Egyéb helyszínek

[Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet előkészítése (+18)- 2.RÉSZ]
Helyszín: Lord Keummal kastélya – Jelenleg Sir Cercul Geallova Tretoion és személyi seregének szállása

A merényletet megelőző este.

Lord Aric Keummal maga sem emlékezett rá, hogyan jutott vissza kastélyának falai közé. Az erdő homálya elnyelte az emlékeit – a jeges rettegést, a borzalmat, amely kérlelhetetlenül tört rá, befészkelve magát testébe és elméjébe.

A következő napok a téboly és a kimerültség ködében teltek. Lázálmok marcangolták, izzadtan hánykolódott a lepedők között, míg a sötétségből a fák árnyai nyúltak felé. A holdfény démoni arccá torzult, a távolból suttogások kísértették. Álmaiban újra és újra megjelent az a lény – a gyermeklány, a borzalom, amely egyszerre vonzotta és taszította. Érezte hideg érintését, a pillanatot, amikor magával ragadta a lény sötétsége. Az éjjelek és nappalok elveszítették jelentőségüket; múltjának minden egyes áldozata eljött érte. A gyermekek – az árvák, akik egykor kegyetlensége miatt haltak meg, akiket szeszélye pecsételte meg sorsát– most ott álltak előtte. Arcuk sápadtan derengett a sötétben, tekintetükben izzó gyűlölet lobogott. Hiába próbálta elűzni őket, hiába menekült – egyre közelebb húzódtak, mígnem végül semmi más nem maradt számára, csak a bűntudat és a rettegés.

Lord Aric Keummal megtört. A démon átvette az uralmat.

A tizenötödik nap alkonya hozta el a változást. A lord tisztán és üdén lépett ki kastélya kapuján. Fürdőt vett, haját kifésülte, ruhája kifogástalanul simult arányos alakjára. A hold sápadt fénye kísérte, miközben három szekérnyi lenge öltözetű asszonnyal, tucatnyi akó borral és zenészekkel vonult be a kaszárnyaudvarra. A katonák – Sir Cercul Geallova Tretoion személyes seregének hűséges emberei – először meglepetten, majd annál nagyobb lelkesedéssel fogadták.
– A hűség megérdemli a jutalmat! – harsogta Keummal. – Jó munkát végeztetek, bátor férfiak. Ma este minden a tiétek! Egyetek, igyatok, szeressetek szabadon!

Vidáman szólt, arcán tökéletes mosoly játszott, s a katonák örömrivalgással feleltek neki. Elkezdődött a lakoma. A bor bőséggel ömlött a kupákba, a húrok megpendültek, a mulatság lassan őrült forgataggá vált.

Az első, majd a második, harmadik pohár is lecsúszott. A bor édes volt, bódító – nem csupán az alkoholtól. A méreg alattomosan dolgozott, hangtalanul kúszott végig az erekben. Egyesek előbb, mások később bólintottak el, szemhéjuk elnehezedett, ajkukon még halvány mosoly derengett.

Az éjszaka lassan haladt, de a sötétség mintha szárnyakat kapott volna. Egy katona még megpróbált táncolni, de térdei felmondták a szolgálatot, s hangtalanul rogyott össze. Egy másik, aki épp egy nő karjai közt keresett volna menedéket, egy remegő sóhajjal vált eggyé a végtelen álommal. A sereg, amely oly sok csatát túlélt, amely annyi vért ontott – most maga hullott el, egyetlen ártalmatlannak tűnő éjszakán.

Pirkadatra csend és halál uralta a kaszárnyaudvart. A katonák oroszlánrésze mozdulatlanul feküdtek ott, ahol az éjszaka utolérte őket. Az asszonyok már eltűntek, a zenészek rég elnémultak. A hajnal józanságot, s szabadságot hozott a kényszeredett lázálmából ébredő Lord Keummal számára. A napfény első, sápadt sugarai az udvaron találták. Ruháján egyetlen folt sem esett, tekintete elborzadva siklott végig a halottakon.

