Nekropolisz

Wines búcsúztatása

Soha nem gondolta volna, hogy szülőföldjétől távol ilyesmire lenne szüksége, hát nem hozott magával megfelelő kellékeket. A sors fintora lévén azonban mégis egy gyász szertartáson találja magát, s habár némi időt nyert, meglehetősen silány módon tudott előkészülni az eseményre. No de mindegy is talán, hiszen a reflektorfény nem rá irányul, hanem a távozottra. Ő pedig remélhetőleg tisztában lenne vele, hogy nem megsérteni kívánja emlékét - már ha ugye élne még, vagy a lelke valamilyen szerencsétlen okból itt ragadt volna.
Szélvészt még odébb kikötötte egy fánál, emiatt egy nagyobbacska távot gyalog kellett megtennie. Amennyire tud, csendben halad, köpenyét szorosan összefogja magán, a csuklyát mélyen arcába húzza, részben, hogy a szövet jótékonyan fedje, részben a számára nem megszokott, csípős idő végett. Látja a jelenlévőket, de nem kíván köreikhez csatlakozni, tisztes távolban marad, ahonnan még hallhatja az esetleges ceremóniát, búcsúztatókat, de igyekszik észrevétlen maradni. Az illem persze megkövetelné, hogy menjen oda a két nőhöz, ennek azonban most nem kíván eleget tenni. A maga módján, magányosan fog búcsút venni. Persze meghallgatja a másik ceremóniát, és megadja nekik az elsőbbséget, de ebben most nem kíván osztozkodni. A megbélyegzést már amúgy is megkapta, jelen helyzetben pedig sem ereje, sem akarata nem lenne moderálni magát egy újabb atrocitást követően. Mindenki jobban jár, ha ő most a háttérben marad, észrevétlenül, és kivárja a sorát.

Wines búcsúztatása

A sötétség jótékonyan öleli körbe a lovat és lovasát, amint azok elhagyják a járt ösvényt a járatlanért: a városból kiérve a szövevényes, elvadult növényzet az úr, s olybá tűnik, mintha képes lenne a botor utazót elnyelni, ha az nem vigyáz. Nem rezzen semmi, csak a lópaták ütemes kopogása hallik, ahogy a Kúriától majdnem egy órányi távolságra lévő sírkertbe hajt, hogy Alison felhívására végső búcsút vegyen attól, akit már nem lehetett megmenteni. Kötelességének érzi, hogy elbúcsúzzon, talán így valamelyest háborgó lelkiismerete is meg fog nyugodni. Odaérve leszáll a lóról, akit egy odvas fatörzshöz köt ki, hogy megkeresse Alisont és a többieket. A fejfák, díszes és komor sírszobrok között szlalomozva a csönd szinte fenyegetőnek hat: a Nekropolisz nappal és este is megkéri magának azt a tiszteletet, ami az ilyen helyek sajátja: a csendes emlékezésé, a merengésé; a felismerésé, hogy a Halál marka egyszer mindenkit megragad, és nem ereszt többé. Lassan kanyarodik ki a sírok közül, hogy a kápolna felé vegye útját, s halk nyikorgással tárja ki az ajtószárnyakat. Belépve aprót biccent, s nesztelen léptekkel indul meg először a koporsóhoz, hogy utoljára elbúcsúzzon a férfitól, s bocsánatot kérjen tőle, hogy nem tudta megmenteni: még akkor is, ha nem is tehetett volna semmit. Valamit csak segíthetett volna...

Sajnálom, Wines...bárcsak segíthettem volna. Nyugodj békében.

Alison puha érintést érezhet a vállán, ahogy mellé lép, s némán biztosítja arról, hogy nem marad egyedül a gyász legnehezebb perceiben: a búcsúzásnál.

Wines búcsúztatása

Az idő haloványan araszol előre és a Sötétség havának lehidegebb éjszakáján a hold tompa fényében a hó lepte utakon paripájának léptei ropognak a havon .
A várostól kijjebb egy ősrégi elhanyagolt terület felé veszi az irányt hol lóhátról is észrevehető, ami a talajról nem szúr szemet. Vadcsapások mentén jobb oldalvást, patak zúg el, medrét nádas, zsombékos, szövevény határolja. Beljebb örökzöld fafélék akasztják meg a tekintetet. Kandeláber formájú ciprusok, bókoló csúcsú fenyők, cédrusok, bús fűzek és tölgyfák magasodnak a birkanyáj-felhőzetes égbolt felé. Úgy tűnik ezek túlnyomórészt ültetett fák, nem természetesen nőttek eme helyen.
Lefordul z útról, amelyen végig lovaskocsi nyomaiban járt és a ritkán látogatott, alig gondfelügyelt sírkertben léptet tovább hátasán. A fából, kőből, kovácsoltvasból készült fejfákat, emléktáblákat, kereszteket réges –rég emelték. A holtak fejéhez ültetett örökzöld fákat, bús füzeket óriássá növesztette a tovagomolygó idő. A sírokon és a közöttük volt sétautakon terjedő borostyán dús szőnyeget képzett a talajon, függönyössé varázsolta a fák törzsét, ágait. Felkúszott a lantot, angyalt, szentet, kódexet, gyertyát formáló emlékkövekre, beszőte a süppedt hantokat övező vascsipkés kerítéseket , lámpástartókat, elrejtette a neveket és évszámokat, ily módon többé- kevésbé megoltalmazva azok épségét.

