Smaragd felföld

[Két Tűz között – Befejezés]

*Helio szavaira kicsit megrökönyödik, bár maga is tudja, hogy meglepetésekben biztosan nincs hiány, ahol ez a férfi megjelenik. Tettével sokat nőtt a szemében, de a furcsaságával továbbra sem tud igazán mit kezdeni. Most tűnt fel neki csak hogy vélhetően az elfek véréből is csörgedez ereiben, és ennek tulajdonítja jellemének kirívó vonásait. Már indulna, és a közérzete is percről percre rosszabb, ezért sürgetve a többieket csak ennyit tesz az elhangzottakhoz.*

-Hát ha talán örökre nem is, de mindenféleképpen adósa vagyok. És amint azt kevesen teszik, én megtartom a szavaim kötelezettségét. És a becsület és erény nem a lovagok kiváltsága amint azt most Ön is láthatta…

*Szúrós szemmel nézi végig ő is, ahogy a megtépázott kihívó és szerény csapata elhagyja a megszégyenülésének tetthelyét. Helio személyét Isenaar kibővült kísérete is fürkésző tekintetekkel vizsgálja, azonban a Lord állásfoglalása mentén nem firtatják a hovatartozását. Egyedül Mauricius jegyzi meg magában hogy majd alkalomadtán ha jó kedvében lesz felettese, kikérdezi a fiúról.
Majd Isenaarnak egy kósza mosoly fut át arcán, amint a karaván elindultával Helio is nekilódul, és pej lova mögött a szél felkavarja a port.*

-Elkísérjük Őlordságát? – veti tekintetét az elég rossz bőrben poroszkáló férfira Mauricius, de Isenaar leinti buzgó segédjét.

-Nem lesz semmi baj uraim, csupán fáradt vagyok…
*Azzal erőt vesz magán, leplezve rosszullétét és lovát Székváros tornyainak irányozza, hogy még az alkonyat leszállta előtt a kúriába érjen.*

[Két Tűz között V6 - Kakukkfióka]

*Lihegéstől zilált hangon kacag a másik segéden amíg a Lord leckézteti, a leplezetlen rosszindulat kiérződik a hangjából, neki egyáltalán nem volna ellenére az erőszakban tobzódó folytatás, van ott még dühös ütésvágás ahonnan a korábbiak jöttek, szürkéskék lidércfényként ég a szemében a harci vágy. Még harapni is akarna, de hát a lovagok nem így rendezik a dolgaikat, ennyi esze legnagyobb sajnálatára még neki is van, nem lehet csak úgy akármit bevetni ezek ellen az emberfélék ellen, és amúgy is túl sok mindenre kell figyelni hirtelen.*

- Jól vagyok, nagyon is jól. Tündéristennőm túl sok bőrt adott nekem, mindig mondtam neki, drága Istennőm ne adj ennyi bőrt, hadd legyek félelmetes, de ő hajthatatlan volt... most megszabadított egy kevéssel ez becstelen briganti - *a lábával int a fűbe fekvő gróf felé, a pápaszemes nagy ijedelmére, de visszafogja magát, és nem rúg a védtelen alakba. Éppen hogy csak nem. Megtehette volna, és ez máris sötét elégtételként izzik az arcán, miközben a karját felemelve megmutatja széthasított inge alatt a hosszú, véres vágást, ami alig érte el az izmát, mindazonáltal a heg majd emlékezteti arra, hogy nem volna butaság alkarvédőt hordania ilyen alkalmakra. Ha már megemelte véres kezét azzal üdvözli az érkező férfiakat, a Lord hangneméből tudva, hogy barátok és nem ellenségek érkeztek, így a szemét a másik hármason tartja. *

- Úgy-úgy - *turbékoló hangon erősíti meg az elhangzottakat, miután megállta, hogy közbekotyogjon, és a fáradozásának jutalma nem marad el. Mosoly költözik az arcára a "megmentőm" hallatán, páváskodva fürdőzik a dicséretben, bár nem mond semmit, hála tündérvérének szinte ragyog az elégedettségtől hegyes fülének csúcsától kezdve fehér ujjainak végéig. *- Maga bölcsebb, mint amilyennek gondoltam ebben a társaságban - *bókol a pápaszemesnek nagylelkűen, vigyorogva szemléli a meggyalázott gróffit, kegyetlenül és megbánás nélkül, egyszerű lélekként élvezi a gonoszok meglakolását miközben a jók győztek, ahogyan még a mesében sem.*

- Szegény fiú - *szól csendesen, egészen hátralépve a Lord mellé az eredményhirdetés hallatán, de azért gondoskodva arról, hogy az érintett is hallja a szavait* - Nem igazán lehet hozzászokva ahhoz, hogy egy tisztességes küzdelemben nem az övé az utolsó hátbaszúrós szó, hanem esetleg valaki megüti, ahogyan megérdemli - *dünnyögi, nem egészen értve a Lord nagylelkűségét, ő szinte ég a vágytól, hogy világgá kürtölje, hogy ez a számára ismeretlen emberfi milyen méltatlan a megbecsülésre, így téve a csőcselék megvetésének céltáblájává, de hát a magafajtától aligha várható más. Túlteljesít azzal, hogy s sebét nyomkodva várakozó álláspontra helyezkedik, és csak akkor néz fel, amikor a Lord őt szólítja.*

