Smaragd felföld

A renegátok élén V-3
Vajon ki nevet a végén?
--- Befejező rész ---

Maurícius hirtelen mozdulatára Isenaar minden figyelme ismét a cselszövő és áruló egykori segédjére terelődött.

- Maga pedig… – kardjának élét egy haragos fintor kíséretében a férfi torkának szegezte - el fog tűnni innen nyomtalanul…így vagy úgy. Ennek két módja is lehetséges…

- Maurícius nagyot nyelt a szavaira, de megszólalni nem volt képes. Ellenállni pedig immáron nem is tudott ha akart volna sem.

- Az egyik az, hogy a katonáim elkísérik csendben Székváros kikötőjébe, és fejedelmi kényelemben elhagyhatja Anwariont. Örökre. Még egy kevés pénz is kap, hogy ne legyen földönfutó, pont annyit amennyivel erre a földre érkezett, mielőtt tartományi főúr lett volna magából.

A másik lehetőség pedig az, ha az előző nem nyerné el a tetszését, hogy a Korovi vár börtöncellájában fog megrohadni élete végéig láncra verve. Nem fogom megölni, de nem hagyom élni sem. Holnapig kap haladékot, hogy választ adjon, addig is élvezni fogja a váram vendégszeretetét. Meg legalább meg is ismeri azt közelebbről. Valamint kap kíséretet is maga mellé… - ezt már természetesen a segédeinek címezte.

- Vigyék a Korovi várba, a legelőkelőbb cella legyen az övé… - utasította a katonáit.

Megfogták erősen kétoldalról a férfit, hiába ellenkezett és kiabálta, hogy engedjék el, ez törvénytelen meg hasonló baromságokat. És mielőtt a kis kompánia kiléphetett volna a kapu… helyén, végszóra megérkezett a néhai Harald felesége is az emeletről. Mintha az álmában járna még úgy nézett végig a gyülevész tömegen.

- Mi történik itt? - emelte tekintetét Isenarra, fordulva az általa legmegbízhatóbbnak tartott forráshoz, válaszra várva, és nem is lepődve meg azon igazán hogy hogyan kerül a férfi ide. A vérző oldalú lord elsőként bicegett oda a fejedelemasszony mellé.

- Véget ér egy rémálom lady Hortenzia. Elvisszük innen, ami nem ide való, és hamarosan Holdviola is hazatérhet. Én pedig szolgálom Önt és a házát tovább ahogyan eddig úgy ezután is. Menjen pihenjen le kérem, holnap majd mindent elmesélek… -hajtott fejet a nő előtt udvariasan. – És ígérem rendbe hozzuk a bejáratot is…

A nő kábán, felhős tekintettel kérdőn nézett fel a Lordra hosszú percekig, majd csontos vékony ujjaival egy bólintás kíséretében megenyhülve simított végig annak arcélén.

- Rendben van lord uram. Tegye amit tennie kell… - felelte csendesen arcán szelíd mosollyal.
- Kérem kísérjék a miladyt a szobájába hogy pihenhessen. - utasította Isenaar Bostortot ezúttal.

- Mi elhagyjuk a birtokot a Korovi várba megyünk. Legyen őrség éjszakára és a visszatérőket se felejtsék el „tájékoztatni” a fejleményekről. Legyenek kíméletesek. Holnap új nap virrad, másként lesz minden! – zárta gondolatait tömören.

Azzal Isenaar az újdonsült fogollyal, és két tucat emberével ahogy jött, az ajtó maradékán keresztülgázolva elhagyta a néhai zászlósúr várát.

<b>A renegátok élén V-3[/b]
Vajon ki nevet a végén?
--- Második rész ---

Nem pontosan úgy alakult a mulatság ahogyan Mauricius tervezte ez hamarosan nyilvánvalóvá vált. Főként akkor amikor a sötétből egyre másra artikulátlan kiáltozások, hörgések, ordibálások szűrődtek a palota földszinti termébe, ahol az egykori hadnagy és katonái próbálták sörrel és dallal múlatni az időt annak ellenére hogy a gyanú és veszély sötét árnyéka kétségtelenül révetült az estére. Maurícius éppen kilépett a majd háromméter magas kétszárnyú tömörfa ajtón, hogy saját szemével is megnézze mi folyik odakint, amikor vérfagyasztó majd fokozatosan elhaló igen közeli kiáltás szakította meg a pillanatnyi csendet:

- Az ellenség itt van! Megtámadtak minket!....

