Smaragd felföld

[Álmok alkonya V4]

*Eleinte merő gyanakvással figyeli Viola kisasszony Helio minden szavát és mozdulatát, de utóbb nem tudja palástolni, hogy némely szavára apró mosoly jelenik meg szája szegletében. Lassanként megnyugszik, és figyelve a férfi szavaira, tenyerével megtörli csinos kis arcát felszárítva ezzel a könnyeit. Vágyja az új információkat és mintha a fejében már új tervet készítene, hogyan tovább, és miként ezután. Mikor Helio elmondja miféle viszony fűzi a Lordhoz, kicsit zavaros lesz a pillantása, látszik rajta, hogy nem igazán érti a fondorlatos szavakat, no meg hiszi is, meg nem is a hallottakat. Viszont, még így megbántottan is érti a tréfát, és szemében hálás fény villan Helio számára az üde szavakra.*

-Nem tőlem kell óvnia Isenaar fejedelmet, hanem leginkább a saját végzetétől.. – mondja kicsit leszegett fejjel – jól tudom én, hogy unos untalan a bajt keresi, és csak akkor lennék nyugodt, ha a szoknyám szélén ülne naphosszat… - ábrándozik el ismét a jelenetet elképzelve. – És igaz valóban hogy még leány vagyok, de az én koromban ez még nem szégyellnivaló nemigaz? – kicsit inkább tettetett szemrehányás van a hangjában.

*Majd hosszasan elgondolkodik a hallottakról. Nem tűnik elégedettnek a válasszal, amit Auroráról kapott, pedig már maga is látni véli a közeledő nemesembert. Temérdek dolgot kellene még kiderítenie:~ mennyi idős, magas-e vagy alacsony, csinos világi dáma-e akár…?~ Ezért mielőtt az odaér hozzájuk Isenaar, még Heliohoz hajolva, két kezét vállára téve, a fülébe súgja mintha csak valami lényegtelen dolgot mondana.*

-Még lenne pár kérdésem Auroráról, és nagyon hálás lennék ha alkalmasint, -persze nem most- válaszolna is rá. És nagyon köszönöm, ha csillagként követi a Lordomat mert és sajnos nem tehetem, hogy megóvjam mindenféle veszélytől, ( tekintetéből látszik leginkább az aljas némberektől félti a jóembert ) de bízok a becsületességében és számítok magára…

*Azzal váratlanul elengedi Heliot, még kicsit végig is simít annak ruházatán, válltól lefelé mintha valami ráncot akart volna kisimítani. Ezt a pillanatot sikerül a lordnak elkapnia, és ezért az apró gyanakvás a szemében amivel mindkettejükre néz. Először Violához fordul majd némi szemrehányással tekintetében Heliohoz szól.*

-Micsoda véletlen ugye, hogy így összefutottunk mind nemde? Had mutassam be hát Önnek kedves kisasszony Helio Nechtain urat, kinek igen sokat köszönhetek immáron. – széles mozdulatot tesz
- Többek között nemes gesztus tőle hogy félti és óvja a jóhíremet, és személyiségfejlődésemet is szívügyeként kezeli. – hunyorít kissé Heliora végül, majd felé fordul.

-Külön köszönöm tehát a magasztaló és bátorító szavakat, mellyel megajándékozta a hűbéruram és jótevőm gyönyörű leányát, de ha javasolhatom most közösen kísérjük vissza Holdviola kisasszonyt a kastélyba, nekünk pedig akadna elintéznivalónk éppen. – mondja fajsúlyos pillantástól kísérve, ellentmondást nem tűrő hangon.

*És ha Helio nem ellenkezik akkor kétoldalról karonfogva, mint valami vasárnapi körséta idilli menete, visszasétálnak Violával a kastélyba. Ez már csak pár rövidke perc, mivel a kacskaringós út végén az erdő szélénél már szemmel láthatók a kastély déli falazatának kiugró részletei..*

[Álmok alkonya V3 - Szeret, nem szeret]