A démon elérte, amit akart, egy valami pedig bizonyos volt: Lord Aric Keummal már soha nem lesz ugyanaz az ember.


A merénylet hajnala

Pirkadatkor az erdő peremén magas, árnyékszerű alak bontakozott ki a fák sötétjéből. Egy hatalmas gímszarvas hátán érkezett, a lény léptei nyomán a föld mintha egyetlen halk sóhajjal adta volna át magát valami ősibb hatalomnak. Az alak magasztos volt, lenyűgöző és rettenetes egyszerre – olyasvalaki, akit halandó szem talán soha nem látott, s ha mégis, sosem felejtett. Ruhája mélyfekete, akár az éjszaka, rajta kígyózó ezüstös rúnák, szüntelen, lassú mozgásban, mintha a selyemszövet maga is élne, lüktetne vele.
A szarvas az erdő szélén állt meg. Lovasa egy hosszú, dermedt pillanatig mozdulatlan maradt, mintha várná, hogy az ébredő világ meghajoljon előtte, hogy aztán kecses mozdulattal csusszanjon a földre, fekete csizmájával hangtalanul érintve a fagyos avart. Fejét enyhén oldalra biccentette, kígyószerű tekintetével a kastély felé fordult. Ajkai résnyire nyíltak, ám az első hang még nem hagyta el őket. Lassan, szinte érzékien emelte fel hosszú, elfeketedett ujjait. Körmei sötéten, ébenfeketén csillogtak a hajnali fényben, ujjpercein és kézfején vöröslő rúnák lobbantak, ahogy a mágia életre kelt benne.

Ekkor hangzott el a parancs. Ismeretlen, ősöreg nyelven, lágy dallamú, mégis torz, rémítő szólamként hagyta el ajkait a szó:
– Ébredjetek.

A világ egy pillanatra visszatartotta lélegzetét. A téli szél hirtelen élénkült fel, fagyos pengékkel metszette végig a tájat, belekapva a férfi hosszú, ezüstszínű hajába, felszaggatva ruhája szegélyeit. A rúnavésetek felizzottak bőrén – arcán, nyakán, kézfején, mellkasán, s ott, ahol a ruha szabása látni engedte, egy pillanatra felfedve a rettenetes hatalom teljes valóját. Keze még mindig a levegőben lebegett, tenyerét maga felé fordítva, mintha azt várná, hogy valaki megragadja azt.

Valójában pontosan ez történt.

A kastélyt körbeölelő falakon belül a halott katonák hideg testei remegni kezdtek. A bőrük kékes, a húsuk keményre dermedt a halál és a fagy szorításában, mégis… megmozdultak. Egyikük ujjai rándultak először, majd lassan kinyújtóztak. Egy másik hátán fekvő test hirtelen görcsösen ívbe feszült, majd lassan, nehézkesen nyomta fel magát állásba. Légzésük nem volt, mozgásuk elcsigázott, ám minden pillanattal határozottabbá vált. Szemük, amelyben nemrég még az élet parazsa izzot, s hunyt ki, most tejszerű fehér köddel telt meg – látásuk többé már nem evilági volt.

A férfi a kastély irányába fordult, ajkai ismét szavakat formáltak. Hangja olyan volt, mintha egyszerre suttogna és ordítana, időtlen erővel visszhangozva:
– Vegyétek vérét minden kétlábúnak, aki szekérkeréknél magasabb, és még dobog a szíve.

Odabent a holtak engedelmesen felemelték fegyvereiket. Egyikük lassan végighúzta ujját az éles pengén, amelyet előző este még vidám lakomák fényében emelt magasba. Most a mozdulat nem volt több mint egy árnyék emléke, gépies, céltudatos.

A pokol nem váratott magára sokáig, a kaszárnyát követően hamarosan megérkezett az impozáns épület falai közé is.