Maurícius nem tehetett mást, még vagy két másodpercig a sötétbe meresztette ostobán a szemét és csak ezután tudatosult benne hogy nem sok választása maradt hátra. Hatalmas hibát követett el – jóvátehetetlent már sokadjára.

- Vissza a palotába mindenki! Zárják be az ajtókat és torlaszolják is el azokat de tüstént! – utasította a körülötte álló és őgyelgő embereket és maga is a földszinti terembe vonult vissza.
Mellette termett hamarosan mindkét szárnysegédje, akik amilyen gyorsan csak tudták végrehajtották a parancsát. A harci zajok nem szűntek meg odakintről, sőt egyre csak erősödtek és hangosodtak, jelezve hogy a betolakodók jó ütemben közelítenek a vár épületéhez. Már kapun belül voltak így csak idő kérdése volt mikor érik el magát az épületet, és lassan elhalt az utolsó fegyvercsattogás és csendülés, kiáltozás és ordibálás, halálhörgés hangja is.

- Jelentést kérek, mi történik most! - mutatott indulatosan az ajtó túloldala felé.

- Menjenek a toronyba! – kezdett hátrálni önkéntelenül is Maurícius egyre távolabb a főbejárat vaskos kapujától és helyettesei pedig ösztönösen léptek ugyanilyen ütemben előre az ajtó felé.

Éppen sarkon fordultak volna már, hogy a két nyugat felé néző toronyba induljanak immáron felfelé, ahonnan egyébként úgysem láttak volna semmit a csillagtalan éjszakában, mikor fülsiketítő robajjal egy hatalmas robbanás kisebb és nagyobb darabokra tépte, és ezzel megsemmisítette is a bejárat tömörfa kapuját. Az ajtó maradványai, szilánkok formájában beterítettek mindent, a közel állókat a lökéshullám nemcsak leteperte a földre, hanem java részük meg is sebesült. Ugyanígy járt Maurícius is aki ugyan nem sebesült meg számottevően, de ő is elterült fekve a földön.

Hirtelen azt sem tudták hű katonái mi történt egyáltalán, aki épségben marad annak is a légnyomás elvette a hallását és ép eszét egy időre. Füst és por terjedt szét minden irányban felismerhetetlenné és részlegesen lakhatatlanná téve az egyébként kitűnő ízléssel berendezett előteret. Lassan tápászkodtak csak fel a megmaradt vitézek, köztük Maurícius épen maradt első tisztje, de füst nyomán azonnal beözönlő katonák lepték el a földszintet. A harcképes védők felkelve, erejüket összeszedve rontottak rá az érkezőkre. Már éppen általánosan kezdett kialakulni az újabb csetepaté a betolakodók és várvédők között, immáron a palotán belül, ( bár a támadók fölényre az első pillanattól tisztán látszott ) amikor a zajokat is túlharsogva egy bődületes ordítás vágta szét a cselekmény kibontakozó fonalát.

- Elég legyen! – ez már a Lord hangja volt, olyan felindultsággal robbant be a csatazajba, ami teljes mértékben megdöbbentő volt, és kisvártatva be is masírozott kivont pallossal a kezében. Valamely varázsütésre a körülötte álló és hadakozó katonák kezében egyszeriben megállt a fegyver. Még annak is, aki nem is hallotta az ordítását, de megdermedt egy pillanatra mindenki. Talán azért, mert a személye és a kardja egyet jelentett ezzel a sereggel egykoron, kik most egymás életére törve tusakodtak. Minden félelem nélkül kardját egyenesen Mauríciusra szegezve sétált be a földszinti terem közepéig és csak ott állt meg.