- Nem ez lesz az utolsó tévedése velem kapcsolatban, de legyen biztos benne, gondoskodom róla, hogy sose feledhesse el, milyen szolgálatot tettem önnek - *vigyorodik el szélesen, jólesően, megmutatva két pár felső szemfogát ebben a ragyogó mosolyban. * - Elfogadom a bocsánatkérését, és örülök, hogy segítettem - *szorítja a balját a szívére, és egy kicsit meghajol a férfi felé. * -Tudja, mifelénk akinek az életét megmentjük az örökre tartozik nekünk -*hunyorog mosolyogva*-és mert nem vagyok lovag nem kell erről lemondanom nagyvonalúan -*somolyog, de ahogy közelebb hajol a férfihez fintorogni kezd a belőle áradó méregszag éreztén, aztán hirtelen széttárja a karját, felnevet olyan önfeledtséggel, ahogy csak a gyermekek és a természet lényei képesek, alaposan ráijesztve majdnem mindenkire, aki nincs elfoglalva a maga fájdalmával.*

- Menjünk! Ser dukál erre a győzelemre, zene és persze örömmámor - *pattint az ujjával és a pej odakocog hozzá, szinte felugrik a nyeregbe, izgatott trubadúrhangja máris dúdolja az idevágó nótácskát, csak a szeme marad hideg, nagyon hideg, amíg August és a segédje elég messze nem lesznek tőlük.*

[Két Tűz között V6]

*Éppen a közeledő porfelleget nézi Isenaar szúrós szemmel, amikor kiáltásra lesz figyelmes a háta mögött. Elméjében felsejlik, hogy hibát követett el, és igyekszik a lehető leggyorsabban megfordulni, de már csak a csetepaté kialakulásának kezdetét tudja konstatálni. Ösztönösen is hátrébb mozdul, ahogyan Helio párducként veti rá magát a szabályszegő ifjúra, és a következő pillanatokban mindannyian sóbálvánnyá meredten nézik végig a két földre került férfi tusáját. Látókörükből most kiesik amint az úton közeledő porfelleg egyre közelebb ér, és lassan két lovas alakja bontakozik ki a távolban.*

*Isenaar szeretne beavatkozni a kialakult harcba, azonban olyan összevisszaságban csépelik, ütlegelik egymást az ellenfelek, hogy jobbnak és biztonságosabbnak látja, pár lépés távolságban kivárni a csata végét. Érzi az adrenalinsokk lecsengése folytán, hogy ereje egyre fogy, és erősödik a szérum által kiváltott mérgezés okozta rosszullét. Amikor Helio végleg felül kerekedik ellenfelén, hogy aztán a saját vérében fetrengő nyámnyila alakot hátrahagyva, diadalittasan feltápászkodjon, elismerően pillant a lord a férfira. Szeméből egy üzenet olvasható ki a megdicsőült számára – Jól van, de elég lesz-

* Ugyanakkor a báró kölyke iránt érzett gyűlölet is elhatalmasodik rajta, és nehéz megállnia, hogy további retorziót ne alkalmazzon ellene. Szerencsére dühe a hirtelen közelebb lépő, és fenyegetőleg viselkedő segéd felé fordul. *

-Ott megálljon ahol van, különben magának is jut még valami…! -lép elé egy szempillantás alatt, és ökölbe szorított kezének mutató ujja csak pár centiméterrel a megszeppent fickó orra előtt áll meg. A párbaj kirendelt bírája éppen megkezdené a szónoklatát, amikor a két lovas férfi a helyszínre ér, és Isenaar váratlan fellépése egyúttal a pápaszemes férfiba is belé folytja a szót.*

Ezt látva a lord inkább Helio felé fordul, igyekszik felmérni annak sérüléseit.
-Jól van Helio? – kérdi aggodalmasan, majd látva, hogy nem szenvedett el súlyos sebesülést, a frissen érkezett lovasokra tekint.

- Szép napot Uraim – köszönti Mauríciust és a valóságos párbajsegédjét. A két férfi közelebb érve értetlenül nézi a történéseket, meglehetősen szokatlan képet nyújt egy párbaj befejezéséhez a szemük elé táruló látvány.*

-Mi történt itt valójában? - kérdi Maurícius leszállva a lóról.
-Semmi egyéb mint az, hogy a nagytisztelendő Von Roche báró úr egyszülött gyermeke, méltóképpen porba tiporta családjának és felmenőinek becsületét. A párbaj végeztével nem fogadva el annak nyilvánvaló végeredményét, orvul, hátulról próbált meg az életemre törni. – kis szünetet tart, majd Heliora nézve folytatja - Egyetértek alkalmi segédemnek és megmentőmnek a szavaival –teszi annak a vállára a kezét -hogy ez nem csak a szabályok súlyos megsértése hanem annál sokkal több…

