Lebegő világ

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 6. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Ha Sophia nem lett volna tökéletesen jártas abban, hogy felismerje a nemesi vér minden velejáróját, akkor is meg tudta volna mondani, hogy Ruith nem éppen egy sehonnai koszos alak, ki pusztán szerencséből pöffeszkedhet most egy ilyen impozáns hely trónján. Süt az úrról a kifinomultság, drága anyagból készült ruháinak szinte még az illata is más, s tekintete határázott, nemes. Ez pedig sok reményt táplál a kisasszonyban, hiszi hogy ha valaki, akkor egy rangja béli helyesen fog cselekedni: hazajuttatja őt, elrablóját pedig megbüntetteti. Ahogy azt az illem, a lovagiasság, a törvény diktálja.

De Ruith szavai hallatán a döbbenetet kétségbeesés és csalódottság szörnyű keveréke váltja fel, mitől minden dacos mondanivalója torkán akad. Minden amitől egészen eddig félt hirtelen valósággá válik szemei előtt és úgy érzi, itt már nincs módja a szabadulásnak, csakis akkor ha valóban életét veszti. Semmivé lett, olyasfajta használati tárggyá, amit férfiak kényükre kedvükre dobálhatnak, akár egy csinos kis rongybabát.

Ám itt még nem érhet véget döbbenetének okainak tetemes gyülekezője, érkezik is a sürgető parancs az uraság szájából.

- Hogy mit parancsol? - Kerekednek el szemei, arány enyhe pánik szerű sokk fut végig, mintha csak rosszul hallotta volna. - Már elnézést, de erősen vonakodom eleget tenni ennek a kérésnek! - Rázza meg fejét hitetlenkedve, még mindig kicsit azt a pillanatot várva, hogy valaki elneveti magát és bevallják neki, hogy ez mind mind csak egy rossz vicc, de a másodpercek múlásával ahogy ez nem következik be úgy érzi egyre súlyosabbnak a levegőt, mit tüdejébe akarna juttatni.

Mintha csak fojtogatná a fűző és mintha csak a matróz ezt neszelné meg, holott erről szó sincsen, előkapja halbelező zsebkését és gyakorlottan megforgatva azt ujjai között lép zsákmányához, hogy egyetlen határozott mozdulattal elvághassa a fűző szalagját, ezzel megszabadítva Sophiát lenge ruhájától. És bár a kishölgy utána kap, csak egy igazán vékony muszlin réteget tud bájai elé fogni, hogy eltakarhassa vele magát. A következő pillanatban pedig libben is az anyag, ugyanis a vékony test pördül egyet, hogy öklével köszönhesse meg a tengerész jócselekedetét, amiért a férfi biztosan macis pecsétet kapna, ő viszont virgácsot a Mikulástól, amiért bepiszkította a részeges alak vérével öklét, aki fájdalmasan nyög fel, míg a teret Cora halk kuncogása és elismerése tölti meg:

- Van benne spiritusz...

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 5. rész ]
~A Vadaskert irodája~

A fiatalember enyhén elfintorodva nézi végig a matróz bevonulását, egy sóhajt is kienged ajkain. Szemei fénytelenül csillognak, de megvillan a bőkezű üdvözlésre.

- Ne játszadozz az időmmel! - Mordul fel. Ez a fajta hízelgés sosem volt a kedvence, még akkor sem, ha ez hat egojára is. De felettébb kíváncsi arra a bizonyos „csiszolatlan gyémántra”. Nem is kell sokáig várni, a leány láthatóvá válik számára. Hagyja, hogy előbb Cora szemlélje meg közelebbről, de a hideg, szürke szeme valósággal felperzseli a vékony testet. Szakértő szemeivel vizslatja a kisasszonyt, ki első ránézésre is nemes. Agytekervényei szorgosan járnak. A matróz alighanem elrabolhatta. Ez a tény sem igazán hatja meg az úrfit, talán látott ő már mindent. A jobbkeze szavaira nem tekint a szirénre, de közelebb lép a leányhoz. Éppen nyitja a száját, hogy feleljen, de a kisasszony megelőzi. A férfi izmai megfeszülnek, nem igazán tudja tolerálni ezt a fajta szájalást egy nőtől. Máskor talán felpofozná a hölgyet, de jelenleg visszafogja magát. Sophia elé lép, határozottan, de nem fájdalmasan fogja meg a csinos arcot.