A katonák, akik az éjjel borral és asszonyokkal vigadtak, most groteszk, élet és halál határán lebegő bábokként mozogtak. Dermedt tagjaik lassan engedelmeskedtek az új parancsnak, izmaik megfeszültek, inas kezeik ráfonódtak a kardmarkolatokra. A kovácsolt acélok fémes csörrenéssel csusszantak elő a hüvelyekből. Az feltámadtak előre léptek egyet. Mozgása még szaggatott, esetlen volt, mintha a test és a lélek nem találna egymásra. Aztán lendületet vettek.

Az első áldozatok azok voltak, akik még álmukban feküdtek. Nem volt sikoly, csak a penge halk, hússal találkozó sercenése, egyetlen elakadó lélegzet, majd a csendes, vértócsás elmúlás. A következők azok lettek, akik hallották a neszt és meglepetten, kábán emelkedtek fel derékig ágyukból – ám esélyük sem volt fegyvert ragadni. Egyikük kiáltásra nyitotta volna száját, de a csontfehér ujjak villámgyorsan kapták el torkát, s a ködös, élettelen szemek találkoztak a saját riadt pillantásával, mielőtt a markoló ujjak elroppantották a gégéjét.

A vérszag gyorsan átitatta a levegőt.

A hajnali őrség döbbenten látta, ahogy saját bajtársaik emelkednek fel a halálból, mozdulataik egyszerre szertartásosak és természetellenesek, mintha idegen kezek vezetnék őket, mintha a testük már nem tartozna önmagukhoz. A felismerés egyetlen pillanat alatt mart beléjük, de későn – a kísérteties hadsereg rájuk vetette magát, s a hideg acél ugyanúgy metszett eleven húst, ahogyan néhány órával korábban a bor mámorában felemelt kupák találkoztak.
A folyosókat hamar begyűrűzött a fejetlenség.

A kastély szívében, a felsőbb termekben egyelőre a szolgák, az udvaroncok, és a nemesek még semmit sem sejtettek. Az első sikolyokat álomnak hitték, a távoli csörömpölést valami kellemetlen hajnali veszekedésnek. A zaj azonban közeledett, egyre gyorsabban, vészjóslóbban.

Ekkor döbbentek rá, valami szörnyűség érkezett hozzájuk.
Valaki feltépte a nagyterem ajtaját – egy vértől csatakos katona, félrecsúszott sisakkal, vadul zihálva. Rémülettől torz arccal próbálta kinyögni a figyelmeztetést, de már nem tudta befejezni. Egy szürke, élettelen kéz rántotta vissza az ajtón túlra, hogy egy pillanattal később a test nélküli fej iszonyatos figyelmeztetésként gördüljön vissza a szoba közepére.

A démon a falakon túl, az erdő szélén, hangtalanul figyelte a kastély ablakain kiszűrődő felfordulást, a haldoklók utolsó sikolyait, a hullámokban érkező káoszt. Ajkaira halványan görbültek felfelé, ám nem az örömnek, vagy az elégedettségnek szólt. A mosolya sokkal ősibb mélyebb, évezredeken átívelő volt, valami, amit ember sosem érthet meg igazán.

Ezer katonát ígértek neki, ő pedig ugyanennyit ígért Eleison lányának és annak színes kompániájának. Ígéretének eleget tett. Nem úgy, ahogy hitték, s nem úgy ahogy várták. Kifacsartan, kitekerten, önmagát szolgálva…

… Úgy, ahogy csak egy démon teljesítheti alkujának rá eső részét.

[Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet előkészítése (+18)- 1.RÉSZ]
Helyszín: Lord Keummal kastélya – Jelenleg Sir Cercul Geallova Tretoion és személyi seregének szállása

A Disznóhold

A hajnal hűvös párája lebegett a kastély körül, a nedves föld felett. Odabent már ébredezett a nemesi társaság, vidám vadászatra készülve. A célpont vaddisznó volt, de ha az erdő nem adta könnyen magát, megelégedtek őzbakkal, rókával, mezei nyúllal vagy fácánnal is. Maga a zsákmány keveset nyomott a latba, nem úgy, mint a vadászat izgalma és az indulás előtt csapra vert két hordó sör.
Lord Aric Kuemmal jókedvűen, fejében az ital meleg zsibongásával ült lóra. Számszeríja hátán pihent, s csatlakozott társaihoz, szolgálók és vadászok hosszú sora követte őket az erdő mélye felé. Gondolatai szétfolytak a nyereg ritmikus ringásában, a szerszámok csörrenése és a lombok susogása között. Ám még a vaddisznók árkaiban is ott lapult egy gondolat, az árny, amelyet magával cipelt – a lelencház emléke.

Jó helyen, jó időben. - Ez lehetett volna házának jelmondata.
Lord Kuemmal mindig ott volt, ahová végzete rendelte. Nem hitt az istenekben, de a sorsban igen, mely végérvényesen megpecsételte legutóbbi látogatásán. A lelencház szürke falai között pillantotta meg azt a kökényszemű hamvas tüneményt, aki egyetlen pillantással az elméjébe égett. A lány szellem volt – megjelent és eltűnt, árnyként suhant végig a folyosókon, hogy aztán lidércként kísértse őt álmában és ébren egyaránt.

Talán épp rá gondolt, mikor lova hirtelen felágaskodott. A hátas vad vágtába tört, s a lordnak esélye sem maradt, hogy megzabolázza. A fák sötét árnyai közé sodródott, társai kiáltásai elhaltak mögötte. A ló nyaktörő iramban száguldott, míg végül megbokrosodva vetette le magáról lovasát. A föld megrázkódott alatta, s a következő pillanatban mindent elnyelt a sötétség.

Mikor magához tért, az ég mélyén csillagok ragyogtak, a telihold fénye ezüstös csillogással festette meg az erdőt. Vadásztársai sehol, a világ kihűlt körülötte, s a némaság baljóslatúan telepedett rá. Tudta, ha nem mozdul, a fagy vagy egy éhes ragadozó vet majd véget életének. Lassan feltápászkodott, sajgó végtagjait kinyújtóztatta, s elindult, lépteit óvatosan mérve az ismeretlen rengetegben.
Nem sokkal később halk dallam szűrődött a fák közül. Kántálás volt – furcsa, idegen, mélyen rezonáló szólamok. A lombok között tűz fénye derengett. Lord Kuemmal óvatosan közeledett, s amit meglátott, egyetlen szempillantás alatt söpört félre minden józanságot.

Meztelen nők táncoltak a lobogó lángok körül. Testüket különös, sötét festések borították, mozdulataik vad és ősi ritmus szerint lüktettek. Énekük hipnotikus volt, egyszerre édes és hátborzongató. A látvány megfagyasztotta ereiben a vért, szíve hatalmasat dobbant, ahogy ismerősnek tűnő, alacsony alakot szúrt ki a vad körtáncban.

A lányt.

Ő volt az. A hamvas szépség a lelencházból, a maga fedetlen gyönyörűségében. Ébenfekete haja palástként hullott vállára, bőre a tűz fényében hibátlan márványként derengett, ragyogott. Nem sietett. Mozdulatai végzetszerűek voltak, ahogy kilépett a táncból, s felé indult. Kuemmal úgy érezte, lábai gyökeret vernek a földbe, amint tekintetük találkozott. Mintha eddigi létezése erre az egyetlen pillanatra lett volna elrendelve… mintha minden mozzanat csupán előjátéka lett volna ennek a találkozásnak.

A lány mosolygott – ártatlanul, csábítóan, s valahol mégis baljóslatúan. Elérte a lordot, ujjait az övébe fonta, majd némán húzta magával a tűz fénykörén túl, a fák sötétjébe.

