Smaragd felföld

A portál - második, befejező rész

-A portál-

Senki nem tudta mi az, és főképp hogyan került oda. Talán mindig is ott volt, talán egyidős a teremtéssel...
Noha soha nem bántott senkit,- miért is akart volna, nem rendelkezett önálló akarattal-, mégis tudott kárt okozni.
Mindenhol van élet, mert a lét utat talál ha van megfelelő életfeltétel. Abdon azonban nem az a természettudós féle, aki megfigyelné az ilyen nyomokat. Pedig ha figyelt volna, észrevehette volna, hogy míg a barlang nyüzsgött mindenféle apró kis állatkáktól, azoktól a kis lényektől, amitől némelyek undorral fordulnak el, azokkal a kedves kis vaksi gőtéktől kezdve a csigákon át, tücskök és futrinkák, itt semmi ilyesmit nem láthatott. A bejáratnál a növények sokasága természetesen befelé haladva elcsökevényesedik, beljebb merészkedve, elhagyva a fényhatárt, ahol már a teljes sötétség kezd uralkodni, még mindig akadnak árnyék tűrő, sötétségtűrő növénykék, mohák, még virágos növénykék is. A barlang legmélyén is élnek növények, melyek igen jól tűrik a barlangok klímáját, a párás levegőt. Moszatok és algák vonják be a barlang falait, amelyet már régóta nem zargatott senki, így azok nyugodtan szaporodhattak.
A tolvajnak mindez nem tűnt fel, a hiányuk pedig még kevésbé. Persze később a kikötő felől, mikor levédte a kijáratot- vagy másik bejáratot, ha úgy jobban tetszik-, akkor undorodva törölte le a kezéről a nyálkás anyagot, ám még akkor sem gondolkodott el azon, hogy került az oda és mi az egyáltalán. Egészen más járt az ő fejében. Talán ha beavatta volna Eberrest, aki ismerte azért az élővilágot, neki talán feltűnt volna mindaz, ami a vezérnek nem.
A rés, a Lény nem akart - nem is tudott volna- bántani senkit, az is csak az életet kereste. A moszatok szaporodásukkal táplálták ezt az entitást, éppen csak annyira, hogy ne pusztuljon el. Cserébe a teremtés a kikötő felől átengedte őket. A másik oldal egy kőkerítés falán jelent meg, ahonnan egyenest az utca forgatagára lehetett látni. Senkinek nem tűnt fel az aprócska rés, melyen nyálkás bevonat keletkezik időről időre, ami a nem megfelelő életfeltételek híján egy idő után el is pusztult. Erről a Lény egyáltalán nem tehetett. Ahogyan a vaksi fehér tücskökről, és apró csigákról sem.
Abdon a kis rés felfedezésétől kezdve többé már nem tudott nyugodni. Hiába volt minden figyelmeztetés, aggodalom, hitte, hogy fantasztikus dolgot fedezett fel, és ha ő nem aknázza ki a lehetőséget, akkor más fogja, másé lesz az előny. Ezt nem hagyhatta. Minden nap elment a barlang mélyébe. Minden nap az élete energiájával táplálta ezt a létező teremtmény, és az napról napra növekedett.
Az utolsó alkalommal, amikor már ő maga is tudta, hogy abba kellene hagynia, nem bírt megállni. A megszállottjává vált. Noha sürgette az idő, mert mindenki ellene fordult, csak lassan haladt. Menyasszonya- kettő közül a nem hivatalos- már másfelé kereste a boldogulása útját. Mecénásuk felé kezdett kacsingatni, s nyíltan ki is jelentette, feleségül megy hozzá. Alvezérei felettébb rossz szemmel nézték, hogy Virginiával felbontotta az eljegyzését, s mindent egy olyan boszorkányra akar feltenni, aki igazából mindent és mindenkit csak kihasznál. Nem értették, hová lett a józan vezérük, aki mindig azt állította: szerelem nem létezik, azt csak a nők találták ki.
Mániákusan, talán még hipnotizálva is rótta a jeleket a barlang falára, és nem tűnt fel számára, hogy tartós ott léte a nyitja a portál növekedésének, és sokkal kevesebb köze van az ő mágiájához.
Kész volt a műve. Ám nagy árat fizetett érte. Épphogy csak ki tudott vánszorogni a barlang szájáig, ahol összeesett. Haldoklott. Már majdnem virrasztottak felette, mikor valaki kedveséért küldetett. Myrle, igen ő volt, aki megmentette. Haldoklott, de a barlang nélkül is meghalt volna, hiszen utolsó napjai mind a biztos felé sodorták, amióta Evraani beteljesítette a kötelességét rajta. Visszakapta ugyan égettsége előtti állapotát, sőt, annál sokkal többet is. Arra azonban egyikük sem számított, hogy minden addigi sérüléseit, veréseit újra és újra el kell majd szenvednie. Minden egyes régi apróbb, mélyebb sebek szerzéseit újra át kellett élnie, csak úgy, mint fogainak elvesztését, ugyanolyan fájdalmas és megalázó módon. Azonban ezúttal az ellenfelek láthatatlanok voltak, még vissza sem adhatott belőle egy falatnyit sem. A portál és a visszafelé futó mágia közösen teljesen megtették a hatásukat. Abdon meghalt. Mint akkor este is, amikor Evraani egy balul sikerült tolvaj akció után megégette őt. Ám akkor volt valaki, aki vérével megmentette, s újra alkotta ezt a rakás szerencsétlenséget. Különben hogy is nyithatta volna meg eme nagyszerű átjárót, amiért ezek a sorok születtek?
S hogy újra csak ugyanannak a személynek a vére mentette meg ezúttal ismét, bizonyítéka annak, hogy nincs új a Nap alatt. Myrle egy fiola vámpír vért csepegtetett a tolvaj ajkai közé, ami szervezetébe jutva életének pislákoló gyertyalángját felélesztette.