*A párbaj bírája kényszeredetten igazgatja a szemüvegét az orrán, és hümmögve ismeri el a lord szavait. Oldalra pillantva látja, hogy August segédje még kívánna szólni, de egy határozott mozdulattal leinti a férfit, aki inkább pártfogoltját veszi szemügyre. Maurícius is közelebb lép a megtépázott nemesi ifjúhoz, megszemlélve annak szánalmas állapotát. Orrából dől a vér, melynek egy része elkenődve lassan rászárad fakó arcára, jobb szeme alatt termetes monokli, és baljával kificamodott jobb könyökét támasztja.*

-Most kíván élni a párviadal jogával, vagy később uram? -kérdezi nyílt tekintette,l a leharcolt fickó fölé hajolva. August erőt vesz magán, és további csekély vérveszteség árán, amely a szája sarkából serken ki rebegve válaszolja.

-Eltekintek a nézeteltérés további rendezésétől, most is és a későbbiekben is. Részemről bocsánatot nyert a támadt nézeteltérésünk – törli meg az arcát végül, és segédje közreműködésével felkászálódik fektéből.

*A bíró elégedetten lép félre és végigtekint a résztvevő feleken.*
-Akkor már csak egy dolog maradt hátra, hogy annak rendje és módja szerint dokumentáljuk, és kihirdessük a bajvívás eredményét – vesz nagy levegőt hogy összefoglalja a történéseket azonban Isenaar ismét belé folytja a szót.

-Úgy gondolom szükségtelen, sőt káros is lenne ez. Tudom ez ellentmond a bajvívás elfogadott szabályainak, azonban indítványoznám, hogy a történtek nyilvánosság elé tárását ez esetben mellőzzük. Nem kívánom sem és, sem a segédem, - tekint a mellette ácsorgó Mauríciusra - az ellenfelem rosszhírét kelteni, főleg a családja iránt érzett tiszetelet okán. Javaslom, hogy bárminemű hivatalos aktus és közzététel mellőzésével fejeződjék be ez az ügy…

*A lord szavaira szemlátomást mindenki megkönnyebbül és mind a bíró, mind a kihívó felek egyetértően bólintanak. August segédje igyekezne közelebb lépni a lordhoz, hogy szót váltson vele, de az egyszerűen figyelmen kívül hagyja őt. Sem a közérzete, sem a hangulata nem kívánja az efféle felesleges szócséplést. Mire a férfiak mind nyeregbe pattannak, ő is igyekszik segítség nélkül felszállni lovára, de mielőtt megtehetné ezt Helio felé fordul:

-Azt hiszem tévesen ítéltem meg Önt az első találkozásunk alapján uram – egyenesen és nyíltan szól a férfihoz – és egyúttal kérem fogadja el bocsánatkérésemet és köszönetnyilvánításomat, mert jóllehet az életemet Ön mentette meg. Szavaimat megkövetem, a megbecsülésemről biztosíthatom, remélem alkalmasint viszonozhatom majd nagybecsű szolgálatát. -fejezi be, és megkapaszkodik a lova nyergében. Egy percre mindannyian Heliora tekintenek és figyelmük elkerüli, hogy a lord csak nagy üggyel-bajjal képes a hátasát megülni. Mire ismét rá fókuszálódik a figyelem, már a szokásos tartásában várja az indulást Ajtonyt meglovagolva, és kérdőn fordul a kíséretéhez és Heliohoz is:

-Na akkor indulhatunk uraim?

[Két Tűz között V5 - Kakukkfióka]

*Az élet egyik legnagyobb rejtélye, hogy hogyan kerül egy féltündér, félember, nevetlen és tanulatlan korcs egy lovagi párbajra egy olyan illatos pitymallatkor, amikor a hozzá hasonlók még éppen kifelé tápászkodnak a megbolygatott szénakazlakból figyelemre érdemes nőtársaságban. Neki zord tekintetű férfiak jutnak, a gyors észjárású lord, a pápaszemes, valami nyurga gróffi a jellegtelen hosszú hajával és a segédje, akire senki sem kíváncsi. Majd kicsattan a boldogságtól mégis, elégedetten szívja be a levegőt a lorddal feleselve, hogy sürgesse azt a harcot, ami neki könnyen lehet az utolsó, ő meg a szomorú hír vivőjévé válhat, de addig még... ó addig még nagyon sok minden történhet, és történni is fog! Ha más nem, majd ő gondoskodik róla - fogadkozik eképpen, miközben egy bőrszíjjal hátraköti dús, sötét hajának sűrű függönyét az arcából alkalmasabbá téve a megjelenését a küzdelemre.