Lord Aric Kuemmal engedett. Hitt a sorsban, a végzetében.
A gondolatok elillantak, a test forró vérrel telítődött, már csak az ösztönök maradtak. Kuemmal hagyta, hogy a lány vezesse, birtokba vegye őt – testét, vágyait, egész valóját. Érintései nyersek, sürgetőek voltak akár a csók, melyet váltottak. Tudta, amit csinál rossz, elítélendő, ám nem tudott magának megálljt parancsolni. Az élmény vad volt, tiltott, gyalázatos és megmagyarázhatatlanul torz, ám minden porcikája vágyta. A lány hirtelen mozdulattal taszította a lordot a hófedte földre, s fölé mászott.

Kuemmal kezeit hirtelen emberfeletti erő szegezte a földhöz. A lány arca eltorzult, kígyószerű szemei sötéten izzottak. A lordba forró pengeként hasított a felismerés:

Ez a lény nem ember.

Lényét elöntötte az iszonyat, ordítani próbált, de a sötétség fürgébb volt. A szurokfekete anyag megállíthatatlanul ömlött rá a groteszk mód elnyíló, pengeéles fogakat rejtő pofából, beterítve a lord arcát, elnyelve minden fényt. A hideg massza nem csupán a testét kebelezte be, egészen mélyre hatolt belé – kérlelhetetlenül kapaszkodott bagolykarmokkal eleven létébe, lelkébe. Egyetlen pillanatra még érzékelte a föld dermesztő érintését, a csontig hatoló rémületet, aztán… minden elsötétült.

Amikor magához tért, a hold még mindig fent ragyogott. A tűz eltűnt, a nőknek nyoma sem volt. Egyedül feküdt a hóban, ruhája nedves és jéghideg, testét valami megmagyarázhatatlan kimerültség járta át. Nem tudta, valóság volt-e vagy csupán lidérces álom, de a gondolat élesen fúródott elméjébe:
Menekülnie kell.

Ahogy feltápászkodott és neki iramodott, biztos volt benne:
valahol a fák között, az árnyak rejtekén, valami figyeli őt.

Út az emlékezéshez - #7
/ A dolvuri erdőség felé - Székváros körüli erdő -kunyhó/

Elara elmélyülten hallgatta Jeremiah szavait, mintha minden egyes mondat egy újabb réteget bontana le közte és a férfi között. A mosoly, amely az imént még játékosan ült az arcán, most lassan elhalványult, átadva helyét egy csendesebb, gondolatokkal teli kifejezésnek.

Jeremiah tekintetének súlyát magán érezve, Elara hagyta, hogy szavai a lelkébe hatoljanak. A férfi szavai a múltról és a jövő kihívásairól egyszerre voltak idegenek és mégis valahogy ismerősek számára, mintha a saját belső vívódásait hallotta volna visszhangozni. Amikor Jeremiah a segítségről beszélt, és arról, hogy a múlt nem változtat azon, aki most vagy, Elara szíve összeszorult.

– Jeremiah... – szólalt meg halkan, de a hangja tiszta volt. – Olyan dolgokat mondasz, amik néha még a saját fejemben sem állnak össze ennyire világosan. Azt hiszem, néha attól félek, hogy a múltam nemcsak megrajzolna engem, hanem meg is változtatna olyanná, amilyen lenni nem akarok. – Rövid szünetet tartott, miközben tekintete a mécsesek pislákoló fényét fürkészte. – De talán igazad van. Talán az, amit most vagyok, már szilárdabb, mint amit a múlt bármikor elvehetne.

A férfi felvetésére, hogy megőrizné-e a titkot, ha szükséges lenne, Elara gondolkodóba esett. A kérdés súlya szinte kitapintható volt a levegőben, és egy pillanatig nem válaszolt. Csak állt ott, a férfi szemeibe nézve, mintha a választ a másik tekintetéből próbálná kiszedni.