- Higgye el, egy cselédlánnyal szemben egészen másfajta bánásmódot tartok megfelelőnek, és másféle szavakat, drága Holdviola -* ó azok a cserfes ajkak, vigyor táncol az ő száján, szürke tüzek lobognak fel a fénytől színeváltó szemében, felismerő ő az igézet megtörését, ha látja, és saját fondorlatos tervének kudarca nem háborítja fel különösebben.* - Kegyednek kifejezetten jól áll a harag, mintha átvilágítaná a szelídségét akár egy festett üvegablakot a fény, megmutatva a valódi szépségét - *bókol elragadtatott céltalansággal, felsóhajt.*

- Szerintem elég messze van az őrség, hogy segítse ha bajba kerül, de nincs bajba. A Lord személyes jó barátom, átkom, kárhozott kísértőm, púpom a hátamon és kereszt a nyakamon. Higgye csak el, ha mondom én sem vágyom másra, minthogy megvédjem őt gonosz némberektől -*látványosan végigméri a szép Holdviolát. * - És önről még csak sejtem, hogy jóféle asszony szíve dobok lánykeble mögött, de biztosan nem tudhatom, elvégre most mutatta meg, hogy elszánt amazonként is képes fellépni, ennek vajon kitehetem-e a mi érzékeny Lordunkat? - *tépelődik zaklatottan, belemarkol saját, dús, sötét hajába látványosan szenvedve, pedig egy szerelmetes hajadon szavai éppen megvilágítják neki Isenaar jellemének még egy oldalát, ami eddig sem volt titok.*

- Belehalni nemes ügyekbe úgy fest valamiféle kedvtelés nála, rossz parti tehát, korán elviszi majd a vég, ez is egyfajta szívtelenség. Özvegyet és siratóasszonyt, gyászba borul violaszálakat hagyni maga után... -*tűnődve nézi ezt a lányt, és ő még azt hitte, hogy a Lord Aurorának csapja a szelet, pedig itt az erdő alján máris tavaszira fordult az idő, és a leány szerelme megédesíti a szellőt.* - Mit mondhatnék, a kishúgocskám - *tárja szét a karjait tehetetlenül a kérdésre * - De férfiembert nem bíznék rá, olyan vad és szeszélyes...

*Elhallgat ezzel, mert lépteket neszel a sűrűben.*
- Emlegett Lordunk mindig megjelenik - *fordul felé, és olyan ügyesen pukedlizik, hogy az becsületére válna az udvartatásnak is. * - A jellemhibáiról diskuráltunk, és megpróbáltam megvigasztalni ezt a szép leányt, mert nem állhatom, hogy kisírja azt a gyönyörű szemét. Egyébként úgy határoztam, hogy a körmödre nézek Lordom, mielőtt dőrén belehalsz valamibe, a kisasszonykától tudom, hogy az értelmetlen nemes ügyek avatott bajnoka vagy -*teszi csípőre a kezeit.*

[Álmok alkonya V3]

*Fiatalkorban sokszor megesik az emberrel, hogy pillanatok alatt fordul nagyot a világ, és ami eddig egyszerű volt és érthető, az többé már sosem tűnik annak. Új értelmet nyernek az illatok, a színek, és egyszerre látszódik minden sokkalta többnek és egyszerre kevesebbnek. Így van ezzel Viola is, mert pár perc leforgása alatt megjárja a szédítő utat mennyország és pokol között, majd mikor az utazás hirtelen véget ér, végleg bizonytalanná váljék mindenben.

Meglepettségében szólni sem tud, ahogyan az ismeretlen és fura férfi szavai majd karjai körülölelik, megborzongatják. De a szavak, mint az ikrás méz, túl sűrűek és ragacsosak, és egyszeriben nem mennek le a torkán, nem gyógyír neki a sajgó sebre, hanem csak fullasztó és zavart keltő látomás. Dehogy akar ő pörögni, forogni, ünnepelni, hiszen saroknyira jár csak a bánat forrásától…Értetlenségében ellenállni is elfelejt egy pillanatig, azonban mikor lefogják és elhallgattatják már magához tér, és termetéhez mérten komoly lendülettel szakítja ki magát a rabság karjaiból.*

-Mit merészel maga, mit gondol kivel van dolga, talán csak nem cselédlánynak néz! -kel ki magából harciasan és szemében az értetlen düh csillan. De csak egy percig, mert a kíváncsisága felülkerekedik, és lényegesen szolidabb hangon folytatja.*

-Ha erőszakoskodni mer bizony Isten hívom az őrséget… - tekintetében nyoma sincs immáron a felháborodásnak.
-Honnan Ismeri a Lordot ? – buggyan ki belőle a kérdés, mielőtt válaszolna Helio kérdésére, majd szemrehányóan és dacosan sietve hozzá is teszi.*

-Nem fogom bántani a Lordomat… - pillant eltökélten – mint az a gonosz némber!