Lehet hogy sokat elmélkedtek rajta Harald katonái hogy milyen lesz mikor Isenaar visszatér de ezt nem gondolta volna senki. Döbbenten nézték az embert, akinek már sokszorosan halálhírét keltették és árulását, a pillanat törtrészéig senki nem tudta mit is tegyen. Még a saját emberei is tanácstalanul meredtek rá. Maurícius nem tudott már hova hátrálni tovább, megmaradt szárnysegédje igyekezett közé és a felindult Lord közé állni.

- Itt a vége, megálljon mindenki! – hanghordozása csak kis mértékben vesztett az mérhetetlen indulatából. Őt nem zavarta az elé igyekvő katona, egyenest Maurícius felé tartott kivont kardjával.
- Elég volt a vérontásból! Tegyék le a fegyvert most azonnal! - ez már a segédnek szólt
- Nem akarok több embert veszteni! – tekintetét körbe hordozta a megtépázott tömegen.

Szavaira tétován és bizalmatlanul méregették a várvédők az ellenfeleiket, azok pedig gyanakodva várták a végkifejletet. De a parancs értelmében nem mozdult egyikük sem csak vártak továbbra is feszülten.

– Túlerőben vagyunk, láthatja mindenki. De ez már nem számít most. Aki a fegyverét most leteszi, az sértetlenül távozhat, ha menni akar. Nem fogja bántalmazni, marasztalni senki. – tette hozzá Isenaar most már lényegesen halkabban és higgadtabban.

– Persze kivéve őt! – Fordult ismét Maurícius felé.
– Ő itt marad! - tette hozzá tekintetével már átdöfve a férfit, aki pillanatról pillanatra ment egyre összébb. Hozzá legközelebb álló kapitánya Bosfort szólalt meg először mikor megakad szeme a Lord oldalán, és az azt tarkító bíborvörös folton.

– Azt hiszem…egy törött nyílvessző áll ki az oldalából uram… -méregette aggódva parancsnokát.
– Tudom Bosfort, de nem érdekel. Majd kihúzom, ha vége van itt ennek, most más dolgunk van. – felelte eltökélten és le sem vette a szemét Mauríciusról.

A közjátékra Maurícius elsőtisztje hirtelen lendülettel megpróbált közelebb jutni Isenaarhoz de végül nem derült ki mit is akart csinálni, mert Bosfort aki termetben nem maradt el a lord mögött egy jólirányzott ütéssel jól időzítve a padlóra küldte. Egy pillanat alatt az emberei puszta kézzel kiterítették a földön. Erre végül a maradék várvédők is letették fegyvereiket. Egyedül Maurícius állt a tömeg túlfelén, és mint egy csapdába esett vad eszelősen forgatta a szemeit, kémlelve a menekülés lehetséges módját. De már hiába. Isenaar most már odasétálhatott elé egyenest egy kardszúrásnyi távolságban állt meg előtte.

– Egykor büszke voltam magára. Tehetségesnek tartottam, bíztam magában. A legnagyobb tévedésem volt, amit elkövethettem. Ez az ember… - mély megvetéssel nézett végig a férfin.

– Ez az ember jogtalanul bitorolja mindazt ami itt van. A földet, a várat, a tartományt és a bizalmukat is. Hazugságból, csalásból, számításból ármánnyal cselszövéssel, jellemtelenül épített birodalmat maga köré. Én csupán azért jöttem ami engem jog szerint megillet, semmi egyébre nem tartok igényt. De!

Szavai immáron síri csendben kongtak a terem falai között.

- A jogos örököse Harald tartományának és javainak nem más mint legidősebb leánya,Holdviola kisasszony aki hamarosan vissza is kapja az örökségét. Már felterjesztettem a kancelláriánál hogy iktassák be és tegyék lehetővé hogy felesküdhessen a koronára mint Anwarion első zászlósúrnője. Én pedig mindenben támogatni fogom őt! – egyértelmű volt a hangjából hogy nem tűr ellentmondást és újfent végigtekintett a tömegen.

A katonák, a védők és a betolakodók is mind csak rá figyeltek már, és egyre többen bólogatni kezdtek. Maurícius egy apró mozdulatára hirtelen ketten is a tömegből két oldalról „pártfogásába vették” nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el.

