából és lesúlyt kardjával a mellette elrobogó harcosra. Csak annyit lát ahogyan a vitéz tőből lemetszett lába hatalmas ordítással kísérve leesik, majd hatalmas sugárban összevérezve mindent lefordul a lóról. Szeme sarkából látja jön a következő is, a barbár kinézetű harcos szöges buzogánnyal súly le rá balról. Kísérletét hatalmas csattanással hárítja pajzsával, majd meglendíti kardját, mely egyre könnyebbé válik a kezében, és hihetetlen sebességgel metszi le annak a fejét. A messzire repülő arcra az utolsó döbbenet kifejezése fagy rá. Bár minden irányból érkeznek folyamatosan, érezhetően fogy és gyengül az ellenség, most már ki tud tekinteni a körötte dúló harcokra is. Igyekszik segíteni a bajbajutott társakon, és lassan elfogynak az ellenségek körülötte, mígnem már csak egymaga áll, s csak a távolban lát embereket. Lepillantva észreveszi ahogyan a lova vívja haláltusáját, a szügyéből kiálló hatalmas dárdával. Szegény állat próbál felkeli, de már a száján is patakzik a vér. Isenaar megmarkolja kardját és jól irányzott döféssel szíven szúrja az állatot.
Az menten összeesik és pár pillanat vonaglás után nem mozdul többé. Ekkor éri Isenaart a végzetes csapás, hátulról.

A hatalmas ütés hatására előre hanyatlik, és hátára fekve ér földet. A fegyver ereje felszakítja a hátán a páncélt, és sisakja is méterekre repül. Elhomályosult tudattal érzi, hogy védekeznie kell, de pajzsát tartó karja nem engedelmeskedik az akaratának, így csak annyit tud tenni, hogy védekezőn maga elé emeli jobbjával a kardját. Az érkező újabb csapás hárítására ez már nem elegendő, és a láncos buzogány feje hatalmas dörrenéssel becsapódik a mellvértbe, közvetlenül a szíve felett átütve azt. Ez az utolsó külső inger amit Isenaar érez. És nincs tovább.

Nem hallja többé, hogy zajlanak-e körötte a harcok, vagy van-e ott még egyáltalán valaki. Szemei előtt a nappali égen ezernyi csillag tűnik fel, és mint sötét szövet, borít be mindent a sötétség. Majd a csillagok egyre közelebb érnek hozzá, szinte már a kezével is elérhetné azokat, és a sötétség lassan kiteljesedik. Kiterülve fekszik, teste elernyed, ujjai lefonódnak kardjáról, és az lassan kiesik kezéből. Teljes nyugalom szállja meg, békésen ringatózik immáron egy lágy meleg tengeren a semmi felé. A saját vére az.

Borostás arcát lágyan cirógatja a forró szél, vértől ragacsos hajába is bele-belekap, amint tágra nyílt szembogarából lassan elillan az élet lángja.

[Háborús Játékok V2]
[Smaragd felföld Harald zászlósúr kastélya]

-Akkor mondhatjuk azt hogy a felderítés sikerrel járt ? – szegezi neki azonnal a kérdést Isenaar az érkező segédjének. A fiatal férfi betoppanva a terembe kikerekedett szemmel nézi ahogyan Harald nagyúr ünnepi tárgyalóasztala egyetlen nap leforgása alatt átalakult valami egészem mássá. A meglepetéstől hirtelenjében nem hogy válaszolni, de még köszönni is elfelejt.

-Ez mi a csuda? – csúszik ki a száján, majd ráébredve tiszteletlenségére feljebbvalójával szemben, igyekszik gyorsan pótolni a mulasztást.
-Igen uram illetve , elnézést… vagyis.. Szép napot önnek Lord Isenaar - hajol meg szolgálatkészen.
Isenaar azonban megértően leinti, és a tekintetét amely eddig az asztallapot pásztázta most a fiatal katonájára emeli.