- Senki nem kérdezett, Drágám! Itt nem beszélhetsz így… Jelenleg nem vagy több, mint puszta tárgy, kit eladásra hoztak. Nincsenek jogaid, nincs rangod és ha én úgy döntök akkor, nem látod többször a napot! - Szavak végtelen hidegen csengenek, és nem engedi el a kiasszony arcát. Tekintete felsőbbrendűséget sugároz, szívtelenséget, kegyetlenséget. Végül keményen ereszti el a szép pofit. Visszalép Coropea mellé és csak ekkor néz egy pillanatra a nőre.

A szürke szemek már azonnal vissza is pillantanak a Ladyre. Gonosz mosoly jelenik meg a jóképű arcon, és hideg szavait újra neki intézi.

- Vetkőzz le! - Hangja parancsoló, ellentmondást nem tűrő. - Látni akarom, hogy alkalmas vagy-e. Gyerünk! Nem érek rá egész nap!
Sürgeti türelmetlenül a kisasszonyt, látszólag nem hatotta meg az előbbi kifakadás, sem a kétségbeesett tekintet. Ígéretesnek tartja már ennyiből is. Még inkább kíváncsi lett rá.
- Na! Nem akarok még egyszer szólni! - A hangja és tekintete egyre türelmetlenebbnek látszik. És senki sem akarja, hogy Ruith Morlian elveszítse azt.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 4. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Ahogy a matróz, a háta mögött bujkáló leányzóval beslisszan az ajtón, már amennyire egy ilyen alak slisszanni tud, egyből lekapja elnyűtt sapkáját és ujjai között gyűrögetve azt oly mélyet hajol Ruith előtt tiszteletből, hogy akár még orra is eshetne és lám akkora termetű magasságra az ember, hogy még így is kiváló takarásban marad Sophia.

- Szép estéket drága jóuram! Remélem egészsége szógálata még ezer évig kitart, ha nem tovább! - Fog buzgó hízelgésbe, minek végén fel is egyenesedik és kissé zsíros hosszú haját hátrasimítja, mintha csak ezzel javíthatna bármin is. - A világé se zavarnám ezen a kései órácskán, de hoztam valamit. Ha engem kérdez kész csiszoltalan gyémánt. - Kacsint egyet széles vigyorral arcán, mi talán a holtakat is megriogatná, olyannyira unszimpatikus látvány. - Gyere má! Váratod itten a méltóságos urat…! - Szidja meg a hölgyet, kit maga elé ráncigál takarásából, s mintha valóban egy mutatós ékszer lenne amit be kell mutatni a nagyközönség előtt, lerántja fejéről a zsákot egy “íme” szócska kíséretében és még hátrább is lép, hogy ne rontsa a megfigyelés közbeni látványt. - Ugye hogy megmondottam! - Bólogat elégedetten Cora és Ruith felé.

Mindeközben Sophia előtt lassan körvonalazódni látszik, hogy a matróz mire is készül, ez pedig riadalmat ültet ki arcára. Az az egy éjszaka is a pokollal ért fel, de hogy ő ezt minden egyes nap viselje méltóságát és tisztességét félredobva, az egészen elképzelhetetlen.

Riadt tekintete ide oda jár a két idegen között, kik valóban úgy tekintenek rá, akár egy darab olcsó húsra. Egyedül a sérült arcú nő ajkai szélén bujkál apró, barátságosnak ható mosoly, aki összecsukva legyezőjét lép közelebb, hogy a kis áll alá illesztve fordíthassa az arcot előbb jobbra, majd balra.

- Asszonyom, én… - Kezdene bele illedelmesen, de szavait könyörtelenül elnyomja az, ahogy lepisszegik.

- Senki nem kérdezett, lányom, szóval maradj csendben!

Járja körbe lassan, akár egy keselyű haldokló zsákmányát haláltusájának utolsó pillanatiban. Arcáról semmit nem lehet leolvasni, se az esetleges elégedettséget úgy, akárcsak a lehetséges nemtetszést, a vonások rezdületlenek maradnak még akkor is, mikor Cora visszatér a Vadaskert nagyrabecsült tulajdonosa mellé.