A renegátok élén V-3
Vajon ki nevet a végén?
--- Első rész ---

Minden pontosan úgy lett ahogyan Isenaar eltervezte. Pár hét leforgása alatt sikerült a környék összes Harald várába vezető utat figyeltetnie az embereivel, akik szellemként jártak és keltek inkább éjjel mintsem nappal. A renegátok serege óriás szemként le sem vették vigyázó tekintetüket már a birtokról egy pillanatra sem. És minden az ő felderítésükre kiküldött egység szép lassan eltünedezett bármely nyom nélkül. Gondosan kimódolt csapdákat állítottak a hozzájuk érkezőknek, és azok mostanra már mind a Korovi vár vendégszeretetének örvendhettek.

Isenaarnak esze ágában sem volt egy ujjal is hozzányúlni Maurícius embereihez. Jól tudta a mentális fordulat előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik mindegyiküknél. És legtöbb esetben nem is kellett közbeavatkoznia egy cseppet sem. A katonái a néhai bajtársaikkal könnyedén szót értettek és napról napra meg tudták hitelesen győzni azokat – legalábbis a többséget – hogy eddig rossz oldalon álltak és harcoltak. Persze ezeket a katonákat nem lehetett és nem szabadott még kiküldeni a terepre – de nem is bántak velük fogolyként. És ennek is nagyon jelentős szimbolikus jelentősége volt az újonnan érkezettek körében.

Természetszerűen a megfogyatkozó állomány komoly aggodalommal töltötte el Mauríciust is, és már a felderítő portyákat idővel másként szervezte. De Isenaar egy lépéssel valahogy mégis mindig mintha előtte járt volna. Olyan mérhetetlen csend ült a tájra, a környékre hogy hiába szaglásztak bármerre az erősített osztagok még egy árva bukdácsoló ördögszekeret sem találhattak semerre. Emberi jelenlétnek nyoma sem volt…

De ezen sincs mit csodálkozni. A vár alatt húzódó tárnarendszert alaposan kibővítették és felújították így teljes észrevétlenséggel közlekedhettek a katonák a Korovi várba és vissza, az erdő különösen elrejtett lejáratain keresztül. Most már az idő nekik dolgozott minden árva másodperccel – ezt Isenaar is tudta jól.
Nem elég hogy Maurícius megcsappant bandériuma nem tudta már szám szerint ellátni feladatát, hanem a rájuk nehezedő – a társak eltűnése és a kapitány egyre kétségbeesettebb és megfontolatlanabb döntései nyomán – mentális teher sem tett jót a sereg szervezettségének, és állóképességének. Ez a lassú kivéreztetés nagyon hatásos formája a hadviselésnek, ha nem kell gyorsan és látványosan ütközetet nyerni.

Márpedig most nem kellett. Valahol a mérleg nyelve lassan egyenesbe került a két osztag között: Isenaar tovább toborozta elszánt seregét és most már lélekszámban utolérték a bandérium létszámát. Lelkesedésük is egyre nőtt ahogyan a kezdeti tervek mind lassan kibontakoztak és az első sikereket elkönyvelhették.

Eljött hát az idő lassan a végső cselekvésre. De ehhez még ki kellett várni a létező legjobb pillanatot és nagyon gondosan előkészíteni a hadműveletet. A legfőbb cél nem lehetett más: minimális áldozattal elfoglalni Harald várát.

Isenaar számított rá, hogy vannak sokan akik végig ki fognak tartani Maurícius mellett, mert érdekeik így kívánják, de ezzel is számolt. Ezeknek az embereknek a személye az, amit a lehető leggyorsabban ki kell szűrniük és a lehető leggyorsabban ártalmatlanná tenni őket a meglepetésszerű támadás folyamán.