– Ha a múltam valóban olyasmit rejt, amit jobb lenne nem tudnom, azt hiszem, örülnék, ha te már előre megküzdenél vele helyettem – mondta végül, hangjában ott remegett az őszinteség és a bizonytalanság elegye. – De nem hiszem, hogy valaha is arra kérnélek, hogy egyedül viseld azt, amit én nem merek. Inkább osztoznék veled, akármilyen nehéz is legyen. – Ajkán halvány mosoly jelent meg, de a szemei komolyak maradtak.

Ahogy Jeremiah a saját múltjáról kezdett beszélni, Elara egy pillanatra a férfi kezéhez nyúlt, gyengéden megszorítva azt. Nem szólt közbe, nem próbált semmit mondani, csak hagyta, hogy a jelenlétével jelezze, mellette van. Amikor Jeremiah elhallgatott, és a kérdésével a szemébe nézett, Elara lassan bólintott.

– Nem tudom, mi vár ránk, Jeremiah – szólalt meg halkan. – De azt tudom, hogy ha a múltunk nehéz is, ha fájdalmas is, mégiscsak részünk. És ha valami rosszat találsz benne... akkor azt is a magamévá kell tennem. – Hangja eltökélt volt, bár a bizonytalanság apró árnyéka még ott bujkált a mélyén. – És ha a te utad is fájdalmat rejt... nos, én is itt leszek, hogy segítséget nyújtsak. Mert a folyók, bármilyen zavarosak is legyenek, néha egymásba torkollnak, nem igaz?

Mosolya most már őszintébb volt, de a komolyság ott lapult a vonásai mögött. A mécsesek halvány fényében a pillanat különös, meghitt színezetet kapott, mintha a világ minden nehézsége kívül rekedt volna ezen a kunyhón.

Út az emlékezéshez - #7
/ A dolvuri erdőség felé - Székváros körüli erdő -kunyhó/

Bár fogalma sincs mire célzott Elara azzal hogy több van benne mint ami sejthető, de ez már önmagában erős kíváncsisággal töltötte el. De pont azért nem kérdezi meg mert azt ő maga szeretné kideríteni. Sokkalta izgalmasabbnak ígérkezik a holnapi nap is mint amire számított, nem csak az elindulás kényszerű de praktikus teendői töltik ki majd a napjukat.

Csak vidáman bólint, és a megforgatott lányt a derekánál fogva kapja el. Közelebb is hajol hogy szemeit megcsodálhassa.

- Legyen így! - válaszol egy csibészes mosollyal.
Nem aggódik egy cseppet sem azon hogy az utazásuk unalommal, komorsággal vagy kényelmetlen csöndben telne majd, de már most előre sajnálja hogy ennek is vége szakad egyszer. Tudja miért indulnak, mi a cél, de egyáltalán nem a rájuk váró nehézségek járnak a fejében hanem valami belül szinte csiklandós izgalom járja át, a kaland érzete és az ami miatt kezdettől fogva igyekezett a lány közelségében lenni.

Az hogy a karjában tarthatja nap mint nap Elarát felér bármivel amiért érdemes veszélyt, kockázatot vállalni. Ezt még önmagának sem könnyen ismeri be, pedig kétségtelenül így van.
És pont ezért ingatja a fejét mosolyogva mikor a zene hatását boncolgatja Elara. Tudja ő is, talán érzi is, de ha nem is mondja ki hogy tudja az sem baj.
Majd felizzik közöttük a levegő amelyet a kérdés súlya és a válasz amelyet Elara felel - tud csak kissé lefolytani.

- Igen teljesen igazad van szépséges Elara. Magam is sokat gondolkodtam ezen, főleg mióta megismertelek. Hogy milyen lehet múlt nélkül élni, hiszen a megannyi emlék rajzolja meg a kontúrját annak ami te magad vagy.