A karcsú pengék csattogása azonban nem okoz csalódást, bohóckodva szaladgál a küzdők körül, amíg a pápaszemes rá nem szól a másik segédet piszkálja, hogy elültesse benne a rettegés magvait, suttogva kommentálva neki az ura hibáit, csengő szókkal ecsetelve, hogy milyen sors vár majd rá a vesztes után, ahogy a cafatjaival beterítik a földet, és az erdei vadak eljönnek majd lakomázni belőle... ó nem. A küzdelem szemlélése pont úgy a kedvére van, mint minden más ezen a harmatos reggelen, izgatottan lesi őket, szinte helyben fut, táncol, pörög a dombra terített természetes, fűvel benőtt pást körül, cigánykereket hány örömében egy-egy szebb mozdulat láttán. Félreértés persze ne essék, az éjszakától elmacskásodott izmait melegíti be ezen a módon, felcsiholja a saját harci kedvét, amire úgy néz ki semmi szükség sem lesz!

Csoda-e hogy méltatlankodik, karba fonva a kezét, aztán a csípőjére vágva toppant jelezve az elégedetlenségét, életében először segéd, és semmi haszna sincs, bár van egy-két gondolata arról, miként segíthetné ki a lordot, élénk fintorgással tudatja mindenkivel a véleményét, de szürkés szemét egy pillanatra sem veszi le az "ellenségről", a rosszakról, mert nem szokása, amíg azok nem teljesen ártalmatlanok, és a gróffi egyáltalán nem az!*
- Hejj! - *kiált fel hirtelen, már a mozdulattal egy időben, ahogy a seszín hajú szemérmetlen álszent karjában megfeszülnek az izmok, és a teste felemelkedik *- az anyád szentségit! -* köpi a tőr láttán, röptében elmosódnak a szavak, mint az alamuszi macska olyan nagyot ugrik, de még milyen nagyot, jelentéktelen termete meglepő erővel csapódik a lord felé lóduló férfi oldalába, éppen csak az a gond, hogy a fegyvert is felé fordítja ahogy a kiáltás és a felé lendülő alak megzavarta a gróffit, de látni, hogy mi történik azt nem lehet.

A testének csapódik a teste. Akaratlagos, a lábát megveti, a tőrmozdulat valahol elsiklik a féltündér karján, ahogy lendíti, elüti a sérült férfi karját, reccsen az anyag hátborzongató hangon, mert az éles fegyver felhasítja, dühös és méltatlankodó kiáltást hallat. Csontos kis fehér ökle szemérmetlenül megvillan, és kihasználja, hogy a puszta termetének kicsinysége egyfajta megfoghatatlanságot kölcsönös neki, villámgyorsan a gróffi torkára vág, aztán az arcába üt, belekapaszkodik és lerántja a földre.* - A sutyerák -* ütés az állán* - hátbaszúrogatós - *a fűbe hemperednek, a térde a sérült karjára talál, leszorítja a földre* - kurv@ édes - *újabb ütés, a jóképűségét féltő August fájdalmas vinnyogással kapja el a kezét, a maradék ép kezével így kiejteni kénytelen a tőrt az ujjai közül* - szukafattya anyád! -* fejezi be és megmutatja, hogy neki két keze van, és mint egy nekidühösödött fúria úgy küzd, a levegő után hörgő férfit halántékon vágja, mielőtt a magához térő segéd odaugrana. Amikor egyszerűen leköpi egy kicsit megtorpan az a jó ember, tanácstalanul néz a párbaj bíráját, Helio pedig sziszegve megvillantja a fogait, és felugrik az elernyedt testről mielőtt elkapnák.*

- Így rendezik errefelé a becsületbeli ügyeket? - már tudja, hogy mindenki rá figyel, véres, szakadt ingujjú jobbját a kardmarkolatára ejti, és csak a Lordnak hátat fordítva méregeti a másik kettőt. Már nem affektál, nem játszadozik, olyan szemmel nézi őket, mint egy haramia a legkomolyabb kereskedőket, étvággyal arra, hogy a vérükben fürdőzzön és elvegye mindenüket, de hát a felháborodása jogos, a becstelenséget a lábaiknál heverő "előkelőség" követte el, mint már annyiszor. *

[Két Tűz között V5]

*A hajnal még messze van, a sápadt hold fénye hosszan terül el a fogadó padlóján, és az egész szobát élénk derengéssel tölti el. Isenaar a mennyezetre meredt tekintettel fekszik, feje alá kulcsolt kézzel hallgatja a tücskök, kabócák és más éjszakai lények muzsikáját, de gondolatban messze jár. Bárki azt gondolhatná, hogy a közelgő párbaj miatt nem tud aludni, de be kell vallja magának, még csak nem is érdekli a közelgő összecsapás. Egészen más foglalkoztatja, ami miatt nem tud aludni.*

*Hát persze hogy a nők. Úgy érzi mostanra valósággal kettészakadt az élete, minta két különböző síkon létezne egyszerre. Pedig olyan egyszerű lehetne minden. Most, amikor már-már bele tudott volna törődni, hogy Aurora végképp nem tart rá igényt, és feladná a szélmalomharcot. Most, amikor már évek óta dédelgetett álmai is valóra válhatnának, hogy újra megállapodjon valahol. Most, amikor úgy érezhetné, hogy valaki önzetlenül és igazán tudja szeretni őt, és fenntartások nélkül csak őrá van szüksége. De nem ilyen egyszerű ez most sem, ingatja a fejét önmagában.*