- Te mit gondolsz? Nem kellene még több nyafogó hisztigép… - Teszi fel úgy a kérdést, mintha a portékának szánt hölgyike ott se lenne, aminek nehezményezésének a nemes kisasszony bizony hangot is ad.

- Elnézést, de nem vagyok se hisztis, se nyafogós! Azonnal követelem, hogy rangomhoz méltóan küldessenek hintóért, mivel hazatérhetek otthonomba és értesítsék a városi őrséget!

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 3. rész ]
~A Vadaskert irodája~

Ruith Morlian ezen a szent helyen valóságos kiskirálynak képzeli magát. Nappal a Palotában tevékenykedik fontos tanácsosi pozíciójában. Este viszont a bordélyába menekül, mi igen nagy népszerűségnek örvend. Késő délután óta ül az íróasztala mögött, papírmunkát csinál. Néha egy-egy csinos leány hoz be ételt és italt neki, miközben pár apró csókot csennek főnöküktől. Az iroda nem túl nagy, de kényelmes és egész otthonos. A nagy mahagóni íróasztal elfoglalja a tér nagy részét, mögötte a fotelnek is beillő fekete bársony székkel, ami alatta egy vörös szőnyeg kap helyet. Az asztallal szemben egy fekete bársony kanapé terül el, míg bal oldalt egy kisebb kandalló, amiben barátságos tűz ropog. Egy szintén sötét mahagóni könyvespolc képezi még részét a helységnek. A függönyök harmonizálnak a szőnyegek színével. Ezek egy adják az egyetlen élénk színt az irodának. Az íróasztalon lévő gyertyák sejtelmes fénybe vonják a helyet, amelyben drága dohány, enyhe alkohol és női parfüm illata kering. Egészen idilli is lehetne ez az összkép.

Jelenleg a tűz ropogása, vegyülve kéjes sóhajok hadával és halk kuncogással töltik be a teret. Az egyik nimfa ül éppen a fiatal örökös ölében, hol szenvedélyes csókokkal kényeztetik egymást. Azonban ennek a határozott kopogás véget fel. Ruith nagyot morran, elengedi fejével a fiatal leány nyakát és egy ’szabadot’ mormog. A belépőn már meg sem lepődik, ahogyan a nő sem azon, hogy a fiatalurat ilyen helyzetben találja.

- Leányt hoztak! Szóval jobb lesz, ha rendbe szeded magad! - Coropea hangja most hivatalosan cseng, mellőz minden gyengédséget, mit ritka esetben megenged magának. Ruith közben teljesen eltolja magától a nimfát, aki csalódott sóhajt hallatt.

- Ne aggódj, drága Kleia! - Simítja végül meg a sötétbarna hajat a férfi. - Később még kereslek!

Ígéri halkan, még egy utolsó csókot adva a kívánatos ajkakra, mielőtt elengedné. Amint a leány távozott, megigazítja fekete ingjét, fekete nadrágját, enyhén szemébe lógó haját. Cora immár elégedetten néz végig rajta, majd kitárja az ajtót, kiszólva a matróznak és ígéretesnek tűnő ajánlatának.

- Morlian úr fogadja! De csak szaporán! -Tereli be a nő az idegen férfit és a remegő lányt. Ruith felemelkedik a székből, csakhogy még tekintélyesebbnek tűnjön.

- Jó estét Uram! -Hangjában egészen apró gúny vegyül, de nem a legkellemesebb a fülnek azzal a lenéző, fölényeskedő hangsúlyával, amihez a hideg, átható tekintet is párosul.

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 2. rész ]