- És ezért akarok segíteni mert nagyon rossz lehet ilyen kontúr nélkül élni.

Néz rá komolyan Elarára átfogva sudár derekát de szemében a meglepettség elismerően csillog a lány minden mondatára.

- Az ami most vagy azon már nem fog változtatni az ha megismered a múltadat. Mint ahogyan amikor elveszítetted az sem alapjában véve tett mássá. De nagyon sokat kaphatsz tőle vagy általa. De... ettől még lehet hogy meg kell küzdeni azzal ami rád vár. Nem tudom... csak gondolom... -vonja meg a vállát.

- Hoztam neked valamit amit oda szeretnék adni majd. - néz a zsákja felé.
- talán időszerűbb mint bármikor máskor.

Majd nagyot sóhajt.

-Nehéz erre válaszolni. Mert ez a helyzet olyan amit nagyon nehéz... átélni ... így nekem itt és most. De valahol osztozunk az érzésben mert én sem láttam a szülőfalumat azóta sem hogy... -elhallgat.

- A visszatérés nekem sem lesz könnyű. Pont a múlt fájdalmas emlékeit fogja felszakítani amivel talán azóta sem akartam szembesülni. - néz nagyon mélyen a szemébe.

-De... ha én tudom meg elsőként hogy a múltad számodra nagyon rossz... akkor akarnád-e hogy megőrizzem a titkot? Mert ez a lehetőség még mindig fenn állhat. - néz jelentőségteljesen Elara barna íriszeibe. Vajon neki is eszébe jutott-e már ez vagy rácsodálkozik majd Jeremy felvetésére.

A fejlődés jeges útja
Óriások földje

Ahogy Gerdor kevergeti az kondérban a halakat úgy figyeli mozdulatait, de nem szól hagyja, hiszen már evett. Végül helyre kerülnek a dolgok a férfi válaszai hallatán, majd mikor a népes felsorolás elhangzik egy mozdulat az mi kíséri, melyet összébb húzott szemekkel tesz meg.

- Mondja még egyszer azt a k betűs helyet. - Kéri szeliden és figyeli a másikat mintha valami olyasmit várna tőle, amitől a hátán is feláll a szőr.

- Mennyi időt töltött ott? - Érdeklődik aztán, elgondolkodva.

A kérdése után inkább a kiszemet vackot választva indul meg feléjük. A vastag ruhában arra araszolna, el a zsákoktól.

- Holnap ha korábban kelnék kimennék a közeli erdőbe, de ha felkell akkor magával tartanék a városba, ha engedi. - Tekint Gerdorra kérdőn.

Élne a lehetőséggel amit vendéglátója felajánlott, közben pedig gondosan elhelyezi magát a nem messze a kályha mellett úgy, hogy ott már nem okozzon gondot. Közben ha elkészült és enni készülne.

- Jó étvágyat.

Sir Cercul Geallova Tretoion elleni merénylet előkészítése
Lord Keummal kastélya / jelenleg Sir Cercul Geallova Tretoion és személyi seregének szállása

A kastély alatti alagutak meglepően üresek, se őrök, se csapdák, csak egyik zárt rácsos ajtó a másik után, de ez a csapatnak nem jelenthet problémát. Titusz elsőnek egy borospincébe jut onnan ahol Kyara, Innon és Rorschach vannak, majd a lépcsőt követve egy kis földszinti szobába érhet, ahol már van két őr, de nem tűnik úgy, hogy túl nagy a fegyelem, se a figyelem. Bár már hónapok óta itt van a sereg, és szépen fogalmazva lófütty se történt azóta, ami biztosan lazított rajtuk, így kígyó alakban könnyen el tud slisszolni a két beszélgető mellett.