-Hagyja csak Mauricius, inkább jöjjön közelebb! - int neki barátságosan - Ez itt egy terepasztal…tárja szét karjai -amint láthatja. Igyekeztem az eddigi ismereteink szerint legpontosabban megalkotni. És most, hogy Ön is itt van, tovább tökéletesíthetjük.
Így most már immáron mindkét férfi, egymással szemben, ugyanazon testtartásban, az asztal lapjára tenyerelve elemzi a helyzetet.
-Szabadjon megjegyeznem hogy a legfrissebb értesülések szerint, figyelembe véve a Korovi erdőbe tartó szekerek számát, feltételezhetően legfeljebb kétezer katona rejtőzhet itt. - kapcsolódik bele a gondolatmenetbe a táblára mutatva Mauricius.
-Feltéve hogy ezek mind ellátmányt szállítanak…Gyanítottam ezt, de egyrészt nem sokat változtat a tervezésen, másrészt szándékosan túloztam kissé a számokat illetően, hogy Haraldtól a szükséges támogatást megkapjuk. Így is valószínű hogy még alkudni próbál.

Mauricius halványan elmosolyodik. Már jó pár ütközetben harcolt Isenaar oldalán, és az egyre nagyobb bizalmat, és egyre komolyabb feladatokat adott neki. Szárnysegédjeként sokszor a napokig tartó tervezgetés során összezárva töltötte idejét vele, és volt alkalma kiismerni parancsnokát. Az ilyen megbeszélések mindig barátságos légkörben folytak, és Mauricius szívesen vett részt ezekben, bizonyos értelemben csodálattal tekintett felettesére. Annyiból rendhagyó ez a mostani kitelepülésük Harald birtokán, hogy a házigazda a saját kastélyába kvártélyozta be a hadvezetést. Isenaar tekintete visszatéved a már-már mesterien kivitelezett terepasztalra, amely körül mindenféle hosszúság és távolság felmérésére alkalmas eszköz hever, melyeknek többségét Ő maga készítette.

-Tehát… az erdőt nem közelíthetjük meg ennél jobban mert ezeken a pontokot…itt...itt..itt és itt biztosan állandó őrszemeik vannak. – mutat a Korovi erdő széleire - A déli résznél található fűrészüzem még jó lehet megfigyelőállásnak is akár… Mivel azonban a falvak közötti utak forgalmát is folyamatosan figyelik, nagyon körültekintőnek kell lennünk…

Egy pillanatra abbahagyja a beszédet mert könnyű léptek zaja hallatszik a folyosó felől. Isenaarban felmerül a gyanú, hogy a lépések gazdája talán minden szót hallott, ami elhangzott. De mivel azok egyre közelednek nem érzi szükségesnek, hogy bármit is tegyen. Kisvártatva ki is nyílik a tárgyalóterem nagy nehéz tölgyfaajtajának egyik szárnya, és egy talán alig húszesztendős sudár hajadon lép be rajta. Hamvas arcát mogyorószín hajkorona keretezi, hullámos fürtjei most feltűzve díszítik fiatalosan nőies arcát. Tengerkék szemeivel, fitos kis orrát felemelve, méri végig a vendégeket. Isenaar csak a szeme sarkából figyeli a nőt, párszor már látta őt futólag, és most is felismeri azonnal Harald legidősebb leányát. Előszeretettel lepte meg őket mind gyakrabban társaságával, rendre akkor amikor apja házon kívül tartózkodott.
-Szép estét Holdviola kisasszony – előzi meg Isenaart a köszöntésében Mauricius, aki a nő érkezésére jobbjával kigombolja felöltőjének legfelső gombját, hogy kissé több levegőt kapjon. Isenaar szemlátomást nem örül túlságosan a jövevénynek, de hasonlóan a társához mégis kiprésel magából egy -Szép napot kisasszony-t az illendőség okán.

A fiatal nő lassan és kimérten sétál körbe a teremben, tekintetét végig vezeti a bútorokon, faliszőnyegeken, berendezéseken, végül Isenaar előtt pár lépéssel áll meg. Amióta Harald átengedte tárgyalótermét a katonáknak, mindenféle férfi megfordult itt, és most pedig szinte egymás kezébe adták a kilincset. Jól megnézi magának a lovagot, fürkészve vizsgálja, ilyet még nemigen látott erre.