~Megindulva egy koszos hajóról~

Hogy mennyi idő is telhetett el azóta, amióta a Lady nem léphette át tulajdon otthonának ajtaját, azt ő maga tudta volna a legkevésbé megmondani, de annyi bizonyos, hogy szívében éveknek érződött ez a pár keserves nap, mit a koszos hajón töltött, mi több, bezárva. Ugyanis fogvatartója az első pirkadatkor kihajózott a rémült kisasszonnyal, kihasználva tehetetlenségét, s azóta nem volt perc, hogy ne imbolygott volna kicsit lába alatt a talaj. Egyetlen örömét nem is az egyhangú, íztelen, gusztustalan kosztban lelte, amiből naponta háromszor is kapott, abszolút mellőzve bármi gyümölcsöt vagy zöldséget, sokkal inkább a rejtélyes ténye annak, hogy magányos volt, amiről sose gondolta volna ezelőtt, hogy valaha ily boldoggá fogja tenni. A matróz nem nyúlt hozzá többször, beszélgetéshez sem nyújtott társaságot, csupán a moslékot adta be neki időről időre a kabinba, mit ez idő alatt olyannyira alaposan kiismert Sophia, ahogy még talán saját szobáját sem. Megtapasztalta az ágynak melyik fele a kényelmesebb, hogy melyik hajópadló recseg, ha rálép, hogy mikor a legszebb a naplemente a kis ablakból. Megtanulta, hogy mikor és hogy kap enni, ahogy azt is, hogy ha az utolsó falatig elfogyasztja étkét, akkor kap egy kancsó vizet és egy kupa bort pontosan negyed órával később. Szinte kialakított magának egy rendszert, mégis ez nem nyomta el fájdalmát, sem a testit, sem pedig a lelkit. Vágyakozott haza minden pillanatban, hiányolta Ramiont minden tette ellenére is, akárcsak szüleit, de legbelül már azt tudatosította magában, hogy többé úgysem láthatja már őket.

És bizony ez a nap sem indul másképpen, mint a többi, mégis nagyobb a sürgés forgás a feje fölött a fedélzeten, ma az étel is mintha finomabb lenne. Tán ez lenne a szerencse napja? Szabadon engedik ennyi szenvedés után? Mily botor gondolatok... hol felcsillan egy reménysugár, oly gyorsan is alszik ki, ezzel tartva kételyek között a már piszkos, megfáradt Ladyt. Lassan a Nap is alant bukik a horizonton, ezzel aranyra festve a vizet, mikor a matróz egy hófehér, álomszép ruhával jelenik meg. Anyaga ránézésre is a legdrágább selyem, s hogy honnan is van erre pénze a rumszagú férfinak, azt talán örök homály fedné.

- Mosakodjá meg és öltözzé át. Kikötünk. - Mondja ki a szavait könnyed ridegséggel, miknek végén az ágyra dobja a ruhát, s egy lavort.

- Akkor... hazamehetek? - Érkezik suttogva az ártatlan, de izgatott kérdés, mire a válasz csupán egy fojtott, lekezelő kuncogás.

- Aztat meg ki mondta, hogy abba a birodalomba kötünk ki?

Ha eddig Sophia nem is érezte volna magát igazán kiszolgáltatottan, akkor most ez az érzés ezerrel száguld végig testében, tovább mérgezve ártatlan lelkét a kétségbeesés keserű ízével.
A várakozás, míg az éj sötétbe borul ismét hosszú napoknak hat a nemes leányzónak, holott talán csak két rövid órácska telik el ebben az idegtépő állapotban. Minden másodperc ahogy kattan a falon a kopottas óra közelebb sodorja a fiatal asszonyt az őrülethez, mitől végül a nyikorogva nyíló ajtó menti meg. Izgatottan kapja fel a fejét, abba is hagyja egy pillanatra szoknyájának gyűrögetését ép ujjacskáival.

- Indulás naccsága! És semmi trükk vagy elvágom a torkodat! - Vonja magához közelebb a férfi a törékeny teste, hogy zsákot húzva csinos kis fejére indulhasson el vele az éjszaka sötétségében, míg Sophia igyekszik vakon szemlélni mindent: Először lába alatt a kikötő öreg lécei reccsennek, majd cipőcskéje kezd kopogni a macskaköveken. Érzi a frissen sült étkek illatát, ahogyan a dohány és az alkohol illatát is, miközben a zene és a felszabadult nevetések egyre közelebbről simogatják meg hallójáratát.

- Hova…? - Kérdezné, ahogy megállnak végre, de agresszív pisszegéssel hallgattatják el.

- Hallgass! Itt akkor fogsz beszélni, ha kérdeznek!