*Pedig Viola gyönyörű, fiatal, és üde, mint a legszebb harmatos tavaszi virág a réten. És csak önmagáért szereti, őszintén és önzetlenül talán az első igazi szerelem mindent felemésztő lángjával. És bár Ő nem hitegette semmivel a lányt, de nem is akadályozta meg hogy közel kerüljenek egymáshoz… De amióta Aurora elárulta neki, hogy lehetnek még esélyei, azóta folyamatosan csak a nő körül járnak a gondolatai. Bármennyire is szeretné uralni ezt az érzést egyszerűen képtelen rá. Ez csak egy kísérlet, egy próba a nő részéről – mondogatja magában, de azóta folyamatos nyugtalanságban tölti mindennapjait. Mintha lassú tűzzel égő katlant hordozna, nem tud pihenni reggel, napközben még csak-csak el van valahogy, de éjszakák…. azok a legrosszabbak. Soha egyetlen udvarhölgy miatt sem forgolódott ennyit álmatlanul az ágyában, mint mostanában Aurora miatt…*

*Ki tudja meddig jutna el a végeláthatatlan és kusza gondolatok ösvényén, ha az egyre közeledő lódobogás zaja ki nem zökkentené. Kitekint a fogadó emeleti ablakából, és várakozásának megfelelően, a hajnal első sugaraival érkező Mauricius kapitányt pillanthatja meg. Az ablakból int neki, hogy jöjjön fel hozzá, és sietve felkapja felöltőjét. A fiatal kapitány hamar felér hozzá a rövid lépcsősoron, és a már nyitott ajtóban köszönti őt.*

-Szép napot uram! Én készenállok, akkor velem tart?
-Természetesen – feleli kurtán, azzal felkapja a hátizsákját és a párbajtőröket rejtő bőr tegezt, és lendületesen nekiiramodik. Majd pár lépcsőfok megtétele után hátra szól mögötte igyekvő katonájának.

-Mauricius, kérem nem menne vissza az ujjatlan bőrkesztyűmért? Ott lóg a fogason, vagy a szekrényen, csak elfelejtettem elhozni…
-Ahogy óhajtja Uram! – mondja a férfi vidáman és már üget is vissza a szobába. Isenaar pár lépést követi őt, és csak annyit hall felőle, hogy – nem találom uram – amikor óvatosan becsukja az ajtót, gondosan kétszeresen bezárja. A kulcsot az ajtó melletti padlóvázába rejti és sietős léptekkel távozik. Azt már nem hallja mikor segédje dörömbölve próbál kijutni a kulcsra zárt, vasalatos ajtón.

*A kis domb felé kaptatva, egész végig az úton az az érzése van, hogy nincs egyedül, mintha árnyékként követné valaki. Többször is megáll, vár, hogy megbizonyosodjon az sejtéséről, azonban senkit nem lát a közelében eme korai órán. Mire megérkezik a dombtetőn elterülő kis tisztásra, már három férfi alakja bontakozik ki a szürkületből. Közelebb érve Augustot már felismeri, a másik két ember ismeretlen számára. Mielőtt túl közel érne, előhalássza a kis fiolát a nyakából, és elharapva az üvegcsét megissza tartalmát. Elsőre semmi különöset nem tapasztal, csak az íze borzalmas.

-Jó reggel Lord Isenaar – köszönti az egyik idegen, pápaszemet viselő férfi, aki távolabb áll a báró fiától. -Szeretném bemutatni a párbajozó felet és segédjét ...- kezdi élénken.
-Nem szükséges … feleli komoran és legyint Isenaar, miközben leszáll a lóról – August Von Roche bárót ismerem, a másik úr meg nem érdekel…
Szemernyi megrökönyödés után, az idegen férfi folytatja a beszédjét.
-Én a párbaj felügyeletében jöttem, és ugyanakkor kérdezném, hogy Mauricius kapitány merre van Uram?
-Biztosan nem jött el, amint azt láthatja – néz szét flegmán a lord és már a báró fiát méregeti.
-Várhatnánk még egy kicsit… hunyorít bosszúsan August Isenaarra – hátha megérkezik.
-Én nem várok, nem érek rá ilyesmire. -feleli Isenaar határozottan - Nem mindegy magának melyikünk ellen áll ki először? Jóllehet mire végzünk Ő is megérkezik…
-Végül is…miért ne? - villan sötéten August tekintete -rendben, legyen – feleli növekvő önbizalommal.
-De hisz magának nincs itt a segédje! – akadékoskodik a bíró, körbe kémlelve a kis tisztást.
-Az igaz, de itt van maga! Elvállalhatná akár maga is… - néz hunyorítva a pápaszemes férfira.
-Szabálytalan! – ujjong fel kárörvendően August, még mielőtt a segédje megszólalhatna. - Maga is tudja!