És nem is oly sokára felvirradt a nap vagyis inkább a hold sápadt fénye amelyre a Lord annyira várt. A megfigyelők jelentették, hogy nagyszabású ünnep, vagy rendezvény de nevezzük csak nevén – tivornya készülődik Harald várában. Erre utaló jelek nyilvánvalók voltak: a beszállított temérdek hordó sör és bor, égetett szeszek, valamint a lakomához szükséges levágott jószágok mennyisége mind fémjelezték hogy komoly dáridó készül. Persze ez lehetne még csapda is…
Mindenesetre, ha csapda készült is esetleg, akkor annak az előkészületei nem derültek ki. Ez azért az óvatosság fokozását tette szükségessé – gondolta Isenaar. Már pontosan tudta melyik földalatti úton tudja majd megközelíteni a várat úgy, hogy véletlenül se fusson bele Maurícius őrségébe. És a legfontosabb ezúttal is a figyelem elterelése volt, aminek különösen nagy jelentőséget tulajdonított most is.

A birtokhoz igen közel eső egyik falu felől lassanként sötét, kísérteties füstoszlop gomolygott a vár irányába. A majdnem szélcsendben, a nyári éjszakában lassan terítette be a tájat maga körül. Maurícius katonái már alapos ráhangolódtak az esti mulatságra, örülve annak hogy végre lazíthatnak egy kicsit a szerelékükön. Így érthető okkal kedvetlenül vették a parancsot miszerint meg kell nézni a füst okát és ha tűz lobbant fel akkor azt el is kell oltani.
El is nyargaltak hát nem kis számban, hogy erősen gyanakodva utánanézzenek a füst keletkezésének. Nagyjából ez volt az a jel, amelyre Isenaar várt.

A megannyi ló patájának ütemesen távolodó dobogása jól hallatszott minden földalatti rejtekben és járatban. Tudta jól a füst kilétének felderítése és a tűz eloltása akár egy órára is feltartja majd a katonákat és neki ennyi idő most épp elég volt. És ezen kívül Maurícius a füst irányából számíthatott támadásra mivel a védvonal erőit így rendezte át, és ez a tény is neki kedvezett most már.

Pontosan úgy lépett ellenfele a sakkjátszmában ahogyan ő számított rá. És ezért a saját figurákkal a képzeletbeli táblán immáron határozottan előre lépve, a seregével nesztelenül, gyalogosan és számtalan irányból egyszerre, a föld alól kibukkanva körbevette a néhai Harald várát. Jól ismerte ezt a helyet hiszen számtalanszor volt a zászlósúr vendége, és a védelmét is ő maga szervezte meg annak idején. És ezért pontosan ismerte a gyengéit is, hol nem láthatják a védők az érkező sereget, melyik pontot nem lehet jól megfigyelni. Tudta hol és hogyan lehet rést ütni a pajzson. Mire Maurícius őrszemei megneszelték hogy a renegátok körbevették a várat, már a sereg java az erődítmény határain belül volt. Csak pár elhaló kiálltás jelezte hogy Isenaar megérkezett és nem fog diszkréten és illendően kopogtatni hogy beeresszék őt ide.

A renegátok élén
V2 – Régi vár új kapitány

Egyszeriben nem kevés szempár szegeződik rá ahogy besétál a felvezetéssel a vár belsejébe. A megannyi lesben álló orvlövészt az tartja csak vissza hogy a számszeríjakból rálőjenek hogy a katona ki előtte ballag feltartva kezét adja hírül az egyezményes jelet: vendég érkezett nem ellenség. Beljebb kerülve a vár belsejébe nem tudja nem észrevenni, hogy az idő és a gondatlanság csaknem mindent elpusztított amit ő olyan aprólékosan építgetett és csinosított. Végül a belső nagyterembe vezeti a katona ahonnan elő is kerül hamarosan az a bizonyos rangidős. Lassanként az összes szolgálatot nem teljesítő renegát köréjük sereglik ahogyan kiderül ki is a hajnali titokzatos látogató. Kiválva a tömegből alaposan megnézi magának a férfi és felismerve egykori kapitányát fejet is hajt előtte. Isenaar viszonozza a gesztust egy határozott főhajtással.

- Magát hogy hívják uram? -szegezi neki a kérdést nyílt tekintettel.
- Bosfort McCay vagyok uram. Az ön egységében volt szerencsém szolgálni a harmadik szakasznak voltam vezetője uram! - feleli alázatosan.