A korán elhunyt gyermek sírján szárnyas angyal öleli a lábujjhelyen nyújtózó kislányt. Az elhunytat jelképező gyermek az angyalhoz simul, szilfid kettősük fájdalmasan szép látványt nyújt. Megállítja Pelyhest és lecsusszan a nyeregből, hogy közelebbről szemlélhesse meg az elé kerülő kőtáblát. A boldogult nem volt tehetős, szerettei életnagyságnál sokkalta kisebb lószobrot faragtattak a sírszobrásszal, jókorább mementóra nem tellett. Az arányos, termetes, dús bokaszőrű hámos paripa gazdája sírján álldogál, a borostyánszövedék alatt megbúvó tábla tanulsága szerint immáron közel kétszáz éve. Visszahúzza kezét visszafedve a sír tulajának állított emlékiratot és a kövér hópelyhekkel borított sírkerten néz el. Választása bizonyára bátyjának is tetszett volna, hisz megnyugvást és békét hordoz magában ez a szinte elfeledett hely. Kevesen bolygatják e részét a holtak birodalmának.
Visszaszáll a lovára és megindítja őt szorongó szívvel. A keréknyomok tulajdonosát, magát a lovaskocsit megpillantja egy kisebb domb oldalánál. Leszáll ismét lováról és az egyik fához kiköti.

Az enyhen romos lépcsősort és a hozzá vezető, alig észrevehető hófedte sétányt gyertyaláng formájú ciprusok szegélyezik. A fasor néhány ponton kilukadt, az elhalt példányok többsége csupaszon mered az égre. A kőfalu kápolna, amelyhez vezet az út, túlélt már több évszázadot és a falain is mindent uraló liánok és borostyánfátyolok fonódnak egymásba. A kopott vízköpők két oldalt őrzik a bejáratot, sárkányszerű alakjukat fáklyák lángjai világítják meg ezúttal. Más időben még virágzásba is borulna a hely, groteszk módon szépítve meg a gyászos emléket, azoknak kik itt járnak. Az ajtószárnyak a nő jöttével megnyílnak ahogy belöki őket és a kápolnából meleg arany szín árad ki. A nem túl tágas helységben mindössze öt-öt padsor kapott helyet középen hagyva meg az utat az oltárhoz, hol ezúttal egy fakoporsó fekszik. Az oltár mögötti falakon mállott festmények kifakult képei köszönnek vissza. Az ablakok párkányain gyertyák pislákolnak körbe járva a belső falakat. Hűvös, nyirkos a kápolna belülről és a levegő megtelt a régiesség illatával.

A nő léptei halkan konganak a padlón az oltárhoz sétálva és óvatosan megérinti a koporsó szegélyét, megsimítja. ~ Bátyám ~
A hátsó járaton belép a tisztelendő halkan köszörülve meg torkát, jelenlétét a nő tudtára hozva. Egy idősödő, őszes hajú férfi áll meg Alison mellett . A nő kérésének eleget téve nem öltözött ki a ceremóniához, maga sem gyászos feketét visel , hiszen nem kívánta ezt volna a temetendő.
– Jó napot! Köszönöm, hogy elvállalta a temetést – Szólal meg elsőnek a nő nyugodt hangon, hálásan pillantva a tiszteletben álló papra.

-Hogyne kisasszony. Egyedül a hely választása nem volt számomra egyértelmű miért erre esett, de természetesen, ha az ősi földön kívánja megnyugvásra átadni a megboldogultat, az a maga döntése.- Biccent a férfi – A búcsúztató után átszállítjuk a testét a megbeszélt helyre-

- Köszönöm tiszteletes - Válaszol neki halkan a nő. A koporsónál állva rengeteg közös emlék jut eszébe és a korábban visszatartott könnyek ezúttal arcán szaladnak le. S mint végszóra odébb áll a férfi és egyedül hagyja a nőt. Nem tudja mennyi idő telik el, percek, órák-e, hogy megjelenjen, az első ember ki lerója tiszteletét az elhunytnak vagy megjelenik e valaki rajta kívűl…