-Végezetül-

Amikor hősünk magához tért, már nem emlékezett rá ki az a Miri. Ja, hogy ő egy klántag? Érti. Köszönetet kell mondania, amit meg is tett.
S az élet ment tovább... Virginia lett a legboldogabb feleség, visszakapta szerelmét. A gyerekek időről időre próbáltak vele játszani, de Virginia nem ismerte a Kapd el a boszorkányt! nevű játékot, így egy idő után csak legyintettek, ha meglátták - Ami azért valljuk be ritka eset volt, mert Abdon a feleségét sokkal szívesebben tartotta a városban fenntartott házukban, megtartva a látszatot, miszerint ő törvény tisztelő állampolgár.
A gyerekek a felnőttekkel szemben kevésbé együttérzők. Ők nyiltan kifejezték ellenérzésüket Abdon “választását” illetően. Eleinte gyerekszájként tartotta ezt számon, semmint konkrét történéseknek. Hogy ő és Miri? Badarság! A terveibe nem illik bele. Virginia volt mindig is az egyetlen, aki szóba jöhetett, mint feleség. Ám az álmai, és a vissza-visszatérő hamisnak hitt emlékek nagyon is összecsengtek a gyerekek szavaival. Sok időt töltött a mézesheteik alatt a múltján rágódva. Eleinte azt hitte a boszorkány elbájolta, innen jönnek az álmok, melyek valóságosabbak voltak holmi tévképzetnél. Rá kellett jönnie, át lett verve, ki lett használva, s mikor már nem volt rá szükség, el lett dobva. Ez alaposan feldühítette, és keserűséggel töltötte el. Az észszerű megoldás az lett volna, ha minden kapcsolatot megszűntet Mirivel, de távollétében a lány továbbra is tartotta a kapcsolatot a klánnal Angus szigorú felügyelete mellett, aki dacára annak mennyire kedveli a két fiatalt, mindent megtett annak érdekében, hogy ők ketten soha többé ne kerüljenek a szükségesnél közelebb egymáshoz, főképp nem kettesben.