- Jól van Bosfort, örülök hogy találkoztunk. Hogy újra… találkoztunk. Bár szerencsésebb körülményt is el tudtam volna képzelni erre a viszontlátásra.. - fordul lassan körbe végig pásztázva tekintetével a hirtelen támadt tömegen. Mindannyiuk szemében a reménység szikráját a bizakodást látja lobogni némi kétkedéssel vegyülve eme pillantásokban.
Végül szemtől-szembe fordul Bosforttal.

- Úgy hiszem mindannyian tudják ki vagyok. És azt is sejtik miért vagyok itt. Nem is szándékozom magasztos szavak mögé bújtatott hatalmas monológot tartani. Az őszinteséggel és szilárd elhatározással jöttem ide. Mégpedig azért hogy a birtokomat és a váramat melyet Maurícius jogtalanul bitorol visszaszerezzem. mutat körbe a magas falakra. Mind néma csendben hallgatja őt, csak a fáklyák lobogása hallik a hatalmas teremben.

- De nem csak ez a célom. Mert meggyőződésem hogy ha Maurícius marad akkor nem sokat érek el csak időt adok neki egy újabb következő árulásra. A tervem az, hogy visszaállítom itt a rendet ebben a tartományban.

Halk morajlás támad a tömegben, a katonák mindegyike össze-összenéz. Csak egy pillanat szünetet tart, határozottan és kemény szavakkal folytatja Isenaar a monológját.

Itt….és Harald néhai tartományában is. De nem lesz egyszerű. És nem lesz könnyű sem. Mert nem akarok vérfürdőt rendezni. Nem akarom hogy az egykori és jövendőbeli harcostársaink vére áztassa ezt a földet. Sosem voltam véres kezű, most sem leszek az uraim! - néz szigorúan körbe ismét.

Bosfort a többiekhez hasonlóan végignéz a mögötte és körülötte álló tömegen akik mind tekintetükkel bíztatják őt hogy legyen a szószólójuk.

- Ne vegye tiszteletlenségnek de meg kell kérdezzem… mit tud nekünk ajánlani uram? Nekünk levitézlett szökevény katonáknak. Akik akár az életünkkel fizetünk ezért a szövetségért? - teszi fel kérdését bizakodva de kíváncsian.

- Pont azt várhatják tőlem amit mindenkor megszokhattak önök amíg én vezettem a bandériumot. Tisztességes fizetséget. Biztos megélhetést. Becsületes munkát. És megbecsülést mindenkoron. Más egyebet nem ígérhetek, de ezeket maradéktalanul betartom. Nemesi becsületszavamat teszem rá, aki másként gondolja bízvást számon kérheti majd rajtam.

Újabb morajlás hulláma hömpölyög végig a termen. Bosfort elégedetten bólint míg egy idősebb katona a vállára nem teszi hátulról a kezét. Tekintetét a Lordra emelve folytatja egy kérdéssel:

- Maurícius kapitány jelenleg is majd 150 fő képzett katonával rendelkezik. Mi a garancia rá hogy ez a terv sikerülhet. Mi nagyjából 50-en vagyunk. - tárja szét karjait bizakodva a válaszban.

- Garancia semmire nincs uraim. De Maurícius a szárnysegédem volt mint azt maguk is tudják. Hadvezetésben bőven lett volna még mit tanulnia. De ő egy másik utat választott a karrierhez. Én… minden képességemet és erőmet ennek a feladatnak fogom szentelni. És ugyanúgy mint maguk az életemet is felteszem erre a küldetésre. Csak egy dolgot kérek önöktől: bizalmat. Úgyhogy most azt kérem aki elfogadja ezt az alkut és velem tart az lépjen át erre az oldalra. - mutat a padlón végig futó hosszanti illesztésére a gránitlapoknak.

- Aki másként gondolja, az pedig maradjon a túlfélen. Ígérem őket is segíteni fogom ha véget ér ez a harc hogy becsületesen élhessék tovább életüket. De senki nincs a döntésre kényszerítve. Mit választanak hát uraim? - emeli fel a fejét a tömegen végig tekintve.