*Isenaar bosszúsan kénytelen elismerni, hogy igaza van. Már érzi a szérum hatását ahogyan lávaként terjed szét az ereiben. Tudja, hogy sebesen telik az idő, amelyből ha kifut, az végzetes lesz. Idegesen szemléli a tájat körbe, de nem lát senkit, aki segíthetne rajta. Azonban kisvártatva megakad a szeme egy gazdátlan pej lovon. Mintha már látta volna, indul el a gondolatfolyam, de mielőtt a végére érne ismerős arc tűnik fel az egyik fatörzs mellett.*

-Vállalom! – mondja a férfi nyűgösen, felszegett állal, olyan hangnemben mintha hosszú könyörgés után mondana igent.
Megvárja amíg mindenki maradéktalanul rá figyel, színpadiasan kimért léptekkel közelebb jön és méltóságteljesen meghajol.

-Kicsoda maga? – kérdezi egyszerre August, és segédje kikerekedett szemmel.
- Helio Neachtain a becsületes nevem szolgálatukra – emeli fel az ujját egy pillanatra – illetve csak az övére, egyelőre – mosolyog kajánul a lordra nézve.
-És mi a rossebet keres itt? – kérdezi a párbaj bírája, most már türelmetlenül.
-Ő a segédem – mondja Isenaar sötéten, úgyhogy kezdhetjük is!
Közben odalép a félelfhez és a fülébe súgja.
-Aztán semmi csalafintaság, rendben?

*De Helio nem felel, csak angyali mosollyal tovalibben, elveszi a párbajtőrt a bírótól és átnyújtja Isenaarnak.
-Maga meg ne csak beszéljen folyton, hanem mutasson is végre valamit… Mert én meg nem erre az előadásra fizettem be, hogy locsogjon meg fecsegjen itt – pimaszkodik affektálva kicsit, tisztes távolból.

Isenaar lenyeli a kikívánkozó mondandóját, és szabályos bajvívó-állásba helyezkedik Augusttal szemben. Egy pár percig csak körbe körbe táncolnak míg végül August elszánja magát az első támadásra. Szokatlanul gyors és agresszív támadás ez, Isenaarnak figyelnie kell nagyon, és pár lépést hátrálni is kényszerül. Ezután egymást követve hasonló csörték következnek, hol jobbról hol balról, próbál betalálni az ellen.

*A lord csak az érzékeire hagyatkozik, hogy kivédje a támadásokat, és bár egyre jobban elkapja a ritmust, éreznie kell mennyivel gyorsabb ellenfele. Tudja jól, csak akkor nyerhet, ha kiismeri ellenfele harcmodorát, és találni tud benne egy gyenge pontot. Egyre jobban belemelegszik a küzdelembe, és ahogy a pengék villannak és ütköznek, szikrát vetnek, mindinkább melege lesz. Fokozatosan áramlik szét a fájdalom a szövetekben, és mint valami váratlan izomláz hasít bele minden mozdulatra.*

*Nem törődik vele a figyelmét csak az ellenfelére összpontosítja. Feltűnik neki, hogy bár mesterien vív a másik, rendre hasonló kombinációban zárja le támadásait. Ilyenkor azonban, az egyik oldala mindig védtelenebb marad.
Már a szédülés kerülgeti, forróság járja át mindenütt és fejében vészt jóslóan lüktet a vér. Egyre biztosabb jelei mutatkoznak annak, hogy nem sokáig tud már így tovább harcolni, mikor elszánja magát végre. Amint az újabb összecsapás érne véget, és August egy visszatámadással zárna, lendületesen oldalra lép. Csak hajszál híján véti el az ellensége a döfést, azonban Isenaar így csaknem mellé kerülve, egy gyors fordulatot tesz, és két alkarja közé feszíti a másik fegyvert fogó karját.
Hangos reccsenéssel és ordítással engedi el a fegyverét August, amely miután a földre hullik, Isenaar a markolatánál fogva, jó messzire rúg el. Még a lendülettől vezérelve taszít egyet ellenfelén, aki kibillenve egyensúlyából a földre zuhan. Kikerekedett szemekkel mered rá August a porban fekve.*
-Itt a vége báró uram! – mondja Isenaar zihálva, és ahogy a térdeire támaszkodik, észreveszi hogy eleredt az orra vére is. A párbaj bírája, és a segédje is egyetértően bólogatnak, elismerve a lord győzelmét, és méltányolva hogy valódi vérontás nélkül rendezték az ügyet. Helio aki eddig lelkesen ugrált körülöttük, félve hogy lemarad valami izgalomról, most csüggedten néz Isenaarra.

-Szép kis darab! Itt még rendesen a vér sem folyik…- fonja karba a kezét színpadiasan.