Ám a portál szempontjából a fentebbi érzelmi állapotok mit sem számítottak. Az átjáró, a teremtés jóvoltából, s nem kis adag “abdoni” energia által, él és működik. Elérte azt a nagyságot méretben, amit szükségesnek látott a vezér. A többi munkálatokat, úgymint alagút fejtés és út építés már a klán munkásaira bízta, Merron kiválló irányítása alatt.
Ami biztos, a lény jól érzi magát, mert megkapja a szükséges energiát, ami a létét fenntartja. S miként hat ez a használóira? Általános gyengeség, esetenként fejfájást és fülzúgást okoz. A mágia használók azt tapasztalják, gyengül az erejük, s aki ártó mágiát akar használni legalább egy órán át képtelen rá.
A kikötő felől álcázva tartják a járatot. Rúna jel védi, ezzel akadályozva meg az általános jövés-menést a két hely között. Mint afféle rövidebb út csak nagyon keveseknek lehetséges, azok is körültekintően, szervezetten. A rúnát csak talizmánba véset jellel lehetséges kinyitni. Összesen hét ilyen amulett létezik, Abdonnál és az alvezéreknél.

A portál

-A térkép megszerzése-

Abdon mindig is szívesen beszélgetett szép és kedves hölgyekkel. Akkor sem volt ez másként, mikor Bozsena Zlaclavia kisasszonnyal megismerkedett. Egy tekintetben kivéve ismeretségük rövid és semleges volt- a hölgy olyasmivel foglalkozik, ami felkeltette a tolvaj figyelmét.
Annak ellenére, hogy a kisasszony tanult, és jó családból származik, kedvesen és egyenrangúként bánt az alvilági, vízivárosi, taszító arcú emberrel, ezzel legalább olyan mély benyomást gyakorolva a férfira, mint a térképek, melyekkel a nemesasszony naphosszat szívesen bíbelődött.
Bozsena ideje nagy részét akkoriban szívesen töltötte a kúria könyvtárában, Abdon nem kevésbé szeretett arra lenni, hiszen vágyott rá, hogy egy bizonyos térképhez hozzájusson. Hogyan jutott tudomására egyáltalán a smaragd felföldi bányavidék térképe? Nos ez roppantul profán módon vált számára lehetőséggé. A tudós térképész kisasszony ugyanis gyakorta szétszórtan viselkedett, munka közben el-elbóbiskolt. Ilyen alkalom volt az is, amikor a tolvaj csak úgy arra tévedt, minden különösebb ok nélkül, s rálelt az alvó hölgyre. Első gondolata az volt, felébreszti -mégse aludjon már ott, ahol más is megfordulhat-, azonban a sunyi vére felülkerekedett és kutatni kezdett a térképek között. Emlékezett rá, mesélt neki a lány egy területről, amit éppen akkoriban térképezett fel. A hely veszélyeit ecsetelte annak elhagyatottsága okán.
Egy elhagyatott hely... Ahol már senki nem jár, hiszen a bányái, akárcsak a házai, üresek. Amíg Bozsena kisasszony az asztalon szunyókált, odasettenkedett, s kutatni kezdett a térképek között. Óvatosnak kellett lennie, nem lehetett biztos abban, hogy nem ébred-e fel, s nem csap patáliát, ha őt ott találja, könyékig a tudományban. Legalább öt-hat tekercsetet kihúzott a hengerekből, és széthajtotta őket, mire rábukkant a Smaragd felföld barna dombjaira.
- Ez az! - szólt hirtelen, mire a kisasszony mozgolódni kezdett. Nem volt ideje, hogy az ajtó felé tűnjön el, így árnyakat kavarva maga köré beosont a polcok mögé, egészen a falig. A megérzései jók voltak, a térképész felébredt, s végeláthatatlan munkába merült, mintha tényleg soha nem akarná abbahagyni a rajzolást.
Nem tudta mennyi ideig kellene ott várakoznia, ezért bonyolult rúnát kezdett rajzolni a falra a vérével, sebéből, melyet egy dobótőrével ejtett magán. Legalább 10 percig álldogált, versenyt futva az idővel, hogy az ábra hamarabb elkészüljön, mint ahogy őt észrevennék. Ráadásul egyszer még a rúnát is elrontotta, s még csak nem is szitkozódhatott, pedig az egészet elölről kellett kezdeni! Amint elkészült, a rés megnyílt a falon, amin át gyorsan kikerült a könyvtárból, ki a szabadba, a megszerzett tekerccsel, amit boldogan rejtett kabátzsebének a mélyére.