- Ő jó ember, az apám vagyonát is megóvta, pedig majdnem belehalt.. – kerekedik ki igéző szeme és az áhítat csillog benne. -És egyáltalán nem szívtelen -ábrándozik el, mintha újra a karjaiban tartaná a szertett férfi és szép arcára angyali mosoly költözik miközben karjaival átfogja saját magát – én már csak tudom…

*Majd váratlanul visszatér a jelenbe, és gyanakvó pillantással teszi fel a kérdést az előtte álló férfinak, és látszik az arckifejezésén, hogy feltétlen választ vár rá.*
-Csak nem ismeri azt az Aurorát is?

*Eközben Isenaar sóhajtva kel fel a padról, mert az elmúlt percek az ő lelkén is árnyékot vetettek.
~Megkeresem a lányt… mielőtt valami ostobaságot csinál~ gondolja gondterhelten, mert a fiatal női szívek errefelé is hajlamosak az efféle túlzásokra. A halk sikoly hallatán szaporázni kezdi lépteit, és mint aki sebzett vadat követ, indul a hang irányába. Kis ideig tétovázik, majd a harsogó zöld között, az ismerős világos ruha részleteit pillantja meg. Már éppen szólítani is akarja, de közelebb érve látnia kell, bizony Viola nincs egyedül, hanem – és lássanak csodát- éppen Helioval cserél fontos eszméket. Csak pár foszlányt kap el a beszélgetésükből, de az éppen elég, hogy tudja, ezt nem üdvös folytatni. Pillanatig habozik hogy miként szólítsa meg a lányt, de végül közelebb lép és határozott hangon fordul felé.

-Viola kisasszony csak hogy magára találtam… - próbálja leplezni aggódását, és egyben fürkészi is a lány tekintetét.Ugyanakkor nem állhatja hogy Helio-t is vizsgálódva vegye szemügyre*

-És Ön hogy keveredett ide barátom, és mi is folyik itt? – teszi fel a kérdést neki, de tekintete azért óva inti Helio-t, hogy vigyázzon a leány előtt mit beszél…*

[Álmok alkonya V2 - A természet lágy ölén]

*Vannak azok a különös napok, amikor a féltündér kinyitja a szemét és egy új helyre érkezik az életben. Azt hiszi berendezkedik aranyosan, kedvesen, borsot tör a környékbeliek orra alá, aztán továbbáll. Ezeken a napokon a reggeli elfogyasztása után még nem tudja, hogy este már egy különös, szinte édenien termékeny vidékre lovagol majd egy lovag társaságában, aztán elszakad tőle, csak azért, hogy másnap a párbajsegédjeként tündökölve megmenthesse az életét.

Csoda, hogy ezek után egy kissé nehezére esik elszakadni a területtől? Visszacsalogatja, mintha legalábbis honos volna errefelé, bejárja az emlékeket őrző dombocskát, betér a kocsmákba, beszélget, kérdezősködik, persze, az úrról, akivel Isenaar vívott, és magáról a Lordról is, meg az ő hűbéruráról, és hasonló nyalánkságokról. A helyiek italán osztozik, és részegen pár suhanccal a párbaj bírájának ablakát megdobálja kaviccsal, aztán viháncolva elszalad, mint aki ott sem volt éjnek évadján, hogy háborgassa a rendet.