*Isenaar figyelmét elvonja kissé a történésekről, ahogy figyelmes lesz rá, hogy az úton közeledő porfelhő a távolban valaki érkezését sejteti. Fel is egyenesedik, és féloldalasan hátat fordít a legyőzött férfinak, aki kihasználva a kínálkozó alkalmat, egy rövid tőrt ránt elő és talpra állva már lendülettel támad is a lord felé. Szinte csak Helio az egyetlen, aki helyzeténél fogva látja mi történik, és ugyan jó pár lépéssel arrébb, de be tudna avatkozni…*

<b>//Helio most te következel majd, rajtad áll milyen kimenetele lesz a történetnek. ( Kérlek ha lehet azért Augustot ne öld meg mert annak durva következményei lennének :)//

[Két Tűz között V5]

*A panzió mögötti kis tisztásra beszélték meg a találkozót Mauriciussal, a szomszédságában annak ahol végül is a lord éjjelre megszállt. Először Isenaar ér oda, mivel számára ez csak kőhajításnyi távolság, és egy farönkön üldögélve várja segédjét gondolataiba merülve. Kisvártatva megérkezik az is, arcán enyhe bűnbánó mosollyal.*

-Nem akartam bajba keverni magát Uram, főleg nem most, hogy még az egészsége sem teljes. – kezd bele Mauricius mielőtt leszállna a lováról.

*Isenaar felkel és megfogja az érkező paripa kötőfékjét amíg a férfi leszáll a lóról, és higgadtan hozzáteszi.*

-Nem az a baj, hogy engem belekevert, hanem az, hogy a magát sodorta bajba. – vezeti félre a lovat és a fához kötözi de folytatja.
- Én talán megtaláltam volna a módját, hogy elkerüljem ezt, ugyanakkor az Ön helyében vélhetően nem cselekedtem volna másként. De igazából nem számít mert ezen már túl vagyunk…

*Maurícius csendesen bólogat a szavaira, amíg Isenaar előkeresi a hosszúkás bőrbe csomagolt fegyvereket. Azután az egyiket átnyújtja az ifjú kapitánynak, aki kezébe véve a furcsán vékony pengét, kíváncsian kérdezi tőle.*
-Ez miféle fegyver uram?
-Ettől féltem - mondja Isenaar ,-ez egy párbajtőr, és ezek szerint nem látott még ilyet, igaz?
-Nem - hangzik a rövid válasz és közben kísérlet képpen suhint párat a számára szokatlan fegyverrel.
-Nem is volt még sohasem lovagias ügye igaz? – kérdi a lord maga is kézbe véve a hosszú már-már kardnak is beillő hegyes tőrt.
-Nem soha eddig – néz nyíltan és őszintén a felettesére Mauricius.- De miből gondolja hogy ezt a fegyvernemet fogja választani August ellenem? Mert vélhetően először velem szemben szándékozik kiállni, és a szabály is ezt mondja nemde?
-Valóban a szabály rendelkezik arról, hogy a sértett állapíthatja meg a fegyvernemet, és több egymást követő bajvívás esetén a sorrendet is, tehát azt, hogy kivel kíván összecsapni először…feleli Isenaar.

-És utána érdeklődtem kicsit, hogy miféle képzést kaphatott a mi August barátunk ... Veszi fel a szabályos bajvívó testtartást közben Isenaar -Nos, úgy hírlik, olyan katonai iskolában tanult, ahol ennek a fegyvernek a forgatása alapvető elvárás volt. Igaz, hogy utóbb nem végezte el ezt az iskolát, de ezt a virtust biztosan alaposan elsajátította…próbálgatja ő is a fegyvert.

Maurícius elgondolkodik a lord szavain és hosszú ideig csendben vár majd tétován mondja.
-Nem lehet ez sem nagyon más, mint a katonai tőr vagy kard…

-Ebben nagyon téved barátom, ez valami egészen más. Ezzel nem lehet vágni, nincs lendülete csak szúrni lehet vele és egészen különböző taktikát igényel, mint a hagyományos harc. Például az eredményes használatához gyors reflexek kellenek - tekint magára végül -és ezzel sajnos most én nem rendelkezem. Mint tudja, a sérüléseim miatt sokat veszítettem a fürgeségemből, bár meg tudom Önt tanítani vívni, de nem leszek jó ellenfele sem magának, sem Augustnak …

*Azzal Isenaar nekilát, hogy az alapállást, a mozgásokat, a támadási és védekezési elemeket egyenként megmutassa segédjének. Azonban hiába csinálja szorgalmasan a fiatal kapitány, a nehéz fegyverhez szokott keze teljesen esetlenül kezeli a könnyű de halálos pengét. Hiába sajátítja el a különböző önálló elemeket, olyannyira nehezére esik azok együttes alkalmazása, hogy majd minden összecsapás az Ő vereségével végződik. A keménybőr mellvérten csak úgy záporoznak a lord pontos találatai.*

*Majd egy órás tusa után a lord feltartott kézzel jelzi, hogy tartsanak szünetet. Mindkét férfi alaposan megizzadva, ingujjra vetkőzve heveredik le a közeli farönkre. Isenaar fájlalja a bal karját, és a vállát is borús tekintettel masszírozza.*

-Hát barátom ez nem lesz elég ide… mondja segédjének csalódottan. -Az én izmaim sajnos nem bírják tovább, pihennem kell. De addig maga gyakoroljon tovább rendületlenül – utasítja, és a szemével követi, ahogyan Maurícius folytatja a támadásokat, immáron egy képzeletbeli ellenséggel szemben. Isenaar pontról-pontra irányítja őt mikor mit tegyen, de egyre csüggedtebben szemléli az árnyékharcot. Alaposan megizzasztja szegény fickót, mire pihenőt engedélyez neki, s amíg a másik hoz vizet a hátastól, lehajtott fejét ingatja. Nagyot sóhajt, de mire a férfi visszaér derűsen mondja neki.