Ebből a szobából két ajtó nyílik, az egyik az udvarra, a másik egy hosszabb folyosóra a kastélyon belül. A folyosót több oszlop is szegélyezi, ami megfelelő fényviszonyok, vagyis inkább azok hiánya mellett akár ember méretű lényeknek is ad lehetőséget arra, hogy észrevétlenül elosonhassanak, ha elég ügyesek, a kígyó így továbbra is észrevétlenül közlekedhet. A folyosót egy kisebb csillár világítja meg középen, mind a két oldalán három-három ajtó van, illetve a végén egy lépcső, ami félúton kettéválik, balra és jobbra is utat biztosítva az első emeletre. Ezen a földszinti folyosón négy őr áll.

Az ajtók mögé könnyen bekukkanthat Titusz, látva, hogy a küldetésükhöz egyik sem kecsegtető célpont, konyha, cselédszállás, őrszállás, raktár. A lépcsőn felfele, az első emeleten már jobban szét kell néznie, mert mind a jobbra, mind a balra vezető elágazás egy-egy újabb folyosóra vezet, és itt már nem egyértelmű, hogy melyik lehet a megfelelő. Kis felderítés után a bal oldali tűnhet jobbnak, ott több őr van, kettő a lépcsőnél, négy pedig a végén.

Ezen a bal oldali lépcső utáni első emeleti folyosón haladva már vannak ablakok a folyosó jobb oldalán, és négy ajtó a bal oldalán. Szintén nem ezek lehetnek a megfelelő célpontok, mert mindegyik szoba üres, vagy legalábbis most, de fürdő, és több hálószoba is van köztük, lehet a kastély eredeti urának családtagjaié, vagy vendégszobák, ki tudja. A folyosó végén csigalépcső vezet még feljebb.

A folyosó végére érve már nehezebb dolga van Titusznak, hiszen az ottani négy őr elég kis helyen áll, így nehezebb észrevétlenül eljutni mellettük. A kígyó szerencséjére ők sincsenek nagyon elfoglalva a feladatukkal, helyette valamiféle érdektelen témáról beszélgetnek, szórakoztatják egymást. Két hosszabb nevetés között el is tud osonni mellettük fel a második emeletre.

A második emeleten a lépcsőn egy nagyobb terembe juthat, az itteni központi csillár már sokkal jobb fényt biztosít, és összesen tíz őr áll itt. A terem elején, a lépcsővel szemben van egy kétrét nyíló, díszes ajtó, a jobb és bal oldalon pedig kettő-kettő kisebb ajtó, de hasonlóan díszesek. Mindegyik ajtó előtt két-két őr áll, így jön ki a tíz őr, hiszen öt ajtó van.

Vannak oszlopok, vázák dísznövényekkel, és túl sok arany. Ez és az őrök mennyisége jelezheti, hogy valószínűleg ez lesz a megfelelő hely. Itt sokkal óvatosabbnak kell lennie Titusznak, de szerencséjére csak pár percet kell várnia, hogy egy őrségváltás lehetőséget biztosítson neki a gyors felderítésre. Épp csak be tud nézni mindenhova, a terem két oldalán egy-egy háló és egy-egy fürdő található, a nagy ajtó mögött pedig egy óriási háló, ahol a keresett célpont tartózkodik, Sir Cercul Geallova Tretoion személyesen.

Ennél többet azonban már nem tud kideríteni Titusz, mivel hamar lezajlik a váltás, így a lebukás elkerülése végett kénytelen lesz visszavonulni, a leglényegesebb információt már ígyis megszerezte. Annyit még út közben észlelhet, hogy csak katonák vannak itt, mágusnak, és semmiféle mágikus védelemnek nincs nyoma, illetve a Sir híres mágiablokkoló testőrének sincs nyoma, ha egyáltalán Titusz tud a létezéséről, és hogy mit kellene éreznie a közelében. Nagy valószínűséggel a szobán belül a Sir egyedül van.

Ezekkel az információkkal juthat vissza a csapat többi tagjához, hogy megossza velük.