-Új otthon-

Átmeneti otthonába, a kúriába lovagolt, ahol lelkesen csapta le a megszerzett kinccsel is felérő tárgyat az asztalra társai elé. Boldogan kezdte ecsetelni számukra, mekkora lehetőség lesz ez. Nem volt egészen világos azonban, miért is lesz az jó, ha a város helyett egy lepusztult bányász falut választanak főhadiszállásul. Ekkor jött el a pillanat, hogy bevallja, ő már járt ott, és olyasmit fedezett fel a bányák egyikében, ami ámulatba ejtette, és hozzátette, bármit megtenne, s feláldozna a helyért, hogy a családjának tekintett klánja legyen az, akik magukénak tudhatják a bányavidéket, mielőtt annak előnyét más kaparinthatná meg.
A bányák többsége soha nem termett smaragdot, meddőségük volt éppenséggel az oka annak, hogy a munkások és munkaadóik elhagyták a vidéket. Ami azonban haszontalan lett másnak, az kincset érő volt Abdon számára.
A kompánia a biztonságot nyújtó helyről egy teljesen idegen, ám annál szabadabb helyre érkezett. Abdon úgy érezte, végre otthonra lelt. Ez a vízivárosi alak, aki nem kisebbre szánta el magát, mithogy felelősséget vállal olyan emberekért, akik mindenféle okkal és indokkal csatlakoztak hozzá. Feltétlen hűséggel és odaadással fordultak felé. Ez a kötelezettség igazi felelősségtudatot ébresztett benne.
Alvezérei persze kérdőre vonták, miért épp ez a mindentől távoleső hely az, ami ennyire felkeltette vezérük érdeklődését. Tétovázott napokig, ám Angus végül megfenyegette, ha nem mondja el, mit akar, mi van itt, ami annyira fontos, többedmagával kénytelen lesz elhagyni Abdont.


-A bánya mélye-

Engedett a nyomásnak, s bár kész tényeket és felmutatható eredményt akart eléjük tárni, kénytelen volt beszélni a bánya titkáról. S hogy mi volt ez? Egy igen aprócska rés, egy hajszálnyi repedés, amit felfedezett az egyik bánya legmélyén. Ez a rés azonban nem egy közönséges hézag volt csupán. Ezen a vékonyka nyíláson át olyat fedezett fel, amire soha eddig nem volt példa az életében. Számtalanszor használta a képességét rúna mágia segítségével kulcslyukként a tereket összekötő falakon való átpillantásra. A legapróbb repedés is készségesen nyílt meg, s ezáltal hallgathatott ki fontos beszélgetéseket, vagy láthatott rajta át titkos helyzeteket, eldugott-elrejtett vértezett bútorokat, falba rejtett rekeszeket.
S hová vezetett ez a rés? Természetesen a kikötőbe, Székváros híres-hírhedt kikötőjébe. A titok megtartására kérte egyelőre társait, mert a rés átjáróvá alakítása még egy olyan feladat volt akkor, ami még váratott magára, és Abdon egészségét felőrli.
Amiről még ő sem tudott, az átjáró maga egy élőlény, ami egészségtelen szimbiózisban tud csak fennmaradni. Biztosítja az utat, ám használói megfizetik annak árát. Ezt persze senki nem tudta. Abdon a napjait a barlang mélyén töltötte, és a rést táplálta önmaga folyamatos elvesztésével. Ez alatt az idő alatt elhanyagolta mind a klánját, a szerelmét Mirit, akit ármánykodásai ellenére is halálosan szeretett. Állapota fokozatosan romlott, s magának sem akarta bevallani, ezt oroszlánrészt a bányában töltött végtelen órák okozhatták.
Nem volt elegendő azonban csupán megnyitni azt az átjárót. El is kellett rejtenie a másik odalról, a kikötő felől, hisz nem lett volna túl szerencsés, hogy illetéktelenek kezdjék el használni idő előtt. Rúnajelekkel védte le az átjárót a kikötő irányából, hogy a smaragd felföldi bánya mélyén nyugodtan dolgozhasson. Akkora átjárót kellett építenie, vagy még inkább megalkotni, amin egy lovas szekér is átjuthat, minden különösebb probléma nélkül.