De az este mulatságát a nappaléi veszik elő, és valahogy az szaglik a levegőben, hogy új, szokatlan szövetségét egy emberi lénnyel ápolni és gondozni kell, hát némi útmutatást szerez, mert igen, a lovagot látták, menjen csak a zölderdőbe, ott látni fog egyet s mást, de legyen diszkrét, mert a szép Holdviolát is arrafelé vitte a szíve, más nem lehetett, csakis a szíve. Ő egy másik testrészre tippelt volna, de a bölcsességét megtartotta magának, csengettyűs kantárját a nyeregtáskába rejtette, és a fák között óvatosan léptetve kereste a legbujább sűrűséget, ahonnan szóváltást hajtott érzékeny füle felé a szél.*

- Ezek sem tudják, hogy mit csináljanak a bokrok között, ugye szép lovacskám? - *veregeti meg a szép hátas nyakát, de csak annyira megy közel, hogy a bokrok között elsuhanó lány néhány lépés után szinte belebotoljon egy csendes sikollyal könnyáztatta szép aztán, pedig ló és lovasa a legkevésbé sem elrettentő jelenség.*

- Jaj minden szépre, és minden jóra ezen a földön, bocsásson meg kisasszony, édes, szép Holdviola! El ne áruljon! - *ugrik le a nyeregből fürgén, mint egy gyík, féltérdre veti magát rimánkodva.*

- Ismer engem? - *rebegi a lány megzavarodottan.*

- Ki ne ismerné e föld úrhölgyét, akiért virágoznak a fák, fakad a rügy, dalol a madár és fial a mókus? Hiszen olyan szép, hogy mosolyog magára az ég, de most bocsásson meg kérem -*szökken hozzá, kapja el a kezét, öleli magához, fogja be a száját megpördítve a könnyű teremtést behúzza a bokrok közé, amik készséggel nyílnak meg a természet gyermekeinek, majd zárulnak össze szövevényként felettük. * - Kééérem tréfáljuk meg a Lord urat, aki nem volt rest könnyekre fakasztani téged, hadd keressen kétségbeesetten a sikolyodat hallva, hadd aggódjon az az érzéketlen fajankó, hiszen az, biztos, hogy az? -*suttogja engedve a szorításán a mélyzöld árnyak között.*

[Álmok alkonya V2]

*Jó ideig révetegen ül a fák alatt a kis padon, belsőjében megvívja az elemek csatáját, s mikor csillapodni kezd a békétlenség, arra eszmél hogy a lovát nem látja sehol. Jól belátható ez a kis rét, és azonnal megállapítja, virgonc barátja bizony kereket oldott. ~Biztos valami forróvérű kanca után tekergett el~ gondolja fejét csóválva, és bár nem örül ennek, de felmenti szeretett hátasát látatlanban is nem létező bűnei alól. Éppen eltökéli, hogy elindul és megkeresi, amikor élénk nyerítés közepette Viola kisasszonyt látja felbukkanni az elveszett pacival. *

*A fiatal lány ezúttal lenge, vékony szövésű világos ruhát visel , halvány virágmintákkal, hajában díszeleg pár gyönyörű tavaszi virág. Lazán fogva a kantárt vezeti Koncos őméltóságát, aki büszkén fejét felvetve lépdel mellette, hogy lám micsoda tetszetős társaságra akadt.*

*Viola jókedvűen sétál, mosolyogva, és meg sem áll míg a lordhoz nem ér. Isenaar kezét nyújtaná a kötőfékért, de a lány kacéran elhúzza azt előle és kicsit illegeti is magát.*

-Azt már nem kedves lordom, nem kapja meg ilyen olcsón az elveszett barátját… néz rá igézőn. - Én találtam meg, és ha nem jövök, már ki tudja merre jár. – affektál bájosan - Ezért, ha szeretné visszaszerezni a kedves jószágát bizony ki kell váltania azt….

*Isenaar fáradtan mosolyog vissza a lányra, és mivel pár perce szabadult ki még csak saját őrületének börtönéből, kissé értetlenül néz vissza rá.*

-Miről beszél kedves Viola? sűrűsödnek össze a ráncok a homlokán.
*Viola kicsit dacosabban, de lehet persze csak tetteti, mert csillogó szemekkel folytatja.*

-Ugyan már, ne mondja, hogy nem érti - biggyeszti le ajkát játékosan – zálogban van a paripája és adnia kell valamit cserébe…

-Na és mit szeretne kapni tőlem ? - néz kérdőn és enyhén gyanakvón a Isenaar a lányra.
-Egy csókot…egy rendes, és tisztességes csókot - monda a lány picit szégyenlősen, és közelebb lép a férfihoz hogy két kezével megfogja annak mindkét kezét.*

*Isenaar lenéz a kezében lévő törékeny kis kezekre, melyek mintha játékok volnának, úgy festenek a megemberesedett markában. Majd felemeli a tekintetét, fürkészve a lányét és nagyot sóhajt.*

-Nagyon sajnálom kisasszony, de nem tehetem - feleli csüggedten.
-De ugyan miért nem? - kerekedik ki a szeme Violának - Ne féljen apám biztosan nem lát minket…- mondja huncutul, de valamit megérezve, arcáról tovatűnik a mosoly.