-Engem mindenki csak Violának szokott szólítani. – mondja tettetett egykedvűséggel és néz farkasszemet a szemközt támaszkodó lorddal.
-Ebben az esetben kellemes estét Viola kisasszony – tápászkodik fel az asztalról és hajol meg szertartásosan Isenaar.
Tekintete végigfut a nő kecses alakján. Pontosan ismerve a fényűző portékák értékét, nem tudja nem észrevenni , hogy a halványkék ruha amit a nő visel vélhetően többe kerül mint a falon található összes egyedi szövésű drapéria és dísztárgy a teremben. Remekbe szabottan igazodik Viola kisasszony lágy domborulataihoz, valóságos mestermű. A nő szórakozottan tesz felé pár lépést, az asztalon heverő mérőeszközök között matat, mígnem egy jó fél-rőf hosszúságú szögmértéken akad meg a keze. Kezébe véve játékosan forgatni kezdi egyik száránál fogva.
-Csak annyit tudok magáról, hogy mindig ideges az apám amikor távozik, és sok pénzről szoktak hangosan beszélni - mondja színlelt affektálással.
- Tehát maga az az ember aki ki akarja forgatni apámat a vagyonából?
Egyszeriben a nő kezében a szögmérték egyik szára súlyánál fogva lebillen, és hegyes végével csak pár ujjnyira a Lord mellkasa előtt áll meg. Isenaar mozdulatlanul vár egy pillanatig, majd a tekintetét az alkalmi szuronyról a nő tekintetébe fúrja.
-Inkább úgy fogalmaznék kérem, az az ember vagyok, aki arra vigyáz nehogy magácska hozomány nélkül legyen kénytelen férjhez menni majdan… - és óvatosan elveszi a fegyvernek sem utolsó eszközt a lány kezéből. Amaz hiába próbálja palástolni indulatait , csinos arca tele fut vérrel és dühtől kikerekedett szemmel elpirulva támad a férfinak.
- Ugyan miből gondolja, hogy férjhez fogok menni valaha! Miért is tenném ugyan?
-Az ilyen csinos kisasszonyok csak ritkán szoktak pártában maradni… - feleli Isenaar elfojtott mosollyal szája szegletében.
-És ha igen? Mi köze van hozzá, hogy elvesz-e egyáltalán valaki? – kérdi a lány most már inkább kacéran.
-Igazán semmi kérem, csak úgy vélem nem lesz könnyű dolga…
Erre a fiatal nő se szó se beszéd, földhöz vágja a mértéket és elviharzik. Amíg Isenaar az eltört szögmérték darabjait próbálja összeilleszteni segédje sóváran néz a távozó lány csábító alakja után, és nagyot sóhajt.

-Szemrevaló teremtés… és Ön …tetszik neki - mondja a parancsnokának csüggedten.
-Ugyan miből gondolja? -kérdezi Isenaar bosszúsan.
-Sokat foglalkozik magával. Látom hogy minden praktikát kitalál csak ide bejöhessen. De az apja nem szereti ha itt van.
-Hát én sem… emeli fel tekintetét a lord közben matat a tönkrement mérőeszközzel.
-Pedig lehetne egy sokkal könnyebb útja a meggazdagodás felé, mint a háborúskodás… mondja Mauricius sejtelmesen apró mosollyal.

Isenaar leül egy közeli székre félreteszi a szerkezetet és oldalvást pillant Mauriciusra.
- Miből gondolja hogy ez a két dolog nem lenne egy és ugyanaz… higgye el az ilyen nőt először meg kell szelídíteni..
-Az igaz de annak utána viszont a tenyeréből enne – mereng el a fiatal katona szomorúan.

Mauricius mondatára Isenaar is elgondolkozik. A nyitott ablakon beszűrődő zene pár percre feledteti vele hol is van most, és mit is csinál éppen. A kastély egyik részéből andalító muzsika terjed szét, vélhetően táncmulatság zajlik odafent. A zene hívó szavára gondolatban messze jár, túl mezőn, földeken. ~Pedig eléggé hasonlatos dolgok ezek mind melyek elkövetkeznek sorra.~ Mert szerelemben, háborúban mindent szabad…~