Parancsol rá idegességtől csöpögő hangon a matróz… az az ember, ki pár napja még démonokat megszégyenítő gonoszsággal bánt el a kisasszonnyal…
Hát mi vagy ki lehet az, kitől még ő is így tart, hogy feszült izzadtságának szaga szinte marja a hölgy orrát? Létezik nála még rosszabb lehetőség ezen az átokverte világon? Reppennek fel az újabb kérdések a buksiban, kész érzelmi hullámvasutat generálva ezzel, mibe még az éhes gyomor is beleremeg.
Három kopogás, nem több… ennyi kell ahhoz, hogy a vékonyka testet immáron melegség ölelje át az utca hidege után és ebben a pillanatban még az sem érdekli, hogy úgy ráncigálják be az ismeretlen, füstölő illatú helyre, akár egy rongybabát mielőtt még az életét megpecsételő mondat elhangzana:

- Szólj a gazdádnak! Tetszetős portékát hoztam neki!

[ Az elrabolt Lady kálváriája - 1. rész ]

~Megindulva egy koszos hajóról~

Az átható bűz, mi alkoholból, izzadságból és poshadt vízből áll össze... ez a fajta matrózi szentháromság volt az egyetlen dolog, amit az orvul elrabolt Lady Lithias akarva akaratlanul sem tudott kitörölni emlékei közül az első pillanattól kezdve. A férfi, kinek most kezében volt élete úgy hurcibálta végig a kikötő mentén, mintha csak egy zsák megrohadt krumpli lenne, mitől azon nyomban szabadulni kell, s mégis volt mozdulataiban, lényének egész romlott kisugárzásában valami groteszk elégedettség. Hisz megkaparinthatta a kalóz kincset, övé lehetett mindaz, amiről mindig álmodozott... vagy legalábbis az utóbbi fél órában: egy nemes hölgy, kiszolgáltatva akaratának. Csak az övé. Megszerezte. Aztán ha majd megunja? A tengerbe dobja vagy esetleg kiéhezteti? Vajon látja még a családját vagy életét innentől mint "matróz né" tölti a tengeren?
Ilyen és ehhez hasonló rémképek százai futottak át Sophia fejében minden egyes pillanatban, míg el nem jutottak a rozoga hajóra, min a sötét és a csend nyomasztó alakot öltve kebelezte be a kisasszonyt azt éreztetve vele, hogy ha egyszer szája szabadon lélegezhetne újra sincs értelme segítségért kiáltani.

- Itt nem hall senki... ide nem jön senki...

Szinte hallotta a morgó, gúnyos hangot fejében visszhangzani és mielőtt még a hasonlóan megkérdőjelezhető állapotú kabinba lett volna vonszolva, hol a bútorok kopottasak voltak, a fal penészedett, az ágy matraca pedig látott már bizonyosan szebb napokat is, még egy pillantást vetett az épületek felé. A halovány fények felé, a tompa hangú nevetések felé azzal a gondolattal, hogy mindezt most láthatja utoljára... Szemei könnyekkel teltek fel újra, mégis oly fájdalom mellett, mi őt szaggatta belülről apró darabokra, nem volt ereje az élete árán is, de menekülni. Mint elsuhanó üstökös a sötét éjben, oly villanásnyi remény csillant fel megtépázott lelkében is, hogy talán ha tűr, akkor hamarabb szabadul és hogy élve vagy holtan... nos, az már csak a hab a tortán...

Ki aznap éjjel a hajó környékén járhatott, azoknak bizonyosan egy életre emlékébe égett mindaz, mi onnan kiszűrődött.. A fájdalmas sikításokba fúló keserves zokogás, a bútorok törése, a könyörgéssé alakuló rettegő üvöltések szíveket tépő hangjai a legdélcegebb lovag gyomrát is bizonyosan felforgatták volna, mégse érkezett senki, hogy megmentse a Ladyt a szenvedéstől. Ha arra is vetődött véletlenségből józan alak, legyen az élő vagy holt, az is inkább gyáván eloldalgott, hogy véletlenül se kelljen szembenéznie azzal a pokolbéli szörnyeteggel, ami ezt képes tenni egy ártatlan kisasszonnyal, ki teljes kétségbeesésében egy adott pillanatban már a levélbontó kést akarta tulajdon szívébe döfni, csak legyen végre vége ennek az erkölcstelen megaláztatásnak.
És míg ruhájának bűzös mocskát, az éjszaka bizonyítékait arról le lehetett mosni, addig Sophia bőrébe ez örökre beleégett...