-Nem az apja miatt kedves, nem ő az oka ennek… -hangzik a súlyos válasz.
-Hát hanem micsoda? -néz most már egyre gyanakvóbban a lány – vagy kicsoda?

Isenaar lehorgasztja a fejét, de a válaszhoz újra a szemébe kell néznie, bármennyire rosszul esik is neki.

-Nem tehetem, mert egy másik nőé már a szívem… -keményedik meg pillantása váratlanul.

*A lány pupillái kitágulnak, és elsápad, úgy néz a férfira, mint aki a lehetetlent látja megelevenedni éppen.*
-Hogyan? De hisz azt mondta, hogy Önnek nincs aki átölelje és… - elcsuklik a hangja, és szinte suttogva folytatja – és aki szeresse…

-Igen kisasszony úgy is volt, de…
*Isenaar nem tudja befejezni a mondatot, mert a lány hirtelen kipirul, és ahogyan harci díszt ölt csinos orcája, szaporán peregni kezd a nyelve. Tekintete süt mint az izzó érc.*

-Szóval így állunk! Maga becsapott engem, maga hazudott nekem! - lendül bele hirtelen egyre hangosabban.*
*Isenaar szeretne hozzá szólni, de amaz kirántja kezét a másik kezéből és dühösen folytatja a szóáradatot.*

-És ki az halljam! Hogy hívják, honnan ismeri, mióta ismeri ?!

*A lord kivár most, újra leszegett fejjel, s amikor felnéz egyszeriben nem állhatja a lány tekintetét. Ezért inkább csak előre meredten mondja neki. Nem szeretne igazán válaszolni, de úgy érzi tartozik ezzel a lánynak.*

-Régebb óta ismerem, és amint én is gyakorta, Ő is a kúria lakója. – kicsit vár hátha megelégszik ennyivel a lány, de a harcias tekintete elárulja, hogy szemernyit sem tágít míg nem felel a férfi. Ezért végül a lord folytatja.

– Aurorának hívják…- feleli halkan.

*Erre a szóra összeszűkül a lány tekintete, és a hirtelen jött dühöt felváltja valami egészen más. Valami sokkal mélyebb. Ebben a pillanatban új nevet ad az ősi ellenségének, akit immáron ismeretlenül is, de minden határ nélkül gyűlölhet. Ez a név betűről-betűre vésődik be a lelke legmélyére, fel a képzeletbeli halállistája legtetejére. De úgy, hogy alant csak kilométerekkel következik a második. *

*Mostantól minden rossz és megrontó képzet, amely ártatlan életében a bánat forrása, ezt a nevet fogja viselni.*

*Próbál megállni a lábán, de úgy érzi olyan ellenséggel került most szembe, aki csalással szerzett előnyökkel győzte le, és tekintete elhomályosul.*

-Csak azt mondja meg hogy miért? – suttogja a lány megsemmisülten – Talán jobban szereti magát mint én? Talán különb mint én?

A férfi látva a lány lelkiállapotát, és féltve hogy elájul és összeesik megfogja a kezét, de amaz nem szorítja meg csak élettelenül hagyja hogy fogva tartsák.*

-Igazából egyik sem, de ez nem ilyen egyszerű.- próbál a lord a lelkére beszélni - Az ember nem keresi a szerelmet, az csak úgy jön, de ezt biztosan maga is tudja…

*A lány a szavakra egyetértően bólint, és egy kövér könnycsepp gördül végig az arcán. Isenaar már tudja hogy bizonyosan rosszat szólt most.*

-Tudja mennyi idős vagyok én? - igyekszik javítani a pillanaton - Elárulom. Idén láttam meg negyvenedjére a tavaszt. És maga? Alig múlt húsz esztendős most. Nem kívánhat maga mellé egy ilyen embert mint én…

*A lány a szavakra visszatér a földre és kikerekedett szemekkel kezd vitatkozni.