Elf kolónia

*Néhány nap elteltével meg is kapták a beosztást, amin bizony volt mit fintorogni. De aztán a kiírás pásztázása közben Dírilel kacagása és térdcsapkodása túlharsogta még a beszélgetések zaját is.*
- Neee, ugye nem? *Lép ahhoz a részhet, ahol bizony a nevetnivaló található és bizony de. Latrinaszolgálat. Egy teljes hétig.*
- Fogod be! Elhallgass már! *Caerill két kézzel próbálja csitítani a lány nagy cuggal végzett örömködését.*
- Én a helyedben megnézém magam az utána lévő héten kislány. *Súgja a füléhez, mire hirtelen az elhallgat.*
- Nem mondod, az nem lehet! *Siet oda a lány, majd egy hirtelen sikítás üti meg mindenki fülét, erre aztán bizony már rájuk is szólnak.*
- Így járnak akik megbuknak a vizsgán. *Állapítja meg csendesen egy közelükben álló tiszt. Gyorsan vissza is sunnyog a két nő a barakkba.*
- Most mi lesz? *Temeti arcát a kezeibe a szomszéd priccsen helyet foglaló nő.*
- Minden munkát el kell végezni, majd gondolok rád. *Mondja Caerill, miközben egy inget bányász elő a szekrényéből, nem úgy tűnik, mintha a sajátja lenne.*
- Tudtam ám, azt hiszed nem, mész visszakönyörögni magad a kiküldetésbe. Ha szerencséd van, még senki nem kapálózott a posztodért. Jövőre meg visszakúszol megint ilyen sattynyán. Az kié? *Kéri kimászva a két tenyere takarásából a másik nő.*
- Közöd? *Vágja rá pimaszul, miközben beleszív az ing redői közé.*
- Emberé igaz, te szégyentelen... *Morogja az orra alá.* - Talán jobb is, ha visszamész, már megfertőztek. *Fintorog egyet, majd feláll Díriel és kisétál a szobából. Bizony, most először talán igaza is van. Hiányzik neki sok dolog, többek között az alkohol, bár sose vallaná be nyíltan és az a rum szagú kalóz is.*
- A pokolba! *Dobja vissza az inget a szekrénybe és csapja rá az ajtót, hogy elinduljon a kolonia igazgatásáért felelős hivatalba.*
- Előtte azért még erre megkérem Dírielt. *Tapogatja meg a haja végét, ami azóta nem sokat nőtt mióta eljött, de mivel a mágiájuk forrását képezi, így megoldható, hogy hosszabbra növesszék neki. Csak nem kevés mágia felhasználására lesz szükség, hogy feltöltsék a testét vele.*

Elf kolónia

*Ez a néhány hét, ami eltetl az érkezése óta, kicsit segített visszarázódnia az ottani életvitelbe és a naphosszon át tartó meditálás és erősítés végre meghozta a várt eredményt. Fejlődtek a közelharci képességei. Nem csak, hogy első alkalommal sikerült Dírielt a földre terítenie, de ezzel a hangulata is sokat javult. A kárörvendés nyilván megmaradt, hogy a győzelmi "Naugyehogyén megmondtam!" kiáltását még a szomszéd területen is lehetett hallani, ahol a számfejtést és a kolónia aranyügyeit intézik. Persze minden napnak része maradt a közösségi szolgálat, azaz a vízhordás és a kapunál való őrszolgálat teljesítése is. A harcos kiképzést kapottaknak ez a szokásos beosztás. Miután elteltek a napok, eljött a vizsga ideje is. A kolónia életében nem játszik olyan nagy szerepet már a háború óta a harcosállomány, csupán a saját védelmük érdekében és hadkötelezettségből tartják fenn a nagylétszámú barakkot. Az pedig, hogy a tisztek megbecsülésenk és tiszteletnek örvendenek, immáron nem az éles helyzetekben szerzett tapasztalaton és hősi tetteken alapul. Ezért, hogy ezen elfek létszáma ne legyen olyan nagy, valóban nehéz teszten, lő és közelharci gyakorlaton kell helytállniuk a várományosoknak, egy tisztekből és a kolónia vezetőiből álló bírálóbizottság előtt. Volt olyan év, hogy egyetlen egy közrangú katona sem felelt meg, nem tudták megfelelően teljesíteni a feladatokat, amelyek akár évente változhatnak is. Meg kell őrizzék a már feljebb lépett tisztek reputációját. Mivel pedig nincsen szükség a gyakorlatban nagy tisztikarra, így ezt bármikor újra megtehetik. Néha kétségtelen, hogy a közrendű személy korábbi tettei vagy viselkedése is közrejátszik a tiszti rang megtagadásában, ugyan ezen oknál fogva, hogy a más felavatottak jóhírét ne tudja rontani. Ez alkalommal sem folyt másképp. A rangidős elf hadnagy úgy odavágta Caerillt a szőnyeghez, hogy az mindenkinek is fájt, aki láthatta. Bár sokat fejlődött, de a szerencse és a több éves gyakorlat a hadnagy pártján állt, így, amint észlelte a helyzetet élt is vele. Ez volt a dolga. A vizsga a tizenöt jelentkező közül egynek a felavatásával végződött, egy magas körökben forgó, mély tiszteletnek örvendő család, Caerillnél idősebb férfitagjáéval. Bár nem ő volt az egyetlen, aki mind a három részt sikeresen végrehajtotta, de hosszas tanácskozás után a két közrendűből csak egynek adták meg a lehetőséget. Ezzel a döntéssel szemben pedig kifogást emelni nem lehet. Lógó orral és csalódottan, némelyek pedig fájó derékkal és háttal hagyták el a helyszínt.*
- Mi a jó francot fogunk itt még egy évig csinálni? *Morogja maga elé Caerill, miközben Díriellel tartanak vissza a szállás felé.*
- Vízhordás, őrszolgálat és a szeeerencsésebbeknek..latrina takarítás. *Mondja, márhogynem síros hangon.*
- Meg egy nagy fenét..

Elf kolónia
*A vizsga tétje tehát nem kicsi, így, ha némi tiszteletet kíván beszerezni magának, mindenképpen rá kell feküdnie az edzésre. A vizsga közelharci része fog rajta kifogni, ha elbukik. Lőni most is ugyan olyan pontosan tud, mint, mikor kilépett a kapukon. Az nem megy ki az elf kezéből. Az a mozdulat, azaz érzés, mint a lélegzetvétel és a járás, pont olyan.*
- Caerill! Figyeljél már egy kicsit jobban! *Puffan a gyakorlózsákon háttal. *
- Baszki, ez nem olyan egyszerű ám... *Morog mérgesen, miközben felkászálódik egy szép gáncsolás után.*
- Dehogynem! Velem meg így ne beszéljél, mert még bele is taposlak. *Segíti fel Dírilel.* - Kijöttél a gyakorlatból, én meg így nem veszem hasznod. Mára végeztünk.
- Rendben, jól van, rendben... *Dörmögi mély hangon, ez ugyanis azt jelenti, hogy mikor mások pihennek, neki még akkor is fizikai erőlétet kell erősítenie. A gyorsaságot csak a mozdulatok berögzítésével sikerül majd elérnie, ami monoton ütögetést jelent egyedül. Az izmok visszaépítése és nyújtása viszont már egy kimerítőbb és fárasztóbb dolog, amit nagyon a háta közepére se kíván, de ha muszáj.
Minden reggel, este és délben, hiszen a harci barakk erről is szól, együtt élnek és egymást fejlesztik.*
- Elég volt már, elereszthetsz. *Dörmögi maga elé, miközben egy férfi nyomja le folyamatosan a hátát, ő meg a sarkát markolja.*
- Bírd még egy kicsit, vonatkoztass el, gondolj másra. Ahogy a levegő becikázik az ablakon és végighalad a termen, keresztül a megfeszülő izmokon. *Beszél hozzá folyamatosan és valóban, nekik ez a módszerük az ellazulásra, amit már régen el is felejtett, miközben a város zajában járkált fel és alá. A belső csend és az odafigyelés a környezetünkre. A szél és a napfény, van olyan elf, aki még a fülével a növények növekedésének a zaját is képes meghallani. Ő soha az életben nem fog eljutni oda, de a módszer működik. Valóban sokkal többet bírnak és gyorsabban fejlődnek, ezt be kell látnia. Sajnos van most olyan újonc is, aki szintén elgyepálhatná közelharcban. Így most naphosszat magába fordulva nyújtja és erősíti az izmait, a gyorsaságán dolgozik és gyakorol. Nem sok ideje maradt, de piszkosul haragudna magára, ha nem tenne meg minden tőle telhetőt, hogy átcsusszanjon a vizsgán. De talán az se lenne baj, ha idén még elhasalna, talán ráférne még egy jókora pofáraejtés. Ki tudja.*

Elf kolónia

*Másnap mindjárt csoportosan vonulnak a reggeli meditációs gyakorlatra, ahol a szabad területen rendezett sorokban állnak egymás mellett a tanoncok, hogy egy idősebb felmenő mozdulatait kövessék. Aztán reggeli. A hajnali kelés bizony erőteljes nyomot hagy az arcán, úgy jár a többi hosszúéletű között, mint egy sírjából kelt élőhalott. Nagyot nyel, mikor a nyers répa, retek és zabkenyér, némi zöldséglével elé kerül. Ez nagyon nem hiányzott neki. Fintorog egyet és arrébbtolja. *
- Hé! Caerill! *Böki oldalba a mellette ülő, hasonló korban járó elf férfi.*
- Azt hallottam úgy kullogtál haza, szarul is nézel ki. A hajadat meg jobb lesz, ha gyorsan visszanöveszted. De az se baj, ha nem sikerül, a mosodába és az ülepítőbe is kell mindig utánpótlás. *Neveti el magát, csak úgy diszkréten, de már a körülöttük ülők is kuncognak.*
- Elég legyen! *Csap az asztallapra, hogy fel is ugrik néhány jól nevelt kupa, majd visszakoccan.*
- Már a reggelijét se hagyják békében megenni az elfnek. De ne félj, találkozunk mi is még, patanásos seggű. *A mondatra nagy sutyorgás kezdődik, a férfi pedig sértetten oldalaz el. Mert egy ekkora kolóniában semmi sem marad két fül között. Ma délben pedig jelenése van a vezetőnél, végre szóba hozhatja, amit idáig akart.*
- Természetesen nem muszáj tovább ellátnod ezt a posztot, találunk idebenn is neked feladatot. A kaszárnyában mindig szükség van kiképzőkre. Kezdetnek kaphatsz magad alá tíz embert. *Erre bizony felszöknek a szélek, örül, mint majom a farkának, hogy tiszt lesz.*
- Persze csak akkor, ha leteszed a tiszti vizsgát. Te sem lehet kivétel a szabályok alól, ha az nem sikerül, hát... akkor is tudunk helyet biztosítani. *Mondja rezzenéstelen arccal a férfi, majd int, hogy elmehet. Nem is marad tovább, de tudja, mit jelent az "akkor is tudunk helyet biztosítani." kijelentés. Az meg neki nagyon nem kell, hogy gúnyolódjanak rajta. Talán még az is jobb, ha nincs itthon, legalább nem látja az önelégűlt, gőgös és lenéző pofájukat.*
- A tiszti vizsga nem nagy cucc. *Nézegeti az ágyán fekve az Arentől kapott karkotőt, talán csak magát győzködi.*
- Másnak is ment már, a sok hülye is letette. *Ekkor nyílik az ajtó és a párnája alá rejti az ékszert.*
- Csak te vagy az. Megijesztettél Díriel. *Lép be egy ugyan olyan öltözetet viselő nő, majd ledobja magát a szomszéd piccsre. Közben Caerill előveszi a gyűrűt és felhúzza.*
- A miatt még bajba fogsz kerülni. De ha nekem is szerzel egyet, akkor nem árullak be. *Mondja majd nyelvet ölt.*
- Nézzenek csak oda, miből lesz a cserebogár. A végén még megkapom, hogy rossz hatással vagyok rád. *Nevet fel, elpillantva a nő irányába.*
- Ez a szállás annyira maradi és puritán. Ez fog kicsinálni. De ha tisztek leszünk felkerülünk a másik helyre. *Pakolászik egy kicsit Díriel a ládájában.*
- Jah, ott talán több tiszteletet is kapunk majd. *Morogja oda.*
- Ha sikerül egyáltalán. *Mondja lehangolt sóhajtással.*
- Ha nem, újabb évet maradhatunk itt, majd egy újabbat, aztán ha kiöregedtünk, mehetünk az ülepítőbe mi is. *Kuncog fel erőltetten.*
- Az kéne még. *Horkan fel Caerill, de az azt követő csend egyértelműen nyomasztóvá válik. Bizony, a harcosoknak, ha nem lépnek előre csak alantasabb munkák jutnak idővel. Mert azt is el kell végezni valakinek.*