Újabb morajlás támad míg Bosfort kisvártatva megszólal miután végig nézte társait rendre maga körül.

-Kérem uram bár csak formaság, de az egyszerűség végett inkább Ön lépjen ide közénk. Mert mi mind… magával fogunk tartani. bólint ő is és mind a társai a hátsóbb sorokban. Ha létezik becsület és elszántság valamint meghatottság ezekben a kérges szívekben, akkor ez a pillanat bizony mindezzel terhelt melyek a szemek tükrében öltenek bizonyságot.

- Megbízunk magában és életünket és hűségünket a kezébe adjuk. Vezessen mindet győzelemre, és rendelkezzen erőinkkel. - hajt fejet és ereszkedik féltérdre a Lord előtt a többiek pedig követik példáját. Isenaar pár pillanat után mintha ő is esküjét tenné le közéjük lép, és barátságosan és sietve teszi hozzá.

- Köszönöm uraim. Tudják jól hogy a bizalmuk arra érdemes helyen van és rá is fogok arra szolgálni. De most kérem mindenki emelkedjen fel, azonnal neki kell lássunk a teendőknek. A parancsnokságot áthelyezzük és egy jóval rejtettebb részre összpontosítjuk, az őrséget átszervezzük és sok egyéb dolgunk van még!
Az őrök menjenek vissza a megfigyelő pozícióikba a többiek pedig kövessenek! - adja ki a parancsot azonnal.

A renegátok élén
V1 - A Korovi vár rejtélye

Ez az út sokat váratott magára de mielőtt a saját szemével láthatta volna újra a rég elhagyott vidéket, alapos és körültekintő felderítést kellett végezzen. Ahogyan azt sejtette a korábban elküldött levele kiugrasztotta a nyulat a bokorból, Maurícius emberei megszállták a tartomány minden főbb közlekedési útját és ismertebb helyét. Ellenőrzési pontokat állítottak fel ahol egy gyűszűt nem lehetett volna átcsempészni. De nem is holmi szabóságoknak címzett csempészárura vadásztak a katonák.

Ezért messze, a járható utakat hátrahagyva, lovától időközben megválva (nehogy az lábát törje) az erdőségek sűrűjén át közelítette meg célpontját. Most is mint mindig az emberismeretére támaszkodott hogy a másik fél fejével gondolkodva ezúttal a bandériumot elhagyó szökevény katonákat felkutassa. És mindezidáig kizárólag éjszaka haladt előre maga után gondosan eltüntetve az alkalmi táborok nyomait.

Kivárta a napkeltét ezúttal, pedig az este folyamán már megbizonyosodott róla igaz tisztes távolból hogy rég elhagyatott vára nem is olyan lakatlan. A szóbeszédek és pletykák szerint az éjjelente támadó derengés az ódon falak között nem más mint az itt elhalt néhai Lord kísértő szelleme. Mikor az egyik kieső csehóban ezt az anekdotát hallotta majdnem lefordult a székről harsány nevetés közepette. Csuklyáját mélyen szemébe húzva részeges léptekkel tántorogva akár egy félkegyelmű kellett távoznia hogy a gyanakvás szikráját kioltsa.


Az erdő közeli pontjáról egynapos várakozása alatt alkalma volt megfigyelni milyen időközökkel tűnnek fel járőröző katonák és a hajnal első sugaraira már a várfal kiszögellésének takarásaban várta az érkező őrt. Épp csak elhaladt mellette mikor mögé lépve a kardját egyenesen a gyanútlan ember háta közepének irányozta.

A hajnali éberség ismeretlen fogalom, talán csak azok gyakorolják kik egyáltalán nem alszanak éjjel.  Nem tartozott közéjük a szolgálatos őr sem és erre bizonyíték az hogy, emberünket a Lord érkezése, hátában a pengével alaposan meglepte:


- Nagyon gyengén szervezett védelem ez, nem így gondolja? - szólítja meg arcán mosollyal de feszülten figyelve minden mozdulatát.

Amaz reflexből fordul meg, térne ki a penge elől hogy azonnal szúrhasson, de nem kellően gyors a manőver. A kardját Isenaar kardja hatalmas lendülettel üti félre.