-Meg akar büntetni engem? Hát milyen embert szánna nekem, kik korban illenek hozzám? Csak nem Augustot, akit amúgy patkánynak becéznek, és nem is feltétlen a rút fogai miatt? Vagy Lord Edmundot, aki csak fennhéjázni tud, és azt hiszi azzal tud kedveskedni, ha az erejét fitogtatja folyton?

-Nem akarom megmondani kit válasszon Viola – mondja a lord komolyan - de gondolja meg, akár a leányom lehetne.

*Ezekre a szavakra indul meg csak igazán a föld szegény teremtés lábai alatt. A szégyen pírja önti el kis arcát, ajkát beharapja, hogy elejét vegye kibuggyanó könnyeinek. Remegő hangon folytatja.*

-Azt akarja mondani, hogy nem tart engem nőnek?

*Isenaar észreveszi hogy nagy a baj, és tüstént orvosolnia kell a helyzetet, mert különben darabjaira esik szét szegény teremtés világa.*

-Már hogy mondanék ilyet Viola! Maga csodálatos, kedves, szép, és nőies, minden megvan magában mire egy férfi valaha vágyhat. A férfiak kegyed lábai előtt hevernek, bármerre megy, bármit is tesz, nemigaz? - emeli fel az ujjával gyengéden a lány állát, és mosolyog rá, hogy lelket öntsön belé.*

- Látja ezért nem kell nekem korombeli vitéz. -néz a szemébe a lány komolyan. - Mert azok nem mondanak ilyeneket, és egyáltalán nem tudnak bánni a nőkkel. Csak hőzöngenek, meg otrombáskodnak, és nagyképűsködnek, vagy csak néznek, mint a frissen vásárolt szamár. Nem olyanok, mint maga. Mert maga férfi, ezek pedig nem azok.

Pillanatra csend támad közöttük mielőtt folytatná Viola.

- Csak éppen pont magának nem kellek… sötétül el a lány tekintete

*Isenaar szótlanul hallgatja a lányt, hagyja, hogy kiadja magából mindazt ami emészti, mert érzi ezen nem segíthet már hogy kevésbé fájjon. Pár perc múltán mintha megnyugodna de szomorú szemeit újra a férfira emeli, és gyanakvón tekint rá.*

-De maga sem úgy fest mint aki önfeledten boldog hallja-e? – támad neki hirtelen.
-Nem valóban nem – vallja be a lord önkéntelenül.
-És mi végett vajon? Csak én vagyok az oka, az hogy ennyire sajnál? – fordítja félre a fejét kíváncsian a lány.*
-Nem csak emiatt, de igen, valóban bánt, hogy így kell látom. – nézi a földet a férfi hosszasan.
-Nem kellene így lennie… - folytatja a vallatást -Akkor hát ki ártott magának, csak nem az az Aurora? – formálja a nevet tagoltan, mint ahogy a sebész vág a pengével. A férfi nem felel, de Viola már nem hagyja annyiban.

-Szóval még bántja is magát…és maga mégis szereti! Megérdemli! lesz dühös ismét de hirtelen elcsitul.
- Én nem bántottam volna Önt soha. És lehettem volna az Ön Holdacskája – törik el a mécses ismét Violánál - mert aki igazán szeret az így nevez engem. De Ön inkább mégis azt a gonosz fúriát választotta…

*Erre már végképp nem tud mit mondani Isenaar, csak félrefordítja a fejét. Majd a lány váratlanul ellöki magától, és indulatosan feleli.*

-Hát tudja meg nem fogok lemondani magáról! Pedig maga egy alávaló, hazug, romlott alak, de én magát szeretem! Még így is! És küzdeni fogok magáért !