-Fel a fejjel barátom, sokkal jobb volt. - és azzal elfogadja a felé nyújtott kulacsot, és alaposan meghúzza.
-Még egy kicsit tökéletesíteni kell a mozdulatait, de jó lesz ez! – mondja bíztatásul.
- Most nekem mennem kell, de még gyakoroljon itt ameddig csak bír, és holnap hajnalban jöjjön értem ide a fogadóba mert el akarom kísérni.
Maurícius szófogadóan bólint, és megvárja hogy Isenaar felkeljen a farönkről. Már-már mondani akarna valamit, de a felettese megveregeti a vállát és biztatóan ránéz.
-Holnap hajnalban találkozunk, gyakoroljon!

*Azzal a lord nyergeli is lovát, mert pontosan tudja már hova kell mennie. Székváros felé tartó úton éppen elégszer végiggondolja, hogy a fiúnak nincs igazi esélye a báró fia ellen. ~Nagyszerű katona ez a Mauricius, de ez a fegyver teljesen idegen számára~. A város keleti részén aztán könnyen megtalálja a sikátort amit keres, és a pincét ahol már számtalanszor járt. Az eldugott vasajtón öles kopogtató függ oroszlánfejet mintázva. Erélyesen koppant kettőt-hármat-kettőt, kis szünetekkel, mire az ajtó kinyílik és egy töppedt szakállas emberke kukucskál ki rajta.*

-Ki az, aki délutáni szunyókálásomból fel mer zavarni? -kérdi groteszk fintorral, rozsdás hangon.

*De Isenaar csak szótlanul odalép mellé és két aranyat nyom a kezébe. Az öreg bácsika féloldalasan felfelé sandít a lordra, széles vigyorral, majd hozzáteszi – úgysem tudtam aludni, túl meleg van- affektál öregesen, és kezével befelé tessékeli. Odabent aztán sűrűn dörzsölgetni kezdi a kezét amíg a sarokban álló szekrényke elé totyog.*

-És vajon mit akar a drágalátos lovag úr, az öreg és bölcs Mogultól hmmm? – áll meg végül a rácsos ajtajú fiolákkal megrakott üvegszekrény előtt. Tekintete egyszerre gyanakvó és sóvár.
-Olyat keresek méltóságos Mogul mester, ami a testre hat, főleg az izmokra.- koncentrál a mondanivalójával Isenaar. -Olyasvalamit, ami a sérült tagoknak visszaadja az eredeti állapotát….

*A Mogul felemeli az ujját és heherészni kezd.*
-Hááhááháá megint a legjobbhoz fordult Lovag uram, a szakértőhöz! Van itt pont ilyesmi, máshol ezt nem is kapja meg az biztos - károgja rekedtes hangon. -De drága lesz ám - emeli még magasabbra az ujját, és azzal egy egészen kis nyakláncon függő fiolát vesz ki a szekrényből és a kisasztalra rakja.*

-Az a neve hogy kárhozottak diadala. Még az aggastyánoknak is olyan fürgeséget kölcsönöz mintha csak siheder éveikben járnának. De mindössze egyetlen óráig…- komorodik el a tekintete.*
*Isenaar már nyúlna a szérumért de a Mogul majdnem a kezére csap.*
-Megálljon héé, és a fizetség?
*Isenaar előveszi az arannyal teli erszényét és elkezdi gúlába rakni az aranytallérokat. Amíg túl alacsonynak találja az öreg, mély elégedetlen morgó hangot hallat. Majd mikor olyan magas már hogy csaknem leborul, félkézzel köpenye zsebébe söpri az egészet, és felcsillan a szeme. -Nagyszerű!
*Isenaar kezébe veszi a furcsa zöldes-sárgás színben játszó üvegcsét, és már-már a nyakába akasztja azt, amikor az öreg váratlanul odalép és elkapja a kezét.*
-Egy dolgot azonban ne feledjen! – szikráznak savó színű szemei – mindaddig amíg a szer hatása alatt van mentől nagyobb sebességgel cselekszik, annál kitartóbb fájdalmat fog elszenvedni. És a fájdalom napokig megmaradhat utána. Ha túlerőlteti magát, belepusztulhat! – majd elengedi a férfi kezét és újra groteszk mosolyra húzza száját.
<-De hisz mindennek ára van… nevet fel kajánul.

*Isenaar a nyakába akasztja a szérumot, gondosan köpenyébe rejti és szinte köszönés nélkül távozik. Még az ajtóban hallja ahogy a Mogul elégedetten szinte kéjesen számolgatja csörögve a gyorsan szerzett aranyakat.*