- Áljjon meg jóember! kiált rá fenyegetően a feszültség hevében de sokkal barátságosabb tónusban folytatja.

-   Ha akarnám barátom, már rég nem élne...


Késztetése szerint el akarná magát kurjantani az őr hogy riadóztassa a többieket de egyszeriben kikerekedik a szeme. A hang és a hanghordozás olyannyira ismerős hogy csak egy lépést hátrál és megszólítja:

- Kapitány úr... Lord uram ? - szegezi neki a fegyver helyett tetován a kérdést. Isenaar leengedi kardját és szabad kezével hátrabillenti csuklyáját.

-  Igen én vagyok az.  Személyesen.  

Még hagyja hatni a pillanatot aminek végén a katona majdnem kiejti kezéből fegyverét.

- Szabja nélkül védtelen lesz .... de én nem akarok ártani maganak. Viszont megkérem vezessen a rangidőshöz a parancsnokhoz vagy ahhoz aki ezt a gyülevész csapatot vezeti.


És hogy a tisztelet és a tekintély időben nem fakuló fogalmak és értekek, erre példa s bizonyság az hogy az őr fejet hajtva megrendült és egyszersmind meghatódott arccal kardját hüvelyébe csúsztatva vissza már indul is előtte.


- Kövessen csak engem kapitány uram. De pontosan legyen a nyomomban mert sok a csapda errefelé.

Így egyszemélyes felvezetéssel fanfárok és üdvözlés nélkül gyalogosan masírozik be a saját tulajdon várába ami még mindig magán viseli keze egykori munkáját.

Elveszett levél

Már hetekkel ezelőtt feladta a lord ezt a bizonyos levelet, mikor még nem is sejtette hogy Harald már nem él, és nem ő fogja majd kézhez venni.

A futár nem hibázott, haladéktalanul eljuttatta a Smaragd Felföld-i birtok kastélyához a levelet. Az uraság éppen nem lévén otthon Emília - Viola kisasszony társalkodónője vette a levelet. Nem tudván mi áll benne csak letette Maurícius dolgozószobájának íróasztalára.

Nem oly sokára megérkezett az uraság is ebédelni. És ahogy mindig szokta, ebéd után átsétált a dolgozószobájába szivarozni. De most egy kicsit másképp esett.

Látva a kis hengert szórakozottan nyúlt utána, de figyelme mégis megakadt a viaszpecséten. A megdöbbenéstől kiejtette a kezéből a hengert ami hangos koppanással esett vissza a tömörfa íróasztalra. Remegő kézzel vette újra kézbe és türelmetlenül nyitotta ki.

- Ez nem lehet, ez nem lehet... motyogta magában.

Szemei idegesen futották át a sorokat, és észre sem vette hogy Emike akaratán kívül fültanúja lett az egésznek, ugyanis visszasietett a szokatlan zajra.

Maurícius felindultan vágta földhöz a kis hengert és a levelet pedig az asztalra dobta. Majd mint a dúvad rontott ki a szobából hangosan végigordibálva a kastélyt hátha megtalálja a fegyvermesterét és a szárnysegédjét is.

De hamarosan csend lett, és Emike óvatosan elemelve a lapot az asztaltól alaposan körbe kémlelve olvasni kezdte azt. De nem jutott a végére mert az egyik kezét a szája elé kellett tennie hogy halk sikoltását elfojtsa, míg a másikat melyben a levél volt a szíve tájékára szorította.

- Oh Istenem! Őlordsága él! Ezt mindenkinek meg kell tudni! - suttogta maga elé.

Még egyszer nekifutott és ezúttal alaposan elolvasta a levelet a végéig, majd pontosan oda tette vissza ahol találta azt. Nesztelenül osont ki a szobából. Pontosan tudta kivel, kikkel kell sürgősen tudatnia a hírt. Hogy hogyan, azt még nem tudta. De nagyon bízott benne a lovászfiú is segítségére lesz és Violának is feltétlen meg kell írnia ezt.
Amilyen gyorsan csak lehet.