*Azzal szélsebesen viharzik el a lány, futva, hogy egyedül a fák rejtekében kisírja a fájdalmát, és az erdő csöndje, Őt értőn hallgatva, magába fogadja bánatát.*

[ Álmok Alkonya – V1 ]

*Meglehetősen feldúlt állapotban hagyja el a kúriát, jobbjában szorongatva a percekkel ezelőtt érkezett sürgönyt. Haragban a világgal, és emésztő indulattal a lelkében pattan fel lovára, aki ugyancsak meglepődik gazdája hirtelen viselkedésén. Az pedig nem gondolva másra, csak az elmúlt pár perc súlyával terhelten, egyszeriben kilovagolna a világból is, a szélrózsa minden irányában. És valójában nem is a pergamen tartalma bőszítette fel ennyire, az már csak csepp volt a pohárban.*

~Még hogy menyegző, meg sétahajókázás távoli vizeken~ *borulnak el végképp gondolatai, és fékezhetetlen sebességgel rohanó vonatként gázolnak le minden épelméjű érvet, mely az érzései útjában állhatnak. Byron szavai nyomán képtelen víziók jelennek meg szemei előtt.*

*Hófehér vitorlák, kristály kék tenger, fehér habok, Aurora igéző kék pillantása, a fehér sziklák a távolban és Aurora hófehér gyönyörű bőre ahogyan sütkérez a méretes fregatton. Majd ahogy a tengerész váratlanul a tengerből előbukkan, a feszes szörnyetegek, és mocskos női combok közül ( vagy fordítva mondta? ) és napbarnítottan és mocskosan egyenesen Aurora feszes combjai közé érkezik …. ÁÁÁÁÓÓÓ BORZALOM! *

*Még szerencse hogy Koncos ismeri az utat, mert a gazdája most sehova nem lenne képes elvezetni őt. Az ő szemei előtt egy rémtörténet bontakozik ki, egyre kevésbé hallgatva az ész szavára. Fejében egy közös asztal két oldalán vitatkozik? Nem! Veszekszik egymással az esze és a szíve, és az utóbbi úgy ordít hogy bármit mond a másik, mindenképp túlharsogja azt.*

-Hallottad mit mondott ennek a mocskos disznónak, szíves örömest elhajókázna vele – kiált a vádló.
-Nem így fogalmazott, te is hallottad, és lehet csak udvariasságból tette.- felel szerényen az elméje.
-Ugyan miért mondana ilyet, egyértelmű felvívás a keringőre nem? – mondja maró gúnnyal amaz.
-De csupán egy szigetet keres, megmondta a tengerész… - halkul egyre az ész.
-Szigetet mi! -kacag hisztérikusan a szíve – A szárazföldön! inkább egy dombot nem? És azt pont Aurorán keresi -ordít tovább- és meg is találja elhiheted!
Ezzel már az ész nem tud vitatkozni és lényegében többet szóhoz sem jut. Ilyen állapotban érkezik Isenaar végül Harald kastélyához.*

*Amint leszáll a lováról pillanatra kitisztul a kép. Végig simít szeretett hátasán, mintegy bocsánatot kérve tőle, és még a homlokát is a ziháló Koncos fejének támasztja pár pillanatig behunyt szemekkel, hogy azután öles léptekkel újfent feltüzelve, ostrom alá vegye hűbérura hajlékát.*

*Olyan vehemenciával lép be a dupla szárnyas ódon ajtón, hogy az ajtónálló őrségnek pillanata sincs cselekednie. Mire észreveszik, hogy ’vendég’ érkezett Isenaar már két ajtóval beljebb jár. És talán jobb is mert most emberfia nem lenne képes megállítani a felindult lordot véráldozat nélkül. A faltörő kos hozzá képes lenge tavaszi cirógatása a szélnek, úgy ront be Harald termébe. Harald markáns habitusa, és medveszerű termete ellenére is hátrahőköl a férfi érkeztére, és csak pár pillanatal később tudja megszólítani.*

-Minek köszönhetem a szokatlan látogatását Őlordsága? – néz megdöbbenve a férfira.
-Csupán magyarázatot szeretnék kapni méltóságodtól, hogy mit jelentsen ez az eljárás pontosan!
*Veszi ki a sürgönyt a hátizsákjából és az asztalra dobja. Egyúttal ököllel csap az asztallapra de úgy hogy csilingelnek az asztalon heverő poharak és tányérok.*

-Csillapodjon ha kérhetem, nem tettem ön ellen semminemű merényletet -találja meg a hangját végül Harald – Csupán Von Roche báró üzenetére hívtam fel figyelmét.

*A férfi szavaira Isenaar kicsit megnyugszik, majd bár nem kínálták hellyel, leül az egyik székre, és nagyot fújat.*

-Tehát mit akar ez a senkiházi Von Roche ? -kérdi.

-Nem fogom ebbe beleártani magamat, de azt híreszteli, hogy kegyed nem jogos birtokosa nemesi címének, és eljárást akar kezdeményezni a királyi udvarban, a beiktatásának, és birtokszerzésének visszavonására…
Isenaarnak tekintete résnyire szűkül, és újfent ökölbe szorul ökle.

-Hát erről van szó – suttogja vészt jóslóan.

-Nézze barátom -próbálja békíteni a nagyúr – én mindig is pártfogoltam magát. Szükségem van önre nem titkolom, és a bizalmam töretlen. Nem érdekelnek messziről jött kósza hírek és próféták. És nem a nemesi levelére tartok igényt, hanem szolgálataira, amivel támogathat engem, ezért nem szándékozok visszakozni az egyezségünktől. Csak hát ez nem rajtam múlik…

A szavak hallatán egy kevés gőz távozik a lord koponyájából és felméri a helyzet súlyosságát.
-Gondolom a fia bujtotta fel az öreg bárót, a számára megalázóan végződött párbaj kapcsán…
*Pillanatig Harald értetlenül néz majd zavartan megszólal.*
-Nem igazán tudom miről beszél uraságod. Von Roche báró azt állította, Ön a bajvívás során is szabályszegően viselkedett, és még bántalmazta is a fegyvertelen fiát…

-Szemenszedett hazugság uram! A párbaj bírája és a segédek is mind tanúsíthatják hogy pont az ellenkezője történt!- robban ki a felelet Isenaarból. Tekintetéből izzik hogy igazságtalanság érte.

*Harald közelebb sétál, végig simít bozontos szemöldökén, és megkönnyebbült sóhajtással helyez két poharat az asztalra, majd kérdés nélkül bort tölt mindkettőbe.*

-Akkor ez sok mindent megmagyaráz azt hiszem – hajtja fel a sajátját.
*Isenaar elfogadja a kupát és ő is nagyot kortyol belőle.*

-Mit tanácsol méltóságos uram ez esetben – teszi fel a kérdést, jóllehet sejti már a választ.
-Látogassa meg a bárót, és próbálja kibékíteni. Tudom nehezére esik ez most, de gondoljon a jövőjére.

*Isenaar a szavakra elmereng, vajon éppen ebben a pillanatban miféle jövője lehet neki, de egyetértően bólint az elhangzottakra. Merengéséből Harald további szavai zökkentik ki.*

-De legyen nagyon óvatos! Von Roche nagyhatalmú és nem éppen béketűrő típus. Ne cselekedjen meggondolatlanságot. És ne bízzon a báró körül lebzselő léhűtőkben, a fejemet rá hogy a párbaj bíráját is busásan megfizette…- túr bele dús szakállába Harald.

-Így lesz uram, ekként fogok eljárni, és köszönöm a jó tanácsot. – áll fel a székből a lord - valamint a bort, és a feltétlen támogatását is! – erőltet egy mosolyt az arcára.

*Azzal meghajol és sokkalta higgadtabban távozik, mint ahogyan érkezett.
Odakint elengedi lovát legelészni, és a kastély menti kis erdősáv melletti lévő padra heveredik. Fátyolosan szűrődnek át a tavaszi lombkoronán a nap erőtlen sugarai. *

~Helio! Meg kell keresnem~ gyullad fény elmélyében. ~Ki tudja hol lehet most, talán visszament a kúriába?~
*Erre a gondolatra azonban újfent beborul elméje fölött az ég, és a már-már megbékélt ellentét esze és szíve között ismét fellángol.*


-Visszatérni, dehogy! Ezek után! Hadd hajózgassanak csak kedvükre a nászutasok a szárazon… – kiált fel a szíve ismét.
-Még jó hogy eljöttünk mert még valami nagy bajt csináltunk volna, vagyis csak te!- mondja esze a másiknak.
-Talán pont azt kellett volna, akkor most nem lenne több kérdés. Vagy mi vagy a mocskos tengerész…
-De akkor valószínűleg megutált volna, és te szereted őt nem? Ezt azért nem akarhatod…

*Erre a szíve sem tud mit felelni. Mit is tudja már mit